A küldeményművészeti „kritikus” felelőssége. Mark Bloch interjúja John Held Jr.-ral
The Responsibility of the Mail Art “Critic”. An Interview with John Held, Jr. by Mark Bloch, self published and circulated in the Network, 1990
Az alábbi beszélgetést a mail artról publikáló, előadó személyek felelősségéről 1990 augusztus 10-én készítettem a dallasi (Texas) John Held Jr.-ral a Lower East Side-i (Manhattan, New York) lakásomban.
Mark Bloch (MB): Beszélgetésünk központi kérdése: Miért kell írni a küldeményművészetről? Kinek szólnak ezek az írások?
John Held (JH): Sokan írnak nekem, hogy elmondják, örömmel követik a tevékenységemet. Sokaknak új ez az egész. Nem nagyon ismerik a történetét annak, amit mi viszont megéltünk. Te is tudod, hogy Crane Correspondence Art-ja már nem kapható, szóval nincs semmi újdonság a piacon a küldeményművészettel kapcsolatban. De említhetném Cracker Jack (Chuck Welch) Networking Currents-ét is. Azt mesélte, már csak egy tucat maradt nála. Szóval hamarosan nem lesz elérhető semmiféle írott forráskönyv. Ezért örülnek sokan a munkásságomnak. „Adhatok végre valamit a haverom kezébe, amiből megérti, hogy mivel foglalkozom.” Az az érzésem, hogy van ez a jelenség az újdonság varázsával: azért nem akarsz írni róla, mert azzal valahogy megtörik. Elveszti a frissességét.
Nekem azonban a küldeményművészet már nem újdonság. Én nagyjából tizenöt éve csinálom, egyébként meg 1955 óta, 35 éve folyamatosan működik, szóval szerintem már nem beszélhetünk róla avantgárd tevékenységként. Én legalábbis már egyáltalán nem így tekintek rá. Amikor 1975-ben beléptem, akkor érhetett az avantgárd korszaka végére. Ray Johnson vett rá, hogy csatlakozzak: sok érdekes és fontos művésszel hozott össze akkoriban, mostanra már nem csak művészek a résztvevők, hanem az élet minden területéről érkeznek.
Például az első ember, aki eszembe jut, FaGaGa. Ő nem avantgárd művész. Egyszerűen egy nagyon okos youngstowni (Ohio) srác, akit érdekel a művészet és egy általa kidolgozott képeslap formátumot használt az ötleteihez, ami tényleg érdekes. De nem gondolnám ezt avantgárd stratégiának. Ezért sem gondolnám, hogy tönkreteszem a küldeményművészet frissességét. Inkább úgy látom, hogy sokan szeretnék tudni, hogyan indult ez az egész, én pedig kész vagyok elmesélni nekik a saját perspektívámból, ami az elmúlt 15 éves részvételemen alapszik, illetve azon, hogy megpróbálom kideríteni, mi zajlott itt, mielőtt belecsöppentem? Egyébként nem tekintem magamat kritikusnak.
MB: Pontosan erről akarok beszélni veled. Először is: hadd mondjam el, hogy én is nagyra értékelem az írásaidat. Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem tartanám értékesnek, és igyekeztem ennek mindig hangot adni. Szerintem (ha nem is negatív szempontból) legalábbis megfontolandó a közönség szerepe. Számomra a közönség segít meghatározni, hogy ki is a szerző? A közönséged mutatja meg, hogy tulajdonképpen kritikus vagy-e? A szó szoros értelmében szerintem sem vagy az. Vegyük a Franklin Furnace-ben elhangzott előadásodat (New York, 1990. február 13.) a művészeti világ nehézsúlyú alakjai előtt; végül is örülök neki, hogy megtudtak valamit a mail artról. De mi volt az értelme? Legitimálni előttük a küldeményművészetet? Vagy hogy a hálózatbeli társaidhoz beszélj? Vagy hogy új tagokat toborozz a hálózatba? Mi a célja egy ilyen előadásnak?
