Valery Oisteanu: Illegális küldeményművészet (költői esszé)
Oisteanu, Valery: Illegal Mail Art (a poetical essay), in: Mail Art Then and Now, The Flue, Vol. 4, No. 3-4 (special issue), Franklin Furnace Inc., New York, USA, 1984 Winter, pp. 11-13.
Aki a Vasfüggöny mögött nőtt fel, az tudja, hogy még a legegyszerűbb levél is a felforgatás eszközévé válhat. Szigorúan cenzúrázták és ellenőrizték a kapcsolattartást a nyugatiakkal. A levelek két hetes késéssel jöttek-mentek, hogy a KGB tiszturaknak legyen ideje röntgenezni, fénymásolni és fordítani. A határon túli szabad világgal csak kódolva tudtunk kommunikálni. A metaforákkal átírt, kódolt és vizuálisan megjelenített üzenetek művészete a kommunikáció új formájává vált. Így a küldeményművészet a szabadság eszköze lett, a a dadaista metaforák tökéletesítése, a konceptuális üzenet legszofisztikáltabb megnyilvánulása. A küldeményművész a lehetetlent is megpróbálja, hogy a levelet a felforgató művészet szintjére emelje. Első alkotásaim kollektív költemények voltak, avagy (a szürrealista hagyomány szerint) úgynevezett „exquisite corpse-ok”, amelyeket 40 kelet-európai művész közreműködésével hoztam létre. Jónéhány levél eljutott Nyugat-Berlinbe, ahol sorról sorra összeillesztette azokat azóta elhunyt barátom, a fényképész Martin Roth és Andrei Eyestone, aki az 1960-as évek végén eljött Bukarestbe, Romániába, hogy kimenekítsen. Több évnyi tervezés és három sikertelen kísérlet után végül Rómába tudtam szökni, a küldeményművészetnek köszönhetően. A hatvanas évek végén a küldeményművészeten keresztül csempésztünk illegális vízumokhoz szükséges bélyegzőgumikat, hivatalos bélyegzőnyomatok bélyegzőnyomatok hamisítványait, sőt hamis útleveleket is, igaz, laponként.
RAY JOHNSON FELFALJA A KÜLDEMÉNYMŰVEKET, 1979, Valery Oistenau fotója
A küldeményművészet csak akkor nyerte vissza ártatlanságát a szememben, amikor az 1970-es évek elején megérkeztem New Yorkba és találkoztam Ray Johnsonnal a Paloma Picasso-fan Club meeting-jén. Ray bemutatott a néhai New York Correspondance School tagjaiból álló hatalmas ismeretségi körének. Rövid időn belül a PASS (Poets and Artists Surreal Society) földalatti szervezetei nemzetközi összetételű klubbá nőtték ki magukat, új kapcsolatokat alakítottak ki oroszországi, kelet-európai, indiai, japán, ausztrál és új-zélandi küldeményművészek között. (Ray egy, a New York Times-nak küldött 1972. április 5-ei keltezésű levelében bejelentette a NYCS halálát.)
MAY WILSON CHELSEA-I MŰTERMÉBEN, a Valery Gallery tulajdona
Annak ellenére, hogy Ray Johnson bejelentette a NYCS halálát és Locust Valley-ben nagy szemeteszsáknyi küldeményművészeti munkát égetett el, a művészet és az iránta táplált vágy nagyon is életben volt. Én személy szerint csak az elmúlt tíz évben több mint 100 küldeményművészeti kiállításon szerepeltem, a NYU[1]-ban megvalósult első New York-i képeslap kiállítástól kezdve, a MOMA előtti lázadó hangvételű kiállításokon át, az Új-zélandi Egyetemen bemutatott Mask kiállításig; részt vettem a sacramentói CSU[2]-n rendezett Last Correspondence Show-n és a University of Wisconsin National Cremation of Mail Art[3] című projektjén is. De a legemlékezetesebb eseményeket a kollektív őrület nagydada papája, Rayjo személyesen szervezte 1955 óta, már akkor 200 ember volt a címlistáján. Ezen események közül hadd említsem meg a Buddha University találkozóit, a Nothing eseményeket, a Decca Dance-t és a csúcspontot jelentő, a Whitney Museum of Art-ban rendezett Mail Art Show-t. Most, amikor ezt írom, a Nassau County Museumban szerveznek ennek a géniusznak nagy, retrospektív kiállítást.
Volt szerencsém részt venni néhány megemlékezés szervezésében, amelyeket a Ray Johnson körül kialakult művészkörnek és művészetnek szenteltek. Ilyen volt például a Sohobeli Buecker and Harpsichordsban rendezett Grandma Moses’s of the Underground[4] és számos további nemzetközi Ray Johnson rajongói klub küldeményművészeti projekt. Minden ilyen esemény apropóul szolgált ahhoz, hogy a nagy nyolcvanasok, dadaisták és szürrealisták vezette avantgárd legendák újra találkozzanak, mint May Wilson, Lil Picard, Sari Dienes, Charles Henri Ford, Ed Plunkett, Ray Johnson és Cavellini. Történeti és esztétikai értéke mellett a küldeményművészet forradalmi jelentőségét is bizonyította. A Romániával, Magyarországgal, Jugoszláviával és Lengyelországgal fenntartott illegális kapcsolatok a mai napig fennállnak. Sajnos nem hivatalos magán üzenetközvetítőket kell használnunk, gyakran diplomaták aktatáskáit, sőt fekete piaci balekok szolgáltatásait is igénybe kell vennünk, hogy a kapcsolatművészeti munkákat, antik könyveket, földalatti írásokat átcsempésszük a határokon. Például a román dadaizmust és szürrealizmust bemutató Franklin Furnace-ben 1980-ban rendezett kiállításon szereplő több mint 100 művet és könyvet tizenkét év alatt sikerült kicsempészni Romániából, mivel a kormány betiltotta ezeket a könyveket és lakat alatt tartotta. Bátor küldeményművészek segítségével jutott ki például Tristan Tzara 1906-manifestos c. műve. További névtelen hősöknek köszönhetően mutatkoztak be első ízben Marcel Janco, Brancusi és Victor Brauner értékes rajzai. Így válik a küldeményművészet az elszántság, ellenállás és kísérletezés eszközévé. A titkos küldemények elfedésének bevett módja az Ed Plunkett szlogenjével is fémjelzett: Please zen to [Kérlek küldd tovább]: a címzett csak hozzáadja saját részét a küldeményhez, lebélyegzi, hozzákollázsol és végül továbbküldi a következő postai kapcsolatnak.
CHARLES HENRI FORD, 1979, Valery Oistenau fotója
A posta szabadságának másik próbájaként készültek szokatlan küldeményobjektek: AM Fine egy összezúzott szódás palackot küld postai bélyegekkel; egy holland művész áldrogot (fehér port) küldött a szüleinek; egy amerikai bélyegző felszólít, hogy „jelentse az obszcén küldeményeket postamesterének”; egy japán művész saját készítésű bélyegekkel postáz… mindegyik példa ellenszegül az intézményi szigornak.
A legnagyobb ütés azonban a műkereskedőket, galeristákat, dealereket éri, hiszen a küldeményművészet nemes egyszerűséggel kikerüli az adózási rendszereket, lehetetlenné teszi a százalékokat, újraértékesítéseket, becsüsöket és a művészet kizsákmányolásának egyéb formáit. A kapcsolatművészet még mindig az eszmecsere és az együttműködés legszabadabb formája, a művészek közötti műcsere legliberálisabb és legdemokratikusabb módja. Minden küldeményművész egyszemélyben szerencsés és gazdag gyűjtő is. És mindezt Ray Johnsonnak köszönhetjük, neki dedikálom alábbi költemény kiáltványomat.
RAY JOHNSON KOLLÁZSA, 1960-as évek vége: Ray Johnson egy incselkedő
gesztussal alakította át saját jelvilágával Magritte keménykalapos
figuráját. John Willenbecher gyűjteményéből.
NE KÜLDJ SZOKVÁNYOS LEVELET
Csak Ray Jo-nak
Küldj papírfésűkből és kalapokból készült kígyókat
Küldd el May Wilsont csillogó gólyalábakon
Ülj Joseph Cornellt – kollázst – hulladékot
És készíts művész sziluettet és Moticost
Rendezetlen fecnik kapcsolattar-tánca
Mi vagyunk a transz avantgárd egyesült nemzetei
Minden galéria és múzeum felett
Csak árnyak, levelező partnerek levélbeli érintkezése
Babar etetésének véletlen lehetősége
Most csak Ray Jonak, énekeljük: cha-cha ump, ump pa pa, Duchamp
Duchamp csak egy rakás, de Ray nem halt meg
Csak távol van épp, spárga, spagetti, kék tekintetek klubja
A tökös küldeményművészet szelleme
Omlett hárfáján szerenádozik
Ruth Ford, Paloma Picasso, Shelley Duvall és Yoko Ono
Megfesti Gertrud Steint azbeszt ebéddel
És nothing-happeningeket ad elő rózsaszín gyufákkal
Rózsaszín teát fogyaszt Kafkával
Amíg el nem párolog, akárcsak a költészet.
Két küldeményművészeti projekt katalógusa a sok közül, amelyben Valery Oisteanu részt vett.
Valery Oisteanu gyűjteményéből.
Fordította: Kotun Viktor
____________
[1] New York University
[2] Colorado State University
[3] A küldeményművészeti nemzeti hamvasztása
[4] Földalatti művészet Mózes nagymamája