Ken Friedman: Jegyzetek a kapcsolatművészetről
Friedman, Ken: Notes On Correspondence Art, in: Lightworks Envelope Show. An Exhibition Catalog of Correspondence Art, Lightworks Magazine, Ann Arbor, Michigan, USA, 1979, pp. 4–6 (Ed. by: Charlton Burch)
Már több, mint két évtized telt el azóta, hogy a kapcsolatművészetet és a küldeményművészetet először említették a kortárs művészet médiumaként. E huszonvalahány év során a kialakuló műfaj olyan gazdag és érdekfeszítő jelenséggé alakult, amely számos további műforma határterületeivel érintkezik, továbbá jó néhány nagy és kisebb formátumú művész népesíti be a kapcsolatművészet virtuális terét, ami mára saját történetre tekint vissza.
A küldeményművészet iránt elkötelezett művészek általában más területeken létrehozott munkásságuk okán ismertek. Küldemény-munkáik seregnyi más műfajjal hozhatók összefüggésbe, beleértve a folytatott művészetet[1], a társadalompolitikai művészetet, a konceptuális művészetet, a filmet, a fotót, a kollázst, a festészetet, a könyvkészítést, a nyomatkészítést, a szobrászatot, a performansz művészetet stb. Mindamellett számos jelentős küldeményművészt ismerünk, akik e műfajon keresztül köteleződtek el a művészet iránt.
A kapcsolatművészet többféleképpen meghatározható műfaj: minden megfogalmazás más jelentést hordoz: a kapcsolatművészeti tevékenység különböző aspektusaira világít rá. Küldeményművészet, kommunikációművészet, postai művészet: az általános tevékenység bevett megnevezései. Szemét levél (junk mail), művészbélyegző, művészbélyeg, zine: ezek a terminusok (sok más mellett) a művészeti önkifejezés specifikus változatait jelölik.
Eleinte a kapcsolatművészet intim műfajnak számított, hiszen a művek és ötletek cseréje viszonylag szűk baráti körön belül, személyes levelezés útján jött létre. A műfaj a Fluxussal, az Új Realistákkal (Nouveaux Realistes), valamint a New York Correspondence Schoollal összefüggésbe hozható művészek kapcsolatalapú projektjei, valamint a lettristák és a konkretisták hasonló irányú tevékenysége nyomán kristályosodott ki és vált független médiummá.
Ahogy a médium formát öltött, kiállítási megjelenésre is alkalmassá vált. Az első kiállításokon meghívott művészek, a műfaj korai úttörői vettek részt. Elsősorban a Whitney Museumban 1970-ben megrendezett Ray Johnson szervezte New York Correspondence School kiállításról van szó, és az 1971-es VII. Párizsi Biennálé Jean-Marc Poinsot szervezésében megvalósult Kapcsolatművészeti szekciójáról. Ezután olyan kísérleti kiállítások születtek, amelyek a résztvevők szélesebb körét kívánták bevonni; mindenekelőtt Ken Friedman One-Year One-Man Show 1972-es kiállítása az Oakland Museumban, amely bensőséges projektnek indult, de túlnőtt önmagán: még ugyanabban az évben nyilvános felhívássá alakult át Work in Progress címen a Henry Galleryben. Később az Omaha Flow Systems nemzetközi kiállításon (Joslyn Art Museum, 1973) körvonalazódott több tucat olyan kísérleti módszer, amely különböző lokális és globális szintekről érkező kapcsolatművészeti alkotások összegyűjtésére és bemutatására egyaránt megfelelt. Ezeket a kísérleti módszereket azóta több mint 200 hasonló kiállításon alkalmazták múzeumok és galériák világszerte.
Lehetetlen felsorolni az összes földrész minden érdekes és fontos kapcsolatművészét és projektjeiket. A médium evolúciójában számtalan alkotó játszott fontos szerepet saját munkái valamint kapcsolatművészeti projektek szervezésén keresztül. Ezen a széles skálán a világhírű művészektől eljuthatunk egészen az olyan alkotókig, akiknek a tevékenységét csupán pár barát és gyűjtő kíséri figyelemmel. Az köti össze őket, hogy mindnyájan a Robert Filliou megfogalmazásában Eternal Networknek[2] nevezett rendszerhez csatlakoznak.
A kapcsolatművészet zsenialitása a szabadságában rejlik, valamint abban, ahogyan a „kapcsolatokkal” összeköt és hidat képez ötletek, médiumok, tárgyak és személyek között, akik leveleznek, vagy valamilyen módon összefüggenek egymással. Az elragadtatás és a felfedezés e művészete a folyamatok és a személyek művészete. A médiumhoz köthető művek széles skálán mozognak a komolytól a frivolig, a bujától a zordig, a banálistól a győnyörűig, a kísérletitől a dagályosig, a szigorúan hagyományos formáktól és eszméktől egészen a legúttörőbb ismeretlenig. Gyakran ugyanazt a szellemiséget érhetjük tetten a kapcsolatművészetben, mint amit olyan emberekben ismerünk meg, akik elhatározzák, hogy bekerülnek a Guinness rekordok könyvébe. Ugyanakkor a rendezői képesség lényege nagyrészt a demokrácia világos értelmezésében gyökerezik, az emberi tevékenységként felfogott művészeten, valamint olyan dilemmákon alapszik, amelyeket csakis spirituálisnak nevezhetünk.
