Néstor García Canclini: Nem eladó művészet
Canclini, Néstor García: Art That's Not for Sale, Publication Testimonios de Latinoamérica, Instituto Nacional de Bellas Artes, Mexico City, Mexico, 20 September, 1978.
1. Manapaság egyre nehezebb egyszerűen csak megnézni egy kiállítást. Ha valaki belép a múzeumba, rögtön kérdések merülnek fel benne: vajon az, ami eléje tárul, valóban művészet? Mire föl az a sok újítás? Mi a művészet? Művésznek tekinthetjük azt is, aki nem használ olajfestéket vagy ceruzát, aki nem készít se nyomatokat, se szobrokat? Minek köszönhető, hogy a tárgyak helyét jelek foglalták el, a műtárgyat pedig a performansz váltotta fel?
A képzőművészet esztétikája, amit mindannyiunknak tanítottak, mára kétségtelenül elavult. Arról sincs szó, hogy egy új esztétikát kellene megtanulnunk, hiszen egy esztétika sem váltotta le a korábbit. A szokatlan anyagválasztás, a közelmúltig figyelmen kívül hagyott módszerek használata és a művészet társadalmi szerepéről alkotott elképzelések átalakulása újfajta szemlélődési magatartást követel meg a kortárs művészetben. Ezentúl már nem is közönségre lesz szükség, hanem résztvevőkre. Aki beavatkozik a mű megalkotásába, beteljesíti a művész elképzelését, vitába száll vele és nagyobb örömet lel a kérdésfelvetésben, a kritikai attitűdben, mint a puszta szemlélődésben.
A jelenlegi művészeti gyakorlat másik jellegzetessége, hogy alternatív csatornákat keres a művek terjesztéséhez. A cél egyrészt az, hogy olyan közönséget is elérjen a mű, amely addig akár gazdasági, akár kulturális okokból ki volt zárva a kereskedelmi körből, másrészt a cenzúra megkerülése. Egyre több művész mutatja be alkotásait szakszervezeti körökben, egyetemen vagy az utcán. Az ilyen típusú terjesztés általában alacsonyan tartja az árat és új lehetőségeket nyit a művek megfogalmazási struktúrájában, valamint a (kereskedelmi művészetből hiányzó) társadalmi elkötelezettség és a művész-közönség közötti párbeszéd számára. Az új, alternatív áramlat kifejlődése az elmúlt évtized során megváltoztatta Latin-Amerika kulturális panorámáját. Az a kritikus vagy művészettörténész, aki csak azt veszi figyelembe, hogy mi történik a galériákban és a múzeumokban, és/vagy mi az, ami megjelenik a fősodrú médiában, csak részleges képet alkothat a művészet valóságáról. A legkreatívabb kezdeményezések nagy részét közösségi helyeken és politikai mozgalmakban lehet megtalálni. Ezt a fajta művészetet gyűjtötte össze egy kiállításra a Beau Geste Press/Libro Acción Libre, hogy a mexikói közönség találkozhasson a széleskörű terjesztésből és az elit köreiből is kimaradó művészettel. Fontos tény, hogy a kiállítást a National Institute of Fine Arts támogatja és a Carrillo Gil Múzeum mutatja be: mostanra a múzeumi intézményrendszer a világ minden táján elkezdte felfogni, hogy a ma művészete a festészeten és a szobrászaton túl más típusú vizuális üzeneteket és tapasztalatokat is magába foglal, amelyek szintén kifejezik a kortárs társadalmak szimbolikus tevékenységeit.
2.
Szinte az összes munka, amely elkerülte a galériákat, eleve nem is a piacra készült, sőt meg lehetne kockáztatni, hogy éppen a múzeumok ellenében; legalábbis azokkal, amelyeket a polgárság alapított az általuk felszentelt művek gyűjtésére. A múzeum akkor lehet fogékony a művészet új irányaira, ha a különutas törekvések megzavarták a nyugalmát és éppen átalakulóban van. Ennél sokkal többet kell változnia, ahhoz, hogy befogadhassa a művészetet, amely egyre kevésbé fizikai, inkább társadalmi jellegű és jelentősége egyre kevésbé a műterem intimitásában megformált anyagból, hanem a kommunikáció változó struktúráiból fakad.
Jorge Caraballo, Uruguay
3. A „médiaművészet” és a „konceptuális művészet” kifejezést más hasonló kiállításokkal összefüggésben már használták. További megnevezések is előfordulnak, de mi e kettő mellett maradunk, mert ezek kaptak nagyobb figyelmet, és talán a legjobban fogalmazzák meg a jelenséget.
