Carlo Pittore: Művészek Nemzetközi Hálózata
Carlo Pittore: International Artists’ Network, in: Eternal Network. A Mail Art Anthology, University of Calgary Press, Calgary, 1995, pp. 59–62. (Ed. by Chuck Welch)
Ray Johnson New York Correspondence School révén fenntartott kapcsolatainak összefogásával megalapozta a küldeményművészet önállósulását és legitimizációját. A fluxus még tovább fejlesztette a mail artot, nyilvános kiállítások szervezése és a hozzájuk kapcsolódó címlisták révén. Ugyanakkor, a mail art harmadik generációjának 1970-es évek végi és 1980-as évek folyamán való fellépése kellett ahhoz, hogy a Művészek Nemzetközi Hálózata önfenntartó, decentralizált módon nemzetközi nyilvánosságot és elsődlegességet kapjon.
Ebben az időszakban művészek világszerte kezdtek azonosulni és elköteleződni a Művészek Nemzetközi Hálózatával, olyannyira, hogy művészetüket és erőforrásaikat is ennek rendelték alá. Úgy tekintettek a Hálózatra, mint alkotó életük esszenciális tényezőjére.
New York Cityben ez idő tájt már egy igen nagyszámú küldeményművész közösség működött, amely mindent latba vetve igyekezett világszerte kibontakoztatni a Hálózatot. E.F. Higgins a művészbélyegek iránti lelkesedését terjesztette. Addigra már Buster Cleveland, a kaliforniai kollázsművész is New Yorkba költözött, nem sokkal az 1978-as East Village-i New York Animal Hospitalban rendezett kiállítása után. A gyújtózsinórok már csak egy szikrára vártak.
A Vasfüggöny mögötti művészek fogcsikorgatva keresték a részvételi lehetőségeket nyugaton: Galántai György, Robert Rehfeldt és Pawel Petasz, hogy csak egy párat említsek közülük, irányt adtak a mozgalomnak és tovább szították a lángját. Figyelemmel követték a nyugati eseményeket és a nemzetközi információcsere hálózatos történéseit. De nem csak az elnyomottak adták a mozgalom erejét: az olyanok mint Guy Bleus, Ulises Carrión és Vittore Baroni szintén nagy elszántsággal terjesztették a tüzet Európában, ezzel világszerte sokaknak mutatva példát. A Távol-Keletről két japán művész, Ryosuke Cohen és Shozo Shimamoto az AU művészcsoporton keresztül mutattak be hálózati projekteket.
1980-ban egyszerre indítottam útjára egy küldeményművészeti magazint és az 1987-ig működő, mail art művészek számára bemutatkozási lehetőséget biztosító La Galleria dell’Occhiot az East Village-ben. Mire 1982-ben Olaszországban megszerveztem a Salva La Campagna Romana küldeményművészeti kiállítást, majd 1983-ban a Salvbrious Third New York Correspondent’s School Dinnert, a Hálózat seregei már mindenütt akcióba lendültek. Izzott a levegő.
New Yorkban, ahol nagyjából ötvenen alkottuk a helyi keménymagot, egy szorosan összetartó közösség alakult ki, nem csak Ed Higgins-szel és Buster Clevelanddel, hanem olyanokkal is mint Alex Igloo, Gustav Haaglund, John Evans, Ed Plunkett, David Cole, Mark Bloch vagy John P. Jacob. Gyakran meglátogattak bennünket CrackerJack Kid és John Held Jr., illetve további pár tucat művész, aki az agglomerációból csatlakozott hozzánk alkalomadtán, mint például Marilyn R. Rosenberg (42. kép). Létszámunkból, elkötelezettségünkből, lakóhelyünk geográfiai fekvéséből és a tevékenységeink intenzív összefonódásából adódóan több száz át- vagy ideutazó küldeményművészt láttunk vendégül, mind az USÁ-ból, mind külföldről. Legintenzívebb időszakomban majd’ két éven keresztül szállásoltam el látogatókat minden egyes éjszaka. Hans Ruedi Fricker két hétig dolgozott nálam a művészbélyegein; Bern Porter visszatérő vendégem volt, mint ahogy Steve Random is és sokan mások.
A New York-i és a belgiumi Cavellini fesztivál között, a londoni neoista fesztivál, a „Franklin Furnace Fiasco”, az „Artists Talk on Art Series” és Peter R. Meyer New York-i látogatása között nem csak átutazókat láttunk vendégül, hanem mi magunk is utazgattunk, keresztbe-kasul, mindenhova ellátogattunk, ahova hívtak, hogy kapcsolatba kerülhessünk egymással. Ez azóta is így zajlik mindenhol a Hálózatban. Már akkor beindult a „turizmus”.