A kapcsolatművészet nyitottsága és szabadsága az alkalmazott stílusok széles palettáját teszi elérhetővé, emellett a minőség hasonlóan széles spektrumon mozgó változatosságát vonultatja fel. Bár sok bájos és szellemes kapcsolatművészeti alkotás születik, annál is több jön létre a, művészetet manapság olyannyira jellemző, néha tudatosan ócska stílusban. Ne feledjük persze, hogy alapvetően több rossz festményt festenek, mint jót, hasonlóképpen több rossz szobrot formáznak meg, mint jót. Miért lenne ez másként egy új médium esetében, ami éppen most éri el a csúcspontját?!
A kapcsolatművészet egyik legmeglepőbb jellemzője a műfaj komolyabb tudományos kutatásának teljes hiánya. Rendkívül ritka, hogy egy ennyire széles körben ekkora közönség elé tárt művészeti mozgalom, mint a kapcsolatművészet, amely több szálon kötődik a kortárs művészet különböző aspektusaihoz, ennyire csekély kritikai érdeklődést váltson ki. Ez az új műfaj lehet a művészeti közegben ma felfedezhető számos eszme és átalakulás kulcsa. Ezen a téren az átfogó tudományos munka teljes hiánya azt jelzi, hogy a téma mostanra érett be – készen áll a friss szempontkat követő és mélyreható vizsgálatra. Az, hogy oly sok kapcsolatművész inkább más jellegű munkássága kapcsán ismert, tágabb perspektívát nyit, munkájuk és személyiségük bensőségesebb, olykor jellemzőbb aspektusainak megismerésére ad lehetőséget. Mivel a kapcsolatművészetben rendkívül különböző emberek vesznek részt, a műfaj lehetővé teszi és bátorítja különböző területek keresztbe-termékenyítését. A kapcsolatművészet kutatása során egy figyelmes tudós gyakran fel nem fedezett hatások nyomára bukkanhat, amelyek a tudományos vizsgálat és a kritika hagyományos határain kívül esnek. A kapcsolatművészet több, egymástól egyértelműen elkülönülő stílust és iskolát foglal magába, az ebből eredő intellektuális kihívás még vonzóbbá teszi az eddig elhanyagolt területet.
Néhány évvel ezelőtt sokak számára úgy tűnt, hogy a kapcsolatművészet elérte csúcspontját, és hanyatlásnak indult. A legjobb, legérdekesebb művészek közül többen angolosan távoztak a színtérről, mások a nyilvánosság színe előtt szakítottak: a jelenség szimbólumává lett Robert Cumming hírhedt rágalomhadjárata, amely során kikérte magának, hogy saját, kifinomult munkáit küldje az ócska, tucat offset nyomatokért cserébe. Mindazonáltal a kapcsolatalapú módszerek egyre szélesebb körű használata más művészeti területeken bizonyítja, hogy az art world számos jelentős szereplőjére is hatással van a műfaj – gondoljunk csak a múzeumokra, folyóiratokra és galériákra, éppen azokra az intézményekre, amelyek annak idején elsősorban motiválták műfaj fejlődését.
A kapcsolatművészt sokféle motiváció vezérli. Arra törekszik, hogy kitágítsa az art world tevékenységének határait, emellett jellemző szándéka, hogy a művészeti közeg támogatói rendszerét az új tehetségek számára is elérhetővé tegye. Azáltal, hogy az alkotók a fenti célok elérésére irányuló új, hatékony módszereket fejlesztenek ki, és elősegítik az olyan művészek támogatását, akik egyébként a feledés homályába vesznének, a kapcsolatművészet a művészvilág megkerülhetetlen részévé vált. Míg ezen elkötelezett művészek legalábbis egy része elutasította a szélesebb értelemben vett művészeti közeget, addig az interakció útján létre jövő aktivitás és az evolúcióként végbe menő változás folyamatos filozófiája úgy tűnik, fenntarthatóvá tette kapcsolatművészet fejlődését és megújította a jelentőségét.
A kapcsolatművészet az egyszeri művész számára megmaradt friss és élő szerkezetnek: a butaság és az éleselméjűség számára egyaránt alkalmas terület; de a forma nyújtotta keret továbbra is lehetővé teszi az érdekes, állandóan változó perspektívák kialakulását. Intermediális, interdiszciplináris, kétértelmű természete megnehezíti a műfaj definiálását. Mivel a kapcsolatművészet elutasítja, hogy a művészetkészítés kényelmes, hagyományos elméleteibe passzintsák, eleven és életképes marad. Jelenlegi életereje azt jelzi, hogy a kapcsolatművészet a kortárs jelenségeknek megfelelő művészeti forma.
Fordította: Kotun Viktor
________________________
[1] Lásd bővebben: artpool.hu/veletlen/naplo/1014.html. (A ford.)
[2] Lásd bővebben: artpool.hu/Fluxus/Filliou/tervek.html. (A ford.)