3.
"Azért a láthatók által mutatkozik meg a láthatatlanok valósága, mert lelkünk nem tud felérni maguknak a láthatatlan dolgoknak valóságához, hacsak nem művelődött a láthatók szemlélésén, mégpedig úgy, hogy a látható formákat a láthatatlan szépség képeinek tartsa."(1)
A művek egy másik csoportja "természeti jelenségekkel" foglalkozik; az alkotók akár természettörvényeket kihasználva dolgoznak, akár egy gondolati mintát alkalmaznak, nem e jelenségek fizikai törvényei-okai akadnak horgukra. El-Hassan Róza egy fáról készült két csaknem azonos, egymás mellé helyezett fényképén fehér, vízszintes vonalakkal összekötötte a fa azon pontjait (leveleket), amelyek az "eredetin" egybeesnek (azonosak). A fa ilyenfajta (ön)azonosítása gondolkodásunk tautológia-kényszerét vetíti elénk, egyszersmind ez az eljárás, az a gondos fegyelem, az a koncentráltság, ahogy az összekötő vonalakat húzza kevésbé az analitikus mint inkább a rituális eljárások közé tartozik, hiszen itt a "természeti motívum" és a "tudományoshoz tartozó" precizitás épphogy álca – annál is inkább, mert természettudományos megítélés szerint ez jottányit sem visz közelebb a megismeréshez. Szövényi Anikó is természetes jelenségeket keres és figyel meg. Az estelegesen megjelenő apró "hibák", anyajegyek feltérképezésével a rendezetlenben próbál meg rendszert találni. Azzal nem áll egyedül, hogy egyre bensőségesebb és egyre kisebb világok felé fordul, de az valami titokzatos feszültséggel telíti munkáit, ahogy a véletlenben mindenáron mikro-kozmoszt akar találni, ahogy a bőr melegségét hűvös geometriába zárná, ahogy a legszemélyesebb szférán való tapogatással a legáltalánosabb modellt igyekszik megteremteni. Látszólag ellentétes Pál Zsuzsanna Rebeka munkája; mivel ő nem kutat, megfigyel és megmutat, hanem mágiát gyakorol: ellopja a tárgy önárnyékát. Mint tudjuk, az ilyesmit minimum boszorkányosságnak tekinették a régiek. A látványba szerkesztett kis "hiba", egy apró elbizonytalanítás hátborzongatóan kelti fel az árnyék egész, kultúrhistóriát átszövő metafizikáját. A koncepció tisztasága, a kivitelezés evidenciája, minimalista ökonómiája nem is eredményez sterilséget, márcsak azért sem, mert a kocka – mint az egyik ideálforma – itt egy banális, mi több, kissé idejétmúlt kockakő. Mégis ez a kocka az evidencia és csoda, idea és realitás metszéspontjában a nem-változó metaforájaként lép elő. Csörgő Attila és Győrfi Gábor valóban fizikai/természettudományos modellekben gondolkozik, ők továbbmennek a cselekvésben: mozgó szerkezeteket készítenek, melyek inkább fizikán túli modellekké válnak mint csupán természeti jelenségeknek "mintáivá".
(1) Hugo de Sancto Victore, in: Marosi Ernő: A középkori művészet történetének olvasókönyve. Bp. 1997. 21.o.
[intermédia] [induktor] [1] [2] [4] [5] [6] [7] [csomópont]