Al Ackerman: Geeksville
New Observations, No 101, 1994 May-June, pp. 9-10. (Ed. by Stephen Perkins – Lloyd Dunn)
Ha kiváncsiak rá, az egyik oka annak, hogy azt gondoltam, jó lenne itt lefektetni valamit a „xerox-heccről”, az, hogy (1) a saját munkámban általában használok fénymásolást és (2) a kritikusok gyakran „gigantikus (néhányuk szerint monstrózus) beugratásnak” nevezik.
Az első xerox-heccet még ‘68-ban, az alaszkai Anchorage-ban csináltam. Egy belvárosi irodaházban dolgoztam, éjszaka meg hajnalban, s ez az éjjeliőri munka lehetővé tette, hogy hozzáférjek mindenhez, többek között a nagy xerox-gépekhez is, amelyek a raktárnál álltak.
Egy péntek éjjelen tehát, semmi jobb dolgom nem lévén, s mivel éjféltől reggel hétig néhány zavartalan órára számíthattam, beindult az agyam, s egy irodai írógép és egy rajzgép segítségével hamisítottam egy szórólapot, amely a hozzám hasonló, könnyen lelkesedő ember szemében ugyancsak profi munkának látszott, amikor kész lett (talán az is volt).
A szórólapon a címet 8-pontos nagybetűvel szedtem („YOLANDA ÉS AZ Ő NÉMETJUHÁSZA”), amelyet az az információ követett, hogy ez az izgalmas „szexuális újdonság” „CSAK MOST SZOMBATON!” fog lejátszódni a Klondike Klubban, s hogy az első húsz vendég „ZÁRÁSIG INGYENES ITALT FOGYASZTHAT!!”, a klub vezetője, „Santiago Dean” üdvözletével. A Klondike Klub nagyon is létezett, csinos kis ginivó hely volt a 6. sugárúton, amely manapság alighanem felkapott helynek számítana.
A fénymásológép segítségével aztán 100 példányt gyártottam e műremekből, sárga papíron. Következő nap, szombaton, amint kikeltem az ágyból, bementem a belvárosba és minden utamba kerülő ablaktörlő alá bedugtam egy sárga szórólapot, ily módon teleszórva a várost a papírjaimmal. Hat körül aztán, kimerülten de boldogan, kimentem a Klondike Klubba, egy margarita koktéllal letelepedtem egy asztalhoz a bejárat közelében, s lestem, mi lesz.
Hamarosan elkezdődött. Alaszkában a téli hónapokban a szex és/vagy az alkohol a fő kikapcsolódási forma, úgy kalkuláltam tehát, hogy az ingyen pia és a kutya-szex jelentős akciózáshoz vezet az ajtó körül, s így is lett. Nyolc óra körül már vagy húsz ember volt ott, sárga cédulákat lobogtatva, szomjasan az ingyen italra és érdeklődve, hol lesz „Yolanda és az ő németjuhásza”, s aztán, amikor elutasították őket, dühösen „Santiago Dean”-t, a klub vezetőjét követelve.
A klub valódi vezetője totálisan humortalan fickó volt rengeteg gyűrűvel, s úgy nézett ki, mint egy szerencsejátékhoz készülődő nehézfiú egy Robert Mitchum-filmben Las Vegasban. Az álhirdetmények özönében ide-oda rohangált, hogy rendberakja a dolgokat, olyan ügybuzgón, mint egy kétfejű moly a könyökvédőgyárban – kezdett bedilizni.
„Honnan a francból veszik ezeket a ~!@#$%^&!! dolgokat?” – mondta a csaposnak, ahogy összetépett egy újabb sárga lapot.
Hát, ez volt az én első xerox-heccem - egyszerű, s kevéssé termékeny. Nem tudom, de manapság, a xerox-heccek két évtizede után, (legalább) 100 sikeres kísérlettel a hátam mögött, szeretném azt gondolni, hogy a megközelítésmódom kifinomultabbá, szofisztikáltabbá és kidolgozottabbá vált, sőt pompázatossá (noha továbbra is terméketlen).
A remény élteti az embert. Mindannyian dédelgetünk álmokat. Az enyém az, hogy egy napon, amikor a Korlátozási Törvény kifogy a munícióból, s nem kell már izgulnom, hogy eljárást indítanak ellenem, összerakok majd egy könyvet s részletesen bemutatom tevékenységem teljes skáláját. Igazán érdekes volna elmesélni a Harry Bates Club Rejtélyek, a Stark Lee Davenport/E.A.Poe Illúziók, Verlaine Ellopott Fejének Kalandjai, A Jugoszláv Kísértetek történetet és még sokminden mást. Jó volna elmesélni a xerox-heccek e furcsa derengő világát, amelyet azok, akik oly szerencsések, hogy benne élhetnek, „Geeksville”-nek neveznek.
Örök tisztelőjük: Al Ackerman
P.S.: El is fogom mesélni, amennyiben a családomnak nem sikerül beváltania becsukatásomra vonatkozó fenyegetéseit.