Ken Friedman: Áramlás Omahában
Friedman, Ken: Flowing in Omaha, in: Art & Artists, Vol. 8, No. 9, August, 1973, pp. 6-9.
Az Omaha Flow Systems projekt gyökerei 1972-ig, az Oakland Museum-ban bemutatott One Year One Man Show című rendezvényemig vezethetők vissza. George Neubert, az Oakland Museum kurátora felkért, hogy vegyek részt egy egyéni kiállításon, amely valamiképp megragadja munkásságom lényegét. Én ezért olyan bemutatót képzeltem el, amelyben az információk áramlása együtt növekszik, változik, érik és bezárul saját életem áramlásával. Egy ilyen típusú kiállítással kapcsolatban logikusnak tűnt egy egész éven át rendszeresen, küldeményeket küldeni a kiállításra. Ennek során néhány barátom, akik részesei ennek az életformának, hallott róla és felkértem őket, küldjenek be különféle dolgokat. … kiterjesztettem a meghívásokat külföldre, amíg több százan bekapcsolódtak a kiállításomba. Amikor felkértek egy kiállításra a Vancouver Art Galleryben, elhatároztam, hogy nemcsak megengedem, hanem következetesen be is vezetem barátaim bekapcsolását a folyamatba, amelynek eredményeként megszületett a Ken Friedman and Friends in Process, a mi közös művészetünk metszéspontjainak, párhuzamainak és különbségeinek bemutatója. A Work in Progress pedig, mint a közvetlenül Omahát megelőző rendszer, és a Flow System előképe, hat hónap alatt összegyűlt küldeményeim továbbítását jelentette a seattle-i University of Washington Henry Art Gallery-jébe, mialatt a múzeum a meghívók telítésével széleskörű nyilvános részvételt generált.
1972-ben meglátogattam a Jean Brown Archívumot, a kortárs fluxusnak legendásan jól szervezett gyűjteményét, ahol Jean Brown, a nagylelkű és ügyes gyűjtő rendszerezte a küldeményművészeket és másokat is. Útközben Roy Butler a Denver’s Friends of Contemporary Arttól azt javasolta, hogy keressem fel Harry Taylort a Joslynban. Így egy kellemes őszi napon elautóztam Omahába, hogy találkozzam vele. Már az irodájában ültünk és néhány órája mellékes dolgokról beszélgettünk, mikor hirtelen megkérdezte: „Ha itt megcsinálhatnál bármit, amit csak akarsz, mi lenne az?” És én elmondtam neki az összes álmomat, ami végül az Omaha Flow Systemsben öltött testet.
Az volt a célunk, hogy meghívjunk több ezer embert a világ minden tájáról, hogy küldjék el műveiket postán Omahába, és hogy meghívjuk Omaha polgárait, jöjjenek be a múzeumba, és vigyenek haza bármit, amit csak akarnak, de cserébe hagyjanak ott valamit, majd lépjenek kapcsolatba azzal a művésszel, akinek a munkáját elvitték. Ezeket a tevékenységeket olyan módszerek kidolgozására próbáltuk felhasználni, amellyel a nyilvánosság összes rétegét be lehetne vonni a művészeti életbe, a társadalom minden szegmensét az üzleti élettől a városi hatóságokig, a tanintézményektől a vallási szervezetekig. Az ÉN művem az ötlet, a módszer kidolgozása volt, és azzal, hogy javaslatokat, ötleteket, terveket agyaltam ki, és ezeket megpróbáltam elfogadtatni a múzeumi testülettel, az én művem – maga a módszer kidolgozása – megvalósult, és kezdetét vette az Omaha Flow Systems projekt.