JH: Részemről ez nem annyira átgondolt stratégia kérdése, sokkal inkább egyszerű hozzáállás eredménye, hogy szeretném megosztani másokkal mindazt, ami engem érdekel, és amiről információm van. Az a közönség többé-kevésbé kollegáimból állt, akik egyébként tudnak is valamit a mail artról, de nem hiszem, hogy túl komolyan érdeklődnének iránta, mégis eljöttek.
MB: Szóval ezen akarsz változtatni? Azt szeretnéd, hogy a közönség érdeklődőbbé válljon?
JH: Nem, nem kimondottan. Nem gondolom, hogy lenne stratégiám. Egyszerűen van tudásom egy különleges területről, és szeretek beszélni erről. Nem tudom, miért kellene a könyvtárosokra erőltetnem a küldeményművészetet, hiszen úgyis be fog épülni a művészettörténetbe, ha még nem történt volna meg.
MB: Számomra ez az érdekes aspektus: hogy fog ez végbemenni? Mert azzal egyetértek, hogy végbe fog menni. Szerintem az a jobbik eset, ha mi írjuk meg a mail art történetét és nem egy harmadik személy. Üdvözlöm is az erőfeszítéseidet, de azt hiszem, amikor ilyen embereknek tartasz előadásokat, attól válsz kriktikussá; és minden kritika vagy művészettörténet hazugság. Hiszen nem tudsz mindent elmondani. Ezeknek az embereknek ez az egyetlen információforrása, és ezt tőled kapják meg. A te tapasztalataidon alapulnak, ezért lehet, hogy meg sem értik. Olyan helyzetbe is kerülhetsz, mint Cracker Calgaryban: „nem szerepelsz Crane könyvében, szóval nem is lehetsz küldeményművész”. A jövőben ezek a dolgok megszilárdíthatják a mail artot, mint a „küldeményművészet evangéliuma”? Vajon a jövő FaGaGái továbbra is beugorhatnak és szabadon részt vehetnek Anna Banana, Buster Cleveland vagy General Idea és a többi alapító egyenrangú partnereiként? Érted, hogy mit akarok mondani?
JH: Igen.
MB: Tényleg ez az egyetlen aggodalmam: létezhet-e tovább a küldeményművészet, ha már a művészettörténet részévé vált? Ha a részévé válik, befejeződik-e a hálózat?
JH: Nos, szerintem a következőféleképpen fog befejeződni: ahogy látom, most a hagyományos mail art kiállítási stratégia működik: minden művet elfogadnak, nincs részvételi díj és jár a dokumentáció. Ebbe a szerkezetbe bárki beszállhat és ez így is van rendjén. Ez a nyitott struktúra akkor fog véget érni, amikor a küldeményművészeti kiállítások szigorúan meghívásosokká válnak – és hála istennek, ezidáig nem volt ebből túl sok. De egy pár ilyen példát már láttunk. Mint az az öt fős kiállítás: Guy Bleus, Mark Bloch, John Held meg a többiek. Emlékszel rá? Mindenki mást kizárt. Szerintem ez az egyik jelenség, ami ellen a küldeményművészeknek harcolniuk kellene: ha meghívnak, hogy állíts ki 3 emberrel. Persze az egódnak hízeleg…
MB: …és szerintem ez rendben is van. Csak ez nem mail art, hanem valami más. Ebbe az irányba ment Jürgen is – Jürgen Olbrich. Pusztán az alapján kezdett el meghívni embereket, hogy kikkel találkozott a hálózatban és kikkel nem? Ez nem küldeményművészet! De kell-e tartanunk attól, hogy ha túlságosan jól dokumentált a Hálózat a művészeti világ számára, akkor exkluzívvá válik?
JH: Én nem hinném, hiszen sok ember szomorkodott ugyan, hogy nem került be Michael Crane könyvébe, de lesz majd másik könyv, amibe bekerülnek. Ott volt például Chuck Welch Networking Currents kötete, amibe már több ember bekerült. Egy könyv sem adhat teljes áttekintést.
MB: Mit gondolsz a művészeti világról?
JH: A nagy művészeti világra gondolsz, Jeff Koonsra és hasonlókra?
MB: És minden másra is, tőle lefele. Most már jelentkezni lehet a Fluxusba és a Szituacionisták közé is.
