Charlton Burch: A Lightworks Envelope Show rövid története
Burch, Charlton: An Introduction to the Lightworks Envelope Show, in: Lightworks Envelope Show. An Exhibition Catalog of Correspondence Art, Lightworks Magazine, Ann Arbor, Michigan, USA, 1979 (Ed. by: Burch Charlton)
Az emelkedő postai árak, az esetleges felszereltségek, alacsony költségvetések és a művek vissza-nem-küldésének általános szabálya ellenére a kapcsolatművészeti kiállítások virágkorukat élik. A kiállítások jelen burjánzását talán a résztvevők számának növekedése teszi lehetővé: elkápráztatja őket a lehetőség, hogy munkáikat egy olyan kiterjesztett nyilvánosság elé tárhatják, amelyet a világ postai rendszere tesz elérhetővé. Továbbá a kapcsolatművészeket valószínűleg élvezettel tölti el az a tény is, hogy egy olyan új művészet részesei lehetnek, amely egy hatalmas, felfoghatatlan méretű kreatív hálózatból áll.
Mindazonáltal a művész / résztvevő szerepe továbbra is imaginárius marad. Sajnos a különböző kiállításokra küldött művekre a résztvevők kevés, sőt gyakran semmilyen választ sem kapnak. Továbbá, a művésznek semmi befolyása sincs arra, hogy hogyan állítják ki a művét, egyszerűen közte és a kiállítás között fennálló fizikai távolság miatt. Ennek ellenére a kapcsolatművészeti kiállításokon való részvételre történő meghívások egyre nagyobb számban érkeznek, a művészek egyre nagyobb érdeklődésére számot tartva, akik szívesen osztják meg egymással és a közönséggel munkáikat.
Általában a kiállítások szervezői kiválasztanak egy témát és/vagy egy formátumot; ezek határozzák meg a beküldendő anyagokat. Jóllehet a küldeményművészet hajlamos arra, hogy kaotikus legyen és kísérleti, a kiválasztott téma köré mégis kényelmesen rendezhető a közönség számára is befogadható kiállítás, aminek az anyaga ebben a formában válik összecsiszoltabbá.
A Lightworks folyóirat az Envelope Invitational c. kiállítás (Meghívásos Boríték-kiállítás) szervezése és bemutatása során egy szabványméretű boríték rajzolt reprodukcióját használta fel a kiállítás meghívóján . Választásunk egyszerű bemutathatósága és formátuma, illetve valóságban betöltött szerepe miatt esett erre a grafikára. Játékos trompe l’oeil[1]-ként a boríték-rajzot képeslapként postáztuk a meghívóval együtt 500, a mail art hálózatban aktív művésznek. A résztvevőket arra kértük, grafikailag dolgozzanak a boríték rajzával, amilyen stílusban és eljárással csak akarnak, majd küldjék vissza a kiállításra. Háromszáz munka érkezett nagyjából 250 művésztől. A kapcsolatművészet kísérletező és innovatív aspektusai jól kivehetőek a Lightworks által kapott gazdag anyagban: széles skálán mozognak a felhasznált technikák.
Az egyik művész, Steve Durland, például átlátszó latex ragasztót csepegtetett több, rendezett sorba, a cseppek mögé piros tintával pecsételt alászálló kacsákat.
Slatter Barron Lintworks c. munkája egy, a borítékot ábrázoló átlátszó műanyag zacskó, ami háztartásban keletkezett szösszel van megtöltve, a különböző típusú piszkok és azok eredeti előfordulásával felcímkézve.
A Los Angeles-i Teddy egy képet alkotott. Megtöltött egy műanyag zacskót homokkal, és abban helyezte el a cowboy-élet és a sivatag képi motívumaival dekorált borítékot. A nézők összerázva a művet saját egyéni homokviharukat hozhatták létre.
Jóllehet a gumibélyegző és a kollázs gyakran használt eszköze marad a „szakmának”, előtérbe kerülnek az olyan eljárások is, mint a fotó- és xerográfia, a varrás és az ofszetnyomtatás is. A felhasznált médiák a legszélesebb skálán mozogtak az olaj festményektől kezdve, a textilen és a gipszen át a buborékfóliás csomagolóanyag felhasználásáig bezárólag.
Simon Anderson és Rebecca Michaels egymástól függetlenül mindketten sokszorosították a borítékot, hogy az szétosztható legyen a látogatók között. Michaels egy tizenkét darabos lekicsinyített szériát rakott a borítékra.