Mi volt az Omaha Flow Systems? A Joslyn Art Museum több intézménnyel, céggel és egyénnel kooperálva bemutatott egy projektet, amely több ezer embert mozgatott meg Omahában és az egész világon. Ezek a csoportok mind együtt dolgoztak a System saját Flow Team-jével, hogy a múzeumban és azon kívül, az utcán, raktárakban, annyi kihívást jelentő tevékenységet mutassanak be, amennyit csak lehet, és hogy performansz projekteket és videó programokat szervezzenek a múzeum amúgy csendes termeiben, valamint ezeket kivigyék a múzeumból az iskolák és egyetemek osztálytermeibe.
Ki volt az Omaha Flow Systems? Harry Taylor, Tim Herstein, Bruce Rennie, Diane Berendt, Tweety, az irattáros, Calvin Hennig, Max Almy, Eric Sommers.
A tizenkét közreműködő művész: Nam June Paik, Shigeko Kubota, Robert Filliou, Klaus Groh, Janos Urban, Diane Berendt, Stu Horn, Hanns-Werner Kalkmann, Davi Det Hompson, Tom Ockerse, Pet Kirkeby és Pierre Keller.
A Flow Team legkülönbözőbb tagjai Omahából és a világ minden tájáról úgyszintén (részesei voltak), akik lehetővé tették, hogy a projekt ebben a sokszínűségében valósuljon meg.
És a kitűnő fotós csapat (is), Butkus, Langdon, Larkin és Phillips, akik az első darabtól az utolsóig a legendásan alapos dokumentáció felelősei voltak. A kiadványban látható fotók is az ő munkáik.
A rendezvény akkor vette kezdetét, amikor a múzeum szétküldte a világ minden tájára a hozzávetőlegesen kétezer meghívót és plakátot. A helyzet szomorú iróniája, hogy Európából több plakát időben megérkezett, viszont más esetekben egészen a megnyitó hetéig nem érkeztek meg. A megnyitó napjáig a plakátmeghívók csupán 10%-át kézbesítették, melyeket szétküldtünk az Egyesült Államokban, így a posta intézménye, amely lényegében lehetővé tette a rendezvény létrejöttét, kiszámíthatatlanul belerongált a fejleményekbe. A végeredmény azonban így sem lett rossz, hiszen a bemutató végére több mint 4000 munka érkezett meg. Néhány természetesen olyan csomagban, amelyben több művész munkája volt, de az is előfordult – mint például a francia Giner esetében, aki a rendezvény ideje alatt minden napra küldött egy csomagot –, hogy egy művésztől több munka is érkezett. Így mire az összes csomagot és a több száz nevet bejegyeztük, a munkákat már képtelenek voltunk számon tartani. Az utolsó néhány napon cserélődött a legtöbb anyag, és így a kiállítás végén, amikor a nagy rohanás közepette, kiraktuk az új anyagot, amint a régit elvitték, már képtelenség volt nyomon követni a bejegyzés módszerét.
Látogatók az Omaha Flow Systems Show-n
A kiállítás ideje alatt több esemény zajlott. Ilyen volt például az egyik előadás/bemutató a Creighton University számára, egy szeminárium a University of Nebraska egyik osztálya számára, az Omaha Flow Systems Potluk and Benefit a első omahai unitárius templomban, valamint a Celebration of Arts a luteránusokkal és a metodistákkal együttműködve az omahai régióban.
A kiállítás nem zajlott problémamentesen. A múzeum két helyről kapott támogatást: a The Nebraska State Council on the Arts-tól és az SRL A Free Religious Fellowship of Boston-tól, saját keretből pedig mintegy 500 dollárt szánt a rendezvényre. A végére viszont az összköltségvetésnél valamivel többet költött. A hibás számításoknak köszönhetően az emelkedő költségekre nem jutott pénz, így saját zsebemből mintegy 2000 dollárral járultam hozzá a kommunikációs és nyomdai kiadásokhoz, valamint a közreműködő művészek anyagi támogatásához.
