Edgardo-Antonio Vigo: A mail art helyzete Dél-Amerikában
Vigo, Edgardo-Antonio: The State of Mail Art in South America, in: Correspondence Art. Source Book for Network of International Postal Art Activity, Contemporary Art Press, San Francisco, 1984, pp. 349–367. (Ed. by Michael Crane – Mary Stofflet)
Edgardo-Antonio Vigo Buenos Airesben élő és dolgozó művész és tanár, akinek kulcsszerepe volt a küldeményművészet elterjesztésében. Jelen cikk betekintést enged a dél-amerikai mail art történelmi fejlődésébe, gyakorlatába, és eredetébe. A nyelv, politika és változás közti összefonódásokra, mint benső meghatározottságra helyezi a hangsúlyt.
Próbáljunk meg egy pár adatot felsorolni a küldeményművészettel kapcsolatban – teoretikusairól és gyakorlóiról, az eddig történtekről és a jövő lehetőségeiről. Senkit nem tekintünk pusztán attól az irányzat „alapítójának”, mert műveket postázott, hiszen a posta egy univerzális kommunikációs eszköz. Beszéljünk világosan: nem attól lesz valami mail art, hogy irodalmi műveket, vagy képzőművészeti alkotásokat küldünk kiállításokra. A képeslap meghívók sem tartoznak a mail art körébe, még akkor sem, ha magukban hordoznak némi esztétikai értéket. Ha elfogadnánk valami ehhez hasonlatos meghatározást, akkor hirtelen tengernyi előddel találnánk szembe magunkat. Megadhatjuk persze nekik az igazságos és jól-megérdemelt „megnyitották és lehetővé tették a kommunikációs-kreatív tevékenyégek útját” megtisztelő címét. Hiszen teremtő erejük van. Akárcsak az üdvözlő lapoknak, az ünnepi köszöntőknek, a művészek közti kapcsolattartásnak stb. Horacio Zabala és Edgardo-Antonio Vigo közös cikkükben adtak sajátos meghatározást. „A küldeményművészet mint a kifejezés új formája”. Idézem:
„Egy pár dolgot meg kell különböztetnünk egymástól, hogy tisztázzuk a koncepciót. Ha postán küldenek egy szobrot, az alkotó már elkészült művének szállítása terén korlátozza magát. Készítése során nem gondolkodott ezen a korlátozáson. Ezzel ellentétben a most górcső alá vett új művészeti nyelvben a mű lényegét tekintve valamennyi távolságot át kell hidaljon, ez alapvető része a munkának. A munkát eleve úgy hozták létre, hogy majd postán feladják, ez pedig meghatározza létrehozásának körülményeit (dimenziói, postaköltség, súly, az üzenet jellege tekintetében). A küldés lényege nem csak a munka mozgatásában rejlik, hanem annak meghatározásában és integrálásában. A művész pedig a maga részéről megváltoztatja a kommunikációs eszköz értelmét. A címzett attitűdjében is változás következik be; többé már nem a (szükségszerűen némi beképzeltséggel megáldott) klasszikus értelemben vett gyűjtőnél köt ki a mű, hanem egy véletlenszerű megőrzőnél, akinek feladata annak minél szélesebb körű terjesztése. A címzett az információforrás, aki egy új kommunikációs kört nyit azzal, hogy kiállítja a szóban forgó művet, vagy sokszorosítja és újabb címzetteknek küldi tovább.”[1]
A fentieket megtámogatva idézem Walter Zaninit, a Museo de Arte Moderno de Sao Paulo (Brazília) igazgatóját, aki a mail art gyakorlatára hivatkozva írja:
„A mail art ahhoz a rendszertípushoz tartozik, ami lebontja a határokat a művészet és az élet szintjei közt. Ez az újfajta kifejezési forma többféle motivációból merítkezik, nem egy konkrét körülményen áll vagy bukik a sorsa. Jónéhány művész szakad el a „munka” hagyományos fogalmától. Eltávolódnak a hivatalos és piacorientált kiállításoktól, bizalmatlanná válnak a kritika funkcióival szemben és közömbössé az uralkodó művészeti magazinok iránt – ellenségesek a státuszt jelentő mechanizmusokkal szemben, amelyek a művészeti karrier során elengedhetetlenek. Ezzel szemben azért szerveződnek, hogy bemutassanak egy másik helyzetet, saját cserék és saját kiadványok létrehozásával és a kiállításokhoz saját helyszínek kiválasztásával. Gazdaságilag függetlenné válnak a művészet központosító mechanizmusaitól, párhuzamos tevékenységeknek szentelve magukat. A postai kapcsolattartásban megvalósuló kommunikáció fontos eleme lesz a független viselkedés elfogadtatásában és kiterjesztésében. Senki sem kételkedhet a küldeményművészet buzdító erejében, különösen a fiatal generációk körében. Újabb lépést tesz a művészeti tevékenység demokratizálódása felé, megkérdőjelezi a bürokratikus elvárásokat, és – amennyiben nem bürokratizálódik maga is – az új kultúra kialakításában egyre nagyobb szerepet kaphat.”[2]
Edgardo-Antonio Vigo és Horacio Zabala, Last International Exhibition of Mail Art, Argentína, 1975. A kiállítási katalógus borítója.