JH: Számomra ez annyira tipikus, hogy szinte várható volt. Amíg valami zajlik, addig sosem fogadják el a saját jogán, de idővel kialakul egy elfogadott nézőpont vele kapcsolatban és az is világossá válik, hogy attól még, hogy a mainstream nem foglalkozott vele, fiatal művészekre hatást gyakorolt. Ezek a fiatalok pedig nem a mainstream művészetet tükrözték a munkásságukban, hanem a koraszakalkotó, kurrens irányzatokat. Így válik a korszakalkotó valóban meghatározóvá, majd mainstreammé, ami pedig addig töltötte be ezt a szerepet, az perifériára szorul.
MB: Világos. De te hogyan látod a saját szerepedet? Úgy gondolod, hogy te vagy az áthidaló elem az underground tevékenység és a mainstream között?
JH: Valahol persze igen; a legtöbb mainstream kritikus ezt mondaná… nos, az általános hazugság szerint a mail art a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején volt fontos, akkor még volt valami jelentőssége a művészeti világban, de mára idejétmúlttá vált. Azt mondják azért, mert akkoriban még volt köze a konceptuális művészethez, és a kor elképzeléseit tükrözte. De szerintem ez így hamis kép. Fogalmuk sincsen az egészről. De nem is az ő hibájuk, hiszen nincsenek benne. Ahhoz, hogy kritizálhasd és egyáltalán képet alkothass a küldeményművészetről, képben kell lenned, tudnod kell, hogy mi zajlik benne, lényegileg mindennapi szinten, hiszen olyan gyorsan változik.
MB: És miért is nem elég nekünk ez? Miért kell, hogy a kritikusok is érdeklődni kezdjenek?
JH: Egyszerűen úgy érzem, hogy vannak bizonyos képességeim, amik ebbe az irányba visznek. Jó érzékem van a designhoz, de ettől még nem tartom magamat alkotóművésznek. Mondjuk, aki kollázsokat készít. A kollázsok különböző design vagy grafikai elemekből épülnek föl. Én csak abban érzem művésznek magam, hogy művészeti információkat kollázsolok egybe, az erőm pedig abban rejlik, hogy jól tudok viszonyulni a művészekhez és a gondolataikhoz; emellett az általános népességhez is tudok viszonyulni, szóval tolmácsként működhetek. Más művészek ezt nem tudják csinálni. Vannak, akik csak pörögnek és csinálják a saját műsorukat: „Azt gondolnak róla az emberek, amit csak akarnak!” És ez rendben is van. Nem az ő dolguk, hogy lefordítsák a közönségnek. Úgy érzem, hogy nekem megvan ehhez a képességem. Olyasmi ez, mint a kutatói tehetség. Egyike vagyok azon kevés küldeményművésznek, akik egyszerre aktív résztvevői a networkingnek és hivatásos könyvtárosok is. Ezt bizonyos értelemben felelősségként fogom fel: ha én nem dokumentálok dolgokat, akkor azt senki más sem fogja megtenni és el fognak veszni. Persze lesznek majd olyanok, akik húsz vagy harminc év múlva megteszik ezt, de nem lesz rálátásuk az egészre. Nekem sincs.
MB: Na, ez a lényeg szerintem. Nyilván több minden motivált, nem csak az, hogy kihagytál a beszélgetésedből. De vegyük úgy, hogy csak ennyi motivált! Nincs jogom rosszul érezni magamat emiatt? Rengeteg időt öltem bele a küldeményművészetbe, erre te elkezded kollázsolni a hálózatot és engem meg kihagysz?! Rendben van, ez a te nézőpontod, de erről beszéltél egy tömött terem ember előtt, és kihagytál engem. Ettől rosszul érzem magam. Pont ahogy azok érezték magukat, akiket Crane hagyott ki a könyvéből. És ha még engem meg is említesz, lesz további ezer, akit nem fogsz tudni.
JH: Ezt értem, de ez az ára a dolognak.