Úgy gondoljuk, hogy a kiállítás rendkívüli sikerei és hibái is annak tudhatók be, hogy a rendezvény a Joslyn és Nebraska állam számára is az „elsők” keveredése volt: ez volt az első bemutató, melyben videót használtunk, az első nem hagyományos kiállítás (csak kilógatott vagy felkasírozott művekkel) a régióban, és az első olyan rendezvény, amely ahelyett, hogy csak a múzeum csatornáit használta volna a programok összeállításánál, szerteágazó rendszert próbált bevetni.
A régió és polgárai jól fogadták rendezvényünket – nagy számú televíziós interjú és közvetítés született, beleértve egy hosszú beszélgetést az egyik csatornán, és a két fél órás különkiadást a közeli FM rádióállomáson. A helyi sajtó is jól reagált: két nagyobb, kedvező hangvételű cikk jelent meg a két nagy fővárosi lapban, valamint egy kedvezőtlen ismertetés, és egy másik elutasító írás egy kritikustól. Sok iskolás gyerek jött el, a város polgárai, emberek a múzeumi testületből, a pusztán csak érdeklődők. És eljött Eugene Leahy is, Omaha polgármestere, aki Dr. San Guinaryval két hatalmas képeslappal érkezett, melyeket ők festettek a múzeumban. (Dr. San Guinary az omahai késő esti monster-movie-k elbűvölő ceremóniamestere.)
Eddig még nem összesítettük a rendezvény látogatóinak számát, de több ezerre tehető. Ezenkívül úgy érezzük, hogy a projekt a sajtón, a publikációkon és közleményeken keresztül – mint egy ötlet, egy lehetőség – több millió emberhez jutott el: azokhoz, akik több ezer mérföld távolságból érkeztek, és azokhoz is, akik írtak, akik látták, akik részt vettek a rendezvényen. John Bosshard, Michael Gehrke és Jan Gallagher több mint 1000 mérföldet vezetett Milwaukee-ból (Wisconsin), hogy egy óra alatt felállítsanak egy szoborkonstrukciót, majd a szerkezet felét leválasztva hazavigyék magukkal. Késő délután érkeztek, elvégezték a feladatukat, együtt megvacsoráztunk, és másnap reggel már indultak is haza, hogy időben beérjenek a munkába. (A szobor tényleg kiváló volt. És hogy biztosak legyenek abban, hogy minden rendben fog menni, és ne kelljen arra hagyatkozni, hogy majd Omahában találnak megfelelő köveket, még hatalmas szikladarabokat és fákat is hoztak magukkal.)
Hogy művészeti hőstett volt-e a rendezvény? Igen is meg nem is. Úgy érezzük, hogy a projekt hőstett volt, nagyszerű ötlet, amely a gondolkodás és a kutatás új lehetőségeit tárta fel a művészet területén. Ahogy már az előzőekben említettük, ez az ötlet nem a művészek fejéből pattant ki hirtelen, hanem az évek folyamán már sokuk munkásságában megvoltak az előzményei és rezonanciái. A régiónak és a múzeumnak, valamint azoknak, akik addig nem hallottak a korábbi projektekről és a hasonló törekvésekről, mindez új ötlet, új élmény volt, az „elsők” olyan sorozata, amely fényt derít régi és új gondolatokra, munkamódszerekre, olyan kérdésekre, hogy mit jelent a művészet, ki a művész, mi a múzeum funkciója és mik a lehetőségei stb. Még a kommunikáció és a küldeményművészet területén járatosak számára is új dolog volt: az eddigi legnagyobb, legjobban finanszírozott (annak ellenére, hogy kifutott a támogatásból) és legjobban megszervezett projekt. Ebben az értelemben a múzeumok és művészek számára, akik a jövőben hasonló projekteket terveznek majd, információ- és ötletforrásnak számít. Az esemény tanulságaiból kiderül, hogy mit lehet csinálni és mit nem. Még az olyan földi dolgok szempontjából is érdekes, mint a levelezési időbeosztás (mailing time-table), amelyet a művészek ugyan szükségesnek tartottak, de a múzeum a félreértések miatt nem követett, hogy a fentebb említett sajnálatos postai eredményekről ne is beszéljek.
