5.
"...Ha viszont nem lesz képes tisztán látni Őt, akkor tekintve, hogy az ő látása alighanem maga a látvány, végképp nem marad más hátra, mint hogy önmagát látja és ismeri meg, ha egyszer a látás az ő esetében azt jelenti, hogy azonos a látvánnyal."(1)
A megismerés nem egy fázisaként, de modelljeként (is) számontartott önmegismeréshez folyamodik, portrék készítésén keresztül Kiss Éva Emese, Herczeg Fanni, Héra Judit és Reischl Szilvia. Kiss Éva Emese videója mintha irreális vágyteljesítő, szorongató álomjeleneteket közvetítene, de a kontrasztos kép- és hangváltások ezeket inkább mégis önironikussá teszik. Kiss Éva azt az énjét, amelyik a fontolgatás idéző- záró- és kérdőjeleibe zárta magát, újra és újra mintha kísérletnek vetné alá: bátortalanságát bátran kiállítva, alig megnyilatkozását kinyilvánítva. Herczeg Fanni és Héra Judit önmagukat – pontosabban egymást – fényképezik. Arcképeik vélhetőleg csak ürügyül szolgálnak valamiféle (ön)identifikációra – hiszen szó sincs náluk fiziognómiáról. A groteszk arckifejezések, grimaszok a játékot, annak sajátossága szerint, viccessé, néhol félelmetessé teszik. A szövegek és arcok diszkrepanciája arra utal, mintha azok véletlenül kerültek volna egy képre, a módszeresség és a szövegekben felrémlő következetesség azonban ezt cáfolni látszik. Reischl Szilvia önarcképein játékosan alkalmazza a "kubisták módszerét", csakhogy ő nem a képen, hanem saját valódi arcára fest még egy arcot, ami természetesen a fényképre is rákerül. Az eljárás egyszerűsége (ahogy a matematikában is a legelegánsabb megoldás a legegyszerűbb) meglep az eredmény sokrétűségével. Mert az, hogy egy arcra még egy arc, egy fejre két arc kerül, a játékosságon túl az álarc konnotációit hívja elő. Ráadásul ez az arc a saját arc mása, így nemcsak újfajta "kettős önarckép" jött létre, de az álarc-arc viszonyát újra vallatóra fogta, figyelmünket újabb aspektusokra irányítva.
(1) Plótinosz, V.3.7. Bp. 1986.
[intermédia] [induktor] [1] [2] [3] [4] [6] [7] [csomópont]