MB: Nos, egy dolgot szeretnék kérni tőled: azt mondod, hogy nincsen stratégiád. Arra szeretnélek megkérni, hogy alakíts ki egyet! Szerintem ez nagy felelősséggel jár, aminek lehetnek pozitív és negatív következményei is, de ha ügyes vagy, akkor csinálhatod úgy is, hogy csak pozitívak legyenek. Te vagy bárki más, aki hasonlóan akar eljárni, mint te, megszólítani az embereket – egy kicsit mind ezt tesszük, én például ezzel a Panscan Computer Teleconferencing Projecttel. Ha ügyesen csinálod, akkor biztos lehetsz benne, hogy a mail art úgy kerül be a művészettörténetbe, ahogyan azt mi szeretnénk. Csak azt javaslom, hogy amikor bemutatod ezt a rengeteg dolgot, akkor nyomatékosan húzd alá, hogy ez egyáltalán nem a teljes kép. Nem ez a küldeményművészet. Amikor felolvasod annak a srácnak a levelét, amin nevetett a hallgatóságod – én is nevetek az ilyeneken –, akkor hozzá kell tenned, hogy „Igen, ez egy buta levél, de épp az a csodálatos a hálózatban, hogy ilyeneket is elbír.” És ne csak arra hegyezd ki, hogy mennyire naiv. Inkább arra helyezd a hangsúlyt, hogy mennyire különleges, hogy egy ilyen srác levelet írhat Carl Andrénak vagy Christónak vagy John Heldnek vagy Mark Bloch-nak vagy bárkinek. Neked mindig túloznod kell, hogy tényleg megértsék, mit akarsz mondani: hogy ez egy nyitott dolog, nem csak a régi szupersztár rendszer lecserélése egy új szupersztár rendszerre. Ennyi.
JH: Én arra jutottam, hogy akkor is átkoznak, ha csinálom és akkor is, ha nem. Rosszul érezném magam, ha abbahagynám. Ha passzív maradnék és nem osztanám meg mindazt, amim van. De valahányszor megosztok valamit, mindig van valaki, aki sértésnek veszi, hiszen valahányszor csak aláhúzok valamit, valami mást szükségszerűen kihagyok.
MB: Dehát nem ez ellen küzd éppen a mail art? Ezért nyitott a küldeményművészet! A Nagy Hazugságra épülő rendszer alternatívája! Olyan mintha minden létezne, de csak akkor hallasz róla, ha landol a postaládádban. Szóval, ha a külvilágnak kezdesz el beszélni róla, akkor pont ahhoz csatlakozol, amit a mail art ellenez.
JH: Na igen, de azt hiszem a mail art elbírja ezt. Szerintem mindenre van tér. Arra is, ha valaki csak más küldeményművészekhez beszél és arra is, ha valaki a hálózaton kívüli emberekhez beszél.
MB: Mit szólsz ahhoz, hogy az emberek, akik a hálózaton kívüliekkel beszélnek valamiképpen meggátolnák másokat, akik csak a küldeményművészekkel beszélnek, abban, hogy csinálják a dolgukat? Emiatt beszélek most veled! Alakíts ki egy stratégiát! Szerintem nagyon nehéz dolgot csinálsz, valami egészen nagyszerűt. De sokkal komolyabban kellene venned a felelősségedet!
JH: Nem. Ha túl komolyan venném magamat, akkor sosem csinálnék meg semmit. Meggátolna a munkában. De ha egyszerűen leülhetek az írógépem elé és leírhatom, ami eszembe jut, akkor folytatom a munkát. De ha arra kell gondolnom: „Ha ezt mondom, akkor az lesz belőle, legjobb lesz, ha Markot is megemlítem”… Akkor semmi se lenne belőle.
MB: Az elvről beszélek. Nem arról, hogy tegyél be engem. Arról beszélek, hogy keményen meg kell küzdeni a nyitottságért!
JH: Mindig erre törekszem.
MB: Mintha nyilatkozatot tennél: „27 diát választottam ki ma estére, de megmutathatnék ezer másikat is.” Ezt el kell mondanod előtte, közben, utána, hogy az emberek tényleg megértsék, ez a fantasztikus a hálózatban.
JH: Világos.