Kártyazene szekvencia a Joslyn Art Museumban
A munkák minősége változó volt – egyesek nagyszerűek voltak, mások kevésbé… persze, sok múlott a néző szemén és beállítottságán is. Némelyik darab, amelyet én például rögtön lekaptam volna a falról, sokáig ottmaradt, míg a gyorsan elkészített munkákat vitték mint a cukrot. Nagy érdeklődésre tartott számot több száz, a világ minden tájáról érkező, gyerek-alkotás, valamint azok a munkák, melyek az OFS művészeket összekapcsoló aspektusainak lehetőségeiről tanúskodtak.
Ezen túl mindenhonnan érkeztek művek művészektől… Robert Indiana, Jorg Schwarzenberg, Renate Kretschmer, Bengt Af Klingtberg, Kalevi Lappalainen, Attalai Gábor, Jiří Valoch, William Sorensen, May Wilson, Franci Zagoričnik, Alice Hutchins, Jerry Elrod, Daniel Biga, Urs és Ros Graf, Bernard Heidsieck, és így tovább…
Mint az az iskolai osztály, amelyik azzal a céllal vitte el Josef Bauer munkáját, hogy majd egy kollektív művet fognak küldeni neki cserébe… vagy az a német tagozatos osztály, amely Tim Ulrichs darabját vitte el, hogy lefordítsa… vagy az a sok ember, aki megkapta a fentebb említett Giner küldeményeit.
A projektünk alapja a következő volt: újra felkelteni a széleskörű érdeklődést a művészet iránt egy olyan életközeli kísérlet keretében, amely sok embernek szól, és a maga módján mindenkinek szémélyes örömöt szerez. Kormányok, alapítványok, múzeumok, művészek nálunk, és az egész világon egyaránt milliókat áldoznak ugyanerre a célra, gyakran sikertelenül. Az Omaha Flow Systems kevés pénzből és sok munkával képes volt megvalósítani az alapvető célját, mégha csak kezdetleges, kísérleti formában is. Ez a siker volt a sok résztvevő, a Flow Team, a Joslyn Art Museum, a szervezők és Omaha polgárainak fizetsége, amiért megvalósíthatóvá és eredményessé tették a rendezvényt.
A rendezvény minden volt egyszerre… küldeményművészeti kiállítás, egyéni kiállítás, a művészet ünnepe (Vic Schoonover és Jerry Elrod lelkészek munkája révén), hatalmas csoportos kiállítás, és olyan ötletek és információk összessége is, amelyről ez a cikk tájékoztat.
Az egyik kritikus szerint ez a projekt a „király meztelen” tipikus esete volt, egy nagyratörő avantgárd mutatvány esztétikus dőreségbe csomagolva. Erre csak azt tudom mondani, hogy igaz az, hogy a király meztelen, de az Omaha Flow Systems nem uralkodói menet volt, hanem családi piknik, amin rendes, keményen dolgozó emberek vettek részt: művészek, bankárok, politikusok, vízvezetékszerelők, akik az emberi tevékenység legösszetettebb szintjét célozták meg – a kreatív részvételt a művészetben. Olyan kísérleti kezdeményezés volt, amely egész életükben gyümölcsöző lesz azok számára, akiket megérintett. Egy postai bélyeg ugyan nem fogja betakarni a királyt, akár ruhátlan, akár nem – de be fogja fedni az egész földgolyót, és lerövidíti az emberek és nemzetek közötti távolságokat, megédesítve mindennapjaink óráit. Ez volt az, amit kitűztünk, és ez jó volt.
Kronológia: 1960 – KF performansz eseményei és postai küldeményei barátainak. Bár utóbbi még nem tudatos művészeti tevékenység. 1965-66 – KF Radio Garnisht Kiegele sorozata a Radio WRSB-ben (Shimer College, Mt. Carroll, Illionois). Kapcsolatba kerül a Something Else Press-szel. Ekkor Dick Higgins New York-ban javasolja neki, látogassa meg a Fluxust. KF csatlakozik a Fluxus-hoz, és a Fluxus West direktora lesz. A Fluxus mozgalom további részleteiről ld. „Fluxus and Concept Art”. Art & Artists October 1972 Fluxus Issue. 1967 – ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően a Ray Johnson vezette New York Correspondence School tagjainak sorába kerül. 1968 – A Fluxus West kiadja az Amazing Facts Magazine-t, amely a későbbi, jobban szervezett Atchley-féle Ace Space Company és a Kostelanetz-féle Assembling magazinokhoz hasonlóan a közreműködők munkáiból véletlenszerűen összeállított kiadvány volt. Ebben a korai projekben szerepeltek Christo, Ray Johnson, Dick Higgins, Greg Sweigert, Mario Diacono és mások művei. 1970 – Ray Johnson és a New York Correspondence School kiállítása a New York-i Whitney Museum-ban. 1971– Jean-Marc Poinsot rendezésében a Párizsi Biennálé mail art szekciója. A kanadai Image Bank a The National Gallery of Canada égisze alatt elindítja a hatalmas Post Card Show című projektjét. 1972 – KF a cikkben említett kiállításainak indulása.
Bibliográfia: A kapcsolat- és küldeményművészetről bővebb információk találhatók a következő kiadványokban: Mail art, ed. Jean-Marc Poinsot, Edition C.E.D.I.C., Paris, 1971; The Paper Snake, Ray Johnson, Something Else Press, New York; Ample Food for Stupid Thought, Robert Filliou, Something Else Press, New York; Break-through Fictioneers, ed. Richard Kostelanetz, Something Else Press, Barton, Vermont; Fluxus and Happenings, Harald Szeeman, Hanns Sohm & Dietrich Albrecht, Kunstverein Kölnischer, Cologne; A Dialogue with Ken Friedman, by Thomas Albright, The Joslyn Art Museum, Omaha, Nebraska; International Sources, ed. Ken Friedman & Stanley Lunetta, Composer/Performer Editions, Sacramento, California; valamint a következő tanulmányokban, melyeket közül néhányat a kommunikáció művészetek legtájékozottabb kritikusa és történésze, Thomas Albright írt: Guerilla Attack on Traditional Art Ideas, San Francisco Chronicle, p. 49, Feb. 9, 1972; Informed Sources, The Art Gallery Magazine, Ivoryton, Conn., April 1972; Correspondence Art, Rolling Stone, Issues 106 és 107, San Francisco; David Zack: Mail Art, Art in America, March 1973; és James Bresette: Postal System is Shaping Art Shows, Omaha World-Herald, Mon., April 16, 1972, p.4.
Speciális információk forrása a The International Contact List of the Arts. Részleteit 1966-tól a Fluxus West publikálta. 1972-ben jelent meg az első összesített kiadása a Fluxus West, az Image Bank, TransCanadian Fluxus Ltd., és más kanadai intézmények összefogásával. Az új, módosított kiadás 1973 őszén jelent meg a Fluxus West és a Tom Ockerse Editions, Providence, Rhode Island kiadásában, több mint 1500 új adattal, információval, kiegészítéssel. A lista több mint 3000 egyén nevét és címét tartalmazza a világ minden tájáról. A mi listánkat sikeresen adaptálta a torontói FILE MAGAZINE saját listájához, melyet a General Idea továbbfejlesztett, vagy Davi det Hompson Cyclopedia című projektje, vagy legújabban a milánói Flash Art promociójánál vették hasznát. Nagyszámú kalóz- és reprint lista kering a hálózatban, némelyikben található utalás a Fluxus West-re, másokban nem. Ezek közül a reprintek közül jónéhányról kedvező hangú áttekintést írtak tekintélyes művészeti folyóiratok. Szomorú tény, hogy említés nélkül hagyták a Fluxus West-et, amely 1966-ban kitalálta, és azóta fejleszti és terjeszti a listát.
Fordította Bial Pál