Figure 42. Crackerjack Kid, The Crackerjack New York Navel Academy, U.S.A., 1985.
Crackerjack Kid gipszlenyomatokat készített tizenöt küldeményművész köldökéről 1985. március 2-án a J. P. Jacob manhattani stúdiólakásán rendezett performansz esemény keretei között. Mikrohullámmal felmelegített papírmasét aplikált a képen is látható résztvevők köldökébe.
A képen fekszik: Steve Random; első sorban, balról jobbra: Crackerjack Kid, C. Kafka, E. F. Higgins III, Mark Bloch; középső sorban, balról jobbra: Buster Cleveland, Jim Quinlin, Marilyn R. Rosenberg, David Cole, Valerity Gerlovin, Ben Banville, John Evans; hátsó sorban, balról jobbra: Faith Heilser, John P. Jacob és Carlo Pittore. Fotó: Andre Banville, Greenfield, MA.
De mi tette olyan különlegessé ezeket a személyes találkozásokat? Akik randevúkat adtak egymásnak, mind a Hálózat jóvoltából, a levelezéssel és a közös kiadványokon keresztül ismerték meg egymást. Egy mindenkit mindenkivel összekapcsoló rendszer tagjai voltunk. Mind ugyanarra az alapra építkeztünk, azonos volt a művészi beállítottságunk, ugyanazokkal tartottunk kapcsolatot, ugyanazokat a kiadványokat olvastuk. Mind igaz networkerek voltunk (43. kép). Mivel a Hálózatnak nincs se vezetője, se fővárosa, és mert demokratikus és nyitott a természete, folyton-folyvást új szellemek érkeztek közénk, akik új energiával töltöttek fel. Voltak olyanok, mint Klaus Peter Furstenau és Michel Champendal, akik néhány évig rengeteg dologban közreműködtek, majd tovább léptek, míg mások kitartóbbak voltak és a mai napig velünk vannak.
Figure 43. Bern Porter and the N-tity Conspiracy Meeting, U.S.A., 1985.
Carlo Pittore East Village-i La Galleria dell’Occhio galériája és lakása számos mail art eseménynek adott helyet. A fenti fotón Bern Porter látható, amint az 1984. január 7-ei N-tity Conspiracy Meetingen beszél (fehér sapkában) az egybegyűltek előtt.
Az első sorban, balról jobbra: Gustave Haggland, Valeriy Gerlovin, Rimma Gerlovina, Paul Zelevansky, Susan Cole és Warren Lehrer; a Porter mögött álló alak Jim Quinlan. A hátsó sorban ülnek, balról jobbra: Karen Hatch, Trissy Callan, Jim Klein, Joseph Towne, Curtis Wells, Ben “Zona” Banville és Robert Montoya. A fotóról lemaradt jelenlevők között voltak még: John P. Jacob, John Evans, Jan Henderiske, Ed Gomez, Buster Cleveland, David Cole, E.F. Higgins III., E.M. Plunkett, Carlo Pittore, Robert Saunders és Mark Bloch. Fotó: Gary Halpern.
A Művészek nemzetközi hálózata az egyedülálló fejlődés mintaképe a küldeményművészet mozgalmán belül. Egy kiterjedt, globális, önellátó entitás, amelyet önerőből építettünk és mára már bizonyította életképességét. A Művészek nemzetközi hálózatát azonban nem csak a régi keménymag kitartása tartja életben, hanem az olyan újonnan beköszönő networker aktivisták is, mint Mark Corroto, más néven FaGaGaGa.
Az 1990-es évtized annak próbája lesz, hogy a Művészek nemzetközi hálózata vajon fenn képes-e tartani magát hosszabb távon is – az aktivista művészek közösségének víziója mentén. Hiszem, hogy ez az elsöprő fontosságú irányzat nem csak a résztvevők jólétéhez járul jelentősen hozzá, hanem az egész bolygó életerejének és egészségének fenntartásához is – legalábbis amennyire a művészetnek és a művészeknek szerepük lehet ebben. A Network létrehozása már önmagában is csodaszámba ment, hatalmas vétek volna veszni hagyni, engedni, hogy csupán mint történeti emlék, vagy önreklám maradjon fent. Ha így tennénk, azzal az élet értelmét veszítenénk el. Ahogy mindannyian kitartunk egyéni művészeti elköteleződésünkben, ugyanúgy tartsunk ki amellett a globális közösség mellett is, amit segítettünk felnevelni. Itt az ideje, hogy kiégett porainkból újjászülessünk, hogy újraélesszük a lángot, hogy megújítsuk, megfiatalítsuk magunkat! A művészet nem egyéni termék, hanem a közösségi tudat alkotása.
Kotun Viktor fordítása