Két japán résztvevő különösen erős anyagot küldött: Takao Kurioka műanyaglepedőt gyömöszölt és varrt össze boríték formává. Alávarrt egy másik csomagot, amibe korábbi hasonló tömött munkáiról készített fotókat helyezett el, valamint meghívó kártyákat a jövőbeni együttműködés reményében. Miyo Iida bonyolult litográfiákat rajzolt és nyomtatott, amelyek méretarányos japán és amerikai légiposta bélyegekre hasonlítanak. Ezekkel töltötte meg a borítékot, és fel is ragasztott rá egy pár darabot.
Voltak művészek, akik pengéket ragasztottak a borítékra, voltak olyanok is, akik hajtincseket. L. E. Coleman borítékjára egy érvényes lottószelvényt ragasztott. Furcsamód ez volt az egyetlen, a kiállításról ellopott mű.
A kapcsolatművészet vállaltan egocentrikus irányzat. Ez lenne e generáció válasza az „Önző hetvenes évekre”? Vagy csak egyszerűen a feszültség kommunikációban való levezetéséről lenne szó, az önkifejezés különböző szintjein? Suzanne Lacy csodálatos kollázsa egy számalapú Mona Lisa[2] kifestővel tett utazásait dokumentálja. Gerhard Theewen az 1950-es évek műtárgyairól küldött fotókat olyan naplószerű bejegyzésekkel kísérve, amelyek abbéli vágyának adnak hangot, hogy de szeretne “Teddyboy-ként”[3] öltözködni. Pat Larter egy parodisztikus pornográf fotót küldött önmagáról egy budi előtt[4]. Talán a leghátborzongatóbb munka a japán Stelarc-tól érkezett, aki egy olyan fotódokumentációt küldött, amelyen önmaga látható a levegőbe lógatva: bőrébe akasztott kampók tartják a testét[5].
Sok pályamű használta a nyelvet (és a szavakat) médiumként, akár vizuálisan, akár költészetileg. Joel Lipman[6] Poemvelopes (játék a vers és a boríték szavakkal – a fordító) sorozatában harsány színű tintákkal dolgozott: egymást fedő bélyegzőnyomatok segítségével írt konkrét költészetet. R. D. Schroeck[7] az „idea” szót bélyegezte ismétlődően, egy buja és tarka-barka hegyet alkotva a borítékján. Peter Frank[8] Return to Sender (Vissza a feladónak) c. entrópikus versét mutatta be. Martha Haslanger mantra-szerű mondatokkal borította be a borítékját az „enclosure” (bekerítés) és a „within” (benne) szavak különböző aspektusait visszhangozva. Az olasz Augusto Concato[9] a borítéknak látszó képeslap vizuális paradoxonjával játszik, mikor azt írja: „Az üzenetem belül található. Nyisd fel és válaszolj nekem, kérlek!”
A megközelítések variációja gyakorlatilag végtelennek tűnik, gyakran lehetetlenné téve érthető leírásukat. Maga a kiállítás a bőséget és a képzelőerő sokszínűségét ünnepli és azt demonstrálja, mi történhet, ha a kreativitást strukturáltan bár, de szabadjára engedjük. Látni kell, hogy elhiggye az ember! Sajnos a katalógusban csak a legjobban reprodukálható munkákat közöljük a nyomdai reprodukciós technika korlátozottsága okán. A művészetet hordoz küldemények dokumentálása és megőrzése további erőfeszítést igényel a részünkről ahhoz, hogy emléket állítsunk azon művészek találékony és osztozkodó lelkületének, akik létrehozták ezt a kulturális élményt.
Charlton Burch, 1979. áprilisa
Fordította: Kotun Viktor
_________________________
[1] Francia kifejezés (szó szerint: "a szemet becsapó") arra a vizuális illúzióra, amikor egy két dimenziós festmény vagy rajz részletét reliefnek, háromdimenziós tárgynak látjuk.
[2] Mona by Numbers c. munkájáról bővebben lásd a szerző honlapját
[3] Egy szintén az ’50-es évekből származó tini szubkultúra, bővebben lásd a wikipedia megfelelő szócikkét
[4] Lásd a Lomholt Archívum honlapján a szerző hasonló műveit:
A Length (1978) és Exchangable Photo (1979)
[5] Lásd a művész egy 1976-os munkáját
[6] Lásd a szerző hasonló munkáját az Artpool site-ján
[7] Lásd a szerző másik bélyegző alapú munkáját
[8] Lásd az Artpool site-on Peter Frank művészbélyegekről szóló írását
[9] Lásd a szerző másik munkáját az Artpool site-on