G.E. Marx Vigo (felül), First Day Cover, Argentína, 1978. Képeslap bélyegzővel. Leonhard Frank Duch (középen és alul), cím nélkül, Brazília. n.d. Rubber stamps.
Jonier Marin kolumbiai művész küldeményeit egyfajta közegként fogja fel. 1977 februárjában közölte Bogotában On Mail Art című írását, melyből a következő részletet választottuk: „A művészeti munka elszigetelt, marginális jelenséggé vált. A küldeményművészet intim kapcsolatot ígér a címzettel, áthidalva a megszokott kiállítások távolságát, a közönséges baráti, családi, üzleti kapcsolattartás közegébe helyezve a művészi üzenetet.”
Kétségtelen, hogy Clemente Padín, a küldeményművészet eseményeinek úttörője és résztvevője Dél-Amerika egyik legérdekesebb teoretikusa. Munkáit minden, a területet bemutató írásnak közölnie kell.
„A művészet rendszeresen bosszút áll a kulturális entrópián, melyet a hivatalos művészet teremt, vagy azok a kopott műformák, amelyek fenntartják ezt a rendszert az ismert vagy a „művészetben adottnak” tekintett elemek biztosításával. E bosszúja érdekében a kommunikációs eszközök funkcióján változtat: akár az információ (tartalom) megváltoztatásával, akár a közvetítő közeg tulajdonságainak saját üzeneteiben történő felhasználásával. Ez a helyzet például a képeslapokkal: kereskedelmi tárgyból alakították át a kor művészeti közvetítésének alapvető eszközévé gyorsaságának és terjeszthetőségének, egyszerű előállíthatóságának, tárolhatóságának, fogyaszthatóságának, valamint legfőképpen a benne rejlő számtalan expresszív lehetőségnek köszönhetően, egyszerű kiegészítője lehet különböző (verbális, ikonografikus stb.) kommunikációknak, de magában is megállhat mint művészeti objekt, mely saját nyelvét hozza létre.”[3]
1969-ben Liliana Porter és Luis Canmitzer az Instituto Di Tella (Buenos Aires, Argentina) rendes éves happeningje (experiencias) számára, postai úton, olyan happeninget hozott létre, amely tökéletesen megfelel a mail artot taglaló elméleteknek. Négy körben küldtek ki enigmatikus javaslatokat az intézet címlistáján szereplő személyeknek. Később, az esemény napján, a feltett kérdésekre a művek kézzel fogható valójukban válaszoltak, azokra a lapokra alapozva, amik facsimile másolatait kiküldték a művészek. A művészek szándékai ismeretlenek – talán a galéria happeningjeinek jellemvonásaira reagáltak –, de nem tudunk napirendre térni kiváncsiságunk fölött: ismervén munkamódszereit, vajon az intézet igazgatója, Jorge Romero Brest milyen mértékben változtatta meg a művészek eredeti munkáit? Az esemény érzékletesebb bemutatása érdekében itt közöljük a kártyák javaslatainak átiratát:
LILIANA PORTER
Tartalom: Kiállított No. 1 – szöveg: ÁRNYÉK KÉT OLÍVÁNAK
Tartalom: Kiállított No. 2 – szöveg: ÁRNYÉK EGY BUSZJEGYNEK
Tartalom: Kiállított No. 3 – szöveg: ÁRNYÉK EGY ÜVEGNEK
Tartalom: Kiállított No. 4 – szöveg: ÁRNYÉK EGY BEFORDULT SAROKNAK
LUIS CANMITZER
Tartalom: Kiállított No. 1 – szöveg: TÜKÖRKÉNT HASZNÁLANDÓ ÉS FEJHAJTÁSRA
Tartalom: Kiállított No. 2 – szöveg: AZ ÉNEK BESZÜNTETÉSÉHEZ ÉS MEGTÖRÉSRE MINT ERŐFITOGTATÁSRA
Tartalom: Kiállított No. 3 – szöveg: KRÓMNAK, ÉLESÍTÉSRE ÉS MEDÁLOK VÁGÁSÁHOZ
Tartalom: Kiállított No. 4 – szöveg: KIVÁGANDÓ SZVASZTIKA FORMÁBAN, A KONCENTRÁCIÓ NEMZETEKÉNT HASZNÁLANDÓ
Ezenkívül, hozzávetőleg 1967-től kezdődően a mai argentín kísérleti vizuális költészetet kezdeményező Grupo Diagonal Zero csoport intenzív tevékenysége a küldeményművészet irányába kezdett elmozdulni. Carlos Raul Ginzburg és Edgardo-Antonio Vigo La Platából a postai tevékenységek úttörői: munkásságuk megérett és valódi postai kommunikációvá vált. A címzettet felkérik, hogy vegyen részt csoportos, egyéni, politikai vagy szórakoztató tevékenységekben. Ginzburg egy sorozat olyan borítékot készített, amelyen az írás annak külsején jelent meg, belseje üresen maradt. A későbbiekben egy-egy speciális dátumnak megfelelő tartalmakat postázott. Például a tavasz első napján, szeptember 21-én virágmagokat küldött. Vigo akciók olyan sorozatát hozta létre – menni, visszatérni, újból menni –, amelyet ha a végletekig követnek, akkor megsemmisítenek mindenféle tevékenységet (például In Conference, 1969).
A Jorge Glusberg által irányított Centro de Arte y Comunicacion de Buenos Aires (Argentina, CAYC) a postarendszert használva terjeszti brossúráit. A brossúrák (eddig 750 példányban) tartalmazzák a kortárs kísérleti művészet igaz történetét, továbbá a jelentősebb elméleteket, tendenciákat és információkat. 1974. januárjában a CAYC kiadott egy CAYC Postcards c. sorozatot, amit sajnos azóta meg is szűntetett. Az a hat darab, amit kinyomtattak, általánosságban a konceptualista elméletekhez köthető. A hátlapon lévő szöveg magyarázza a szerzőt és a művet. A szerzők a Tizenhármak Csoportjából kerültek ki (Grupo de los Trece). A képeslapok megjelenési sorrendjében soroljuk őket fel: 1. Luis Paxos, 2. Edgardo-Antonio Vigo, 3. Victor Grippo, Jorge Gamarra. 4. Jorge Gonzalez Mir, 5. Alberto Oellegrino, 6. Juan Carlos Romero.
Az első dél-amerikai mail art kiállítást Montevideóban, Uruguayban szervezte Clemente Padín Festival de la Postal Creativa[4] címmel a Galeria U-ban, ahol 1974. október 11-től volt látogatható 24-ig. Jóllehet csak egy küldeményművészeti műforma, a képeslap képviseltette magát, mégis hatalmas kiállítás készült, ahol a képeslap minden elképzelhető változatban bemutatkozott. A kiállítást formabontó módon installálták: a plafonról lógatott képeslapokat kézbe véve olvashatta a közönség, a bátrabbak pedig emlékbe el is vihettek egy-egy lapot. Azért is ragaszkodunk az „olvasás” kifejezéshez, mert úgy hisszük, ebben rejlik e művészet nyelvének alapvető eleme. A munka megértéshez az eddigiektől eltérő idő szükséges; ha a vizuális költészet, grafika és a szépművészet „saját időben” érinti meg nézőjét, akkor a mail artnak is „saját időre” van szüksége a sajátos intellektuális tartalmának átadasához. Jobb megértéséhez elengedhetetlen továbbá a mindenkori társadalmi-politikai helyzet ismerete, nem feledkezve meg persze azokról a művészekről sem, akiket az esztétikai szintek is foglalkoztatnak.
Brazília sincs híján ennek az avantgárdnak. San Pablo városában szervezte Ismael Assumpção a Primeira Internacional de Correspondencia c. kiállítást, ami 1975. szeptember 7-étől tartott 15-éig a Colegio Duque de Caixasban. A kiállításon csak néhány olyan nemzetközileg is ismert művész vett részt, akik kapcsolatban álltak a szervezővel. Ennek ellenére a résztvevők listáján már ott találhatóak azok a nevek, akik alapvető szerepet játszanak majd a dél-amerikai országok küldeményművészetének fejlődésében. Assumpção így határozza meg a mail artot: „Ez nem egy zárt művészet és nem is egy rendszer; nyitott, befejezetlen, állandó revíziók tárgya.” Szavai komoly elhivatottságról és a fejlődésbe vetett hitről vallanak.
Horacio Zabala és Edgardo-Antonio Vigo társszervezői voltak az Última exposición internacional de arte correo[5] kiállításnak, amit 1975. december 5-én tartottak a Buenos Aires-i Galeria Arte Nuevo-ban. A teljes 1975-ös évet szervezéssel töltötték. 199 résztvevő képviselt huszonnégy országot. Minden lehetséges kommunikációs eszközt bevetettek; maga a kiállítás extrém nyilvánosságnak örvendhetett. Az eredmény mégis igen szerényre sikeredett: a kiállítás „alkalmatlan” helyszínre került – egy művészeti galériába – és ezzel csökkentette az előre figyelmeztetett művészekre és a közönségre gyakorolt hatását. Sok különböző személyes nézőpontból kritizálták a kiállítás érvényességét. Még olyan probléma is felmerült, hogy a galéria igazgatója betetetett olyan művészeket is az argentín szekcióba, akik se előtte, se utána nem szerepeltek ilyen jellegű kiállításokon.
Még egyszer meg kell említenünk Brazíliát a Paulo Bruscky és Leonhard Frank Duch által szervezett Primeira Exposição Internacional de Arte Postal kiállítás kapcsán, ami 1975. decemberétől 1976. január 15-éig volt látogatható. A művészettörténet különböző időszakait jellemzően szétválasztó incidensek egyikének köszönhetően a kiállítást nem egy szokványos múzeumban, galériában vagy művészeti központban tartották. Itt szeretnénk újra nyomatékosítani, hogy ha váratlanul egy, a közönség számára szokatlan közterületen „jön szembe” a műalkotás, akkor az létrehozza a „meglepetés esztétikáját”. Dél-Amerikában először került megfelelő helyre, új környezetbe egy ilyen kiállítás. Maga a tárlat talán nem is volt olyannyira meghatározó, mint a megnyitója. Íme az egyik szervező, Leonhard Frank Duch megjegyzései Vigóhoz írt 1976. január 22-ei keltezésű leveléből: „A kiállítást a mail art barátaitól kapott anyagokra alapoztuk, még ha nem is volt olyan hatalmas mennyiségről szó. A Postahivatalban akartuk rendezni a kiállítást, de erre nem kaptunk engedélyt. Így a Hospital Barao de Lucena közkórházban kapott nagy teremben installáltuk. Egy hatalmas asztalon tettük üveg alá a munkákat.”
Végezetül, a Dél-Amerikában szervezett küldeményművészeti kiállítások mai napig tartó történetéből meg kell említenünk a Paulo Bruscky és Daniel Santiagó által Recifében, Brazíliában szervezett International Exhibition of Mail Art kiállítást is. A tervek szerint 1976. augusztus 27-től szeptember 11-ig tartott volna. Mi, akik nem voltunk jelen, megdöbbenéssel vettük kézhez azt a körlevelet, ami tájékoztatta a résztvevőket és a kritikusokat arról, hogy „A kiállítást... hatáskörünkön kívül álló okokból felfüggesztették.” Az okokra később derült fény. A mail art elszenvedte első konfrontációját. 1977. március 2-án kelt levelében Paulo Bruscky így magyarázta a történteket jelen sorok írójának: „Mostanra már biztosan értesültél róla, hogy a Segunda Exposição Internacional de Arte Correo kiállítást betiltotta és cenzúrázta a rendőrség, és minket (szervezőket) három napra le is tartóztattak. A kiállítást egy órával megnyitása után bezáratták.” Másnap írt újabb levelében Bruscky leleplezi a hatóságokat, akik a betiltás után egy hónappal összetépve és részben megsemmisítve juttatták vissza a lefoglalt műveket. Ezek nem csak brazil szerzőktől származtak, hanem külföldiektől is, sok ezek közül visszaszerezhetetlen, mivel a rendőrségi eljárás részét képezik. Egy fiatal kifejezésmód szomorú sorsa. Sajnos terjednek az ilyen jellegű jelenségek.
Paulo Bruscky és Daniel Santiago, International Exhibition of Mail Art, Brazília, 1976
Lezárásként, összefoglaló gyanánt származási országok szerint listázzuk a küldeményművészeket. A válogatást a munka minősége és mennyisége alapján készítettük.
Argentína: Carlos Raúl Ginzburg, Juan Carlos Romero, Edgardo-Antonio Vigo, Horacio Zabala, Graciela Gutiérrez Marx, Luis Iurcovich, Luis Catriel, Reni Levy és a Grupo de los Trece (CAYC) néhány tagja alkalomszerűen.
Brazília: Unhandeijara Lisboa, Paulo Bruscky, Ismael Assumpção, Gastão de Magalhães, Luis M. Andrade, Samaral, Leonhard Frank Duch, Odair Magalhães.
Chile: Guillermo Deisler (currently in exile in Bulgaria).
Kolumbia: Jonier Marín.
Uruguay: Haroldo González, Jorge Caraballo, Clemente Padín.
Venezuela: Diego Barboza, Dámaso Ogaz