Médiaművészet
A tömegkommunikáció elhatalmasodása eltérő reakcióikat váltott ki a művészekből. A Pop mozgalom, amely a szóban forgó kiállításra is érzékelhető hatást tett, az előző évtizedben született meg az Egyesült Államokban, majd később Latin-Amerikában is; a kereskedelmi reklámok és képregények látványvilágát és technikáját sajátítja ki, ezzel áthidalja az elit közönség és a tömegnyilvánosság közötti szakadékot. Miután e munkákat éppen az a tömegkommunikációs rendszer szippantotta magába – a tömegkultúra szimbólumait is elitté változtatva –, amit eredetileg (részben) kritizálni szándékozott, más művészek inkább a sokszorosításra alkalmas médiumok lehetőségeivel kísérleteztek (például a fénymásolóval), vagy közvetlenül avatkoztak bele a médium sajátosságaiba. A küldeményművészet és a videóművészet kezdeteihez fűződik az újságokban az üres felületek közlése, ami zavart keltett az olvasóknak az információs rendszerhez fűződő passzív fogyasztói szokásaiban. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Pop kifejezésmódot továbbra is használják ezekben a kísérletekben is; egyetlen eljárás sem tekinthető az alternatív és a tömeg művészet létrehozásának kizárólagosan alkalmas receptnek. Végső soron az új munkák nagy része beazonosítható, egyedi képalkotási módszer szerint készül, és alkotóik legjobb szándéka ellenére is csak a legritkább esetben függetlenedik a művészeti világtól. Az elért művészi hatásfok kapcsán kijelenthető, hogy az uralkodó hatalom minden művészetet kisajátíthat vagy akár semlegesíthet, amíg léteznek társadalmi osztályok közötti különbségek. A jó néhány alternatív kísérleti irányra jellemző bezárkózás érzékelhetően hasonlóságot mutat az európai és észak-amerikai kortárs úttörőkkel, de jelzi a távolságot is, amit még mindig meg kell haladni ahhoz, hogy felülemelkedhessünk az országok és osztályok közti, az ízléskülönbségekben is megmutatkozó szakadékokon.
Konceptuális művészet
Ezek a művek arra buzdítják a nézőt, hogy kérdezzen rá a művészet mibenlétére, azért bátorítják a kérdésfelvetést, mert ez önkritikus kutatómunkát eredményez: a művész megpróbál fényt deríteni arra, hogy mi az esztétikai tett és hogyan lehet azt közölni? A konceptuális művészetben jelenlévő két irányzat közül – az egyik gondolatként mutaja be a művet, a másik a művészet fogalmának újragondolására törekszik a művön keresztül – a latin-amerikai esztétika újraértelmezéséhez a második tűnik kézenfekvőnek: a nyelv kritikája kéz a kézben jár a társadalom kritikájával. Nem hozhatunk létre másfajta társadalmat, ha a mai helyzetet előidéző berendezkedések alapján folytatjuk a jelen megértését és leírását.
Érdekes, hogy a műtárgy mibenlétét firtató és az arra vonatkozó kérdések, hogy mit képes közölni, átfedésben vannak. A formát és a tartalmat érintő kiüresedett vitát, amely rendre azzal végződött, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, a munka és a kommunikáció közti viszonyt vizsgáló kérdések váltották fel. Mára a művészek is megértették, hogy amit mondanak, az szükségszerűen összefügg azzal, ahogyan mondják és azzal is, akinek és ahol teszik ezt. Ezért lett a kiállítás főszereplője a leplezett, a virtuális, a töredékes és az ironikus cenzúra. Ebből is látszik, hogy itt nem pusztán koncepciók kérdéséről van szó, hanem a művészeti gyakorlat történelemben betöltött szerepéről is.
4. Végül, hangsúlyozni kell, hogy a művészeti folyamat (a művészet létrehozásának, terjesztésének és fogyasztásának) globális újraértékelése rávezet arra, hogy újragondoljuk a művészet és a politika, valamint a művészet és a tömegkultúra közötti viszonyokat is. Az itt bemutatott latin-amerikai művészeti gyakorlatban alkalmazott médiumok és a konceptualizmus különféle megjelenési formái rámutatnak, hogy a kísérletezés nem szegül szembe a társadalmi-politikai érdekekkel. Jelen kiállítás újból bizonyítja, hogy a megszokott szembeállítások elvesztették jelentőségüket (lásd realizmus vs. absztrakció, elköteleződés vs. játékosság stb.) és a társadalmi szabadságjogok kéz a kézben masíroznak a képzelet szabadságával.
A függőben lévő kérdések egy új nyelvet tanuló kezdeti motyogására emlékeztetnek; a társadalmi gyakorlat részévé vállnak majd és – azokhoz a művészekhez hasonlóan, akiket zavaros bűnrészességbe kényszerítenek azzal, hogy választaniuk kell a szabad kísérletezés és a létezésükért vállalt piaci szereplés közt, vagy a mondandó és a kimondható közt – és a latin-amerikai kapitalista rendszer változásaival és visszafejlődésével együtt járó egységesebb gyakorlattal fog megoldódni. Éppen ezért elengedhetetlen a művészet újragondolásnak támogatása a társadalmi tudományokban és a politikai párbeszédben egyaránt. Az alternatív kommunikáció művészetét komolyabban kell venni annál, mintha csak művészek közti elfojtott suttogásról lenne szó: a tömegmozgalmakban kell megtalálnia a helyét, a művészt és a munkást marginalizáló hatalmi rendszerek elleni küzdelmet kell képviselnie.
Kotun Viktor fordítása