MB: Az utolsó, amit mutattál Fricker könyve volt, amihez ennyit fűztél hozzá: „Ebbe az irányba tart a mail art.” Ezen elgondolkoztam, mert számomra is úgy tűnik ugyan, hogy a mail art tényleg errefelé kacsingat, de mi lesz azzal a sráccal, aki a levelet írta neked? Azt jelentené, hogy olyan irányba változik meg az egész, amelyben neki már nem lesz helye?
JH: Nos, fogalmazzunk inkább úgy, hogy Fricker könyvének kiemelésével azt akartam megmutatni, milyen messzire kerültünk a kiindulópontunktól – előjelek nélkül. „Mail art művek reprodukcióit láthatjuk kontextusba helyezve.” Abban bízom, hogy elindulunk egy úton és hamarosan valaki kiadja Baroni munkáit is egy hasonló könyvben vagy Maggiét, vagy a tieidet, vagy az enyémet. Ez volt az első alkalom, hogy nagy kiadó monografikus kiadványt szentelt egy küldeményművésznek és átfogóan bemutatta az életműve gerincét. Mondjuk ezzel Frickernek nem különösebben használt, mert egy ilyen könyv gúzsba köti az embert: inkább pontot tesz a mondat végére, mintsem hogy továbblökjön. Ez az általános képlet.
MB: Igen, olyan ez, mint amikor Rauschenberg híressé vált és azóta is csak ugyanazt csinálja.
JH: Így van.
MB: Pontosan erről beszélek. Éppen most szilárdul meg az egész. Bebalzsamozzák azzal, hogy aprólékosan dokumentálták és mindenki láthatja. Nem hiszem, hogy erről kellene szólnia a mail artnak… mi történt a „régi szép időkkel”, amikor – tudom, hogy leegyszerűsítés – „a művészeti világ volt a rossz és a küldeményművészet a jó. Mi voltunk a művészeti világ alternatívája.” Szerintem mind a mai napig sok küldeményművész így érzi: Clemente Padín vagy Andrej Tisma, vagy mások, akik továbbra is folytatják tevékenységüket és hálásak a hálózatnak a közönségért.
JH: Én is így érzek. Mondjuk én inkább azért csinálom, mert szeretek levelet kapni. Szeretem azt érezni, hogy kapcsolatban vagyok emberekkel, ezért tudtam az elmúlt 15 évben ezt folytatni. Én küldemény-függő vagyok, de mindenkinek szüksége van valami ehhez hasonlóhoz, hogy játékban maradjon. Azzal nem áltathatod magad, hogy „ha küldözgetek, akkor híres leszek”. Egyszerűen nem így működik. Azért kell csinálnod, mert szükséged van rá, nem azért mert híres szeretnél lenni, csak azért, hogy kapcsolatba lépj emberekkel.
MB: Igen, azt hiszem mind ezt csináljuk. Ettől olyan gyönyörű az egész. És azt hiszem ezt féltem. Szerintem nagy a felelősséged, John. És úgy látom, hogy megvan a tehetséged, amiről beszélsz…
JH: Köszönöm.
MB: …és ha a hálózat érdekében használnád, úgy értem, hogy életben tartsd a dolgot, akkor annak lenne értelme. Ha nem a bebalzsamozáshoz segítenéd hozzá. Csak erre gondolok. Abban bízom, hogy a küldeményművészet megmaradhat alternatívának.
JH: Igen, de nem akarom elszomorítani magamat azzal, hogy túl nagy felelősséget veszek a vállamra, mert ahogy mondtam már korábban, az gúzsba kötne. Egyáltalán nem tudnék írni. Lazának kell maradnom. De persze értem, amit mondasz.
MB: Igen, csak annyit mondok, hogy nagy a felelősséged és ha minket akarsz képviselni, akkor biztosítanod kell, hogy a hallgatóságodban nem alakul ki hamis kép a valóságról.
További információkért vagy a beszélgetés folytatásáért írj nekünk:
Mark Bloch, Panpost, PO Box 1500, New York, NY 10009 USA
John Held, Jr. 1903 McMillan Avenue, Dallas Texas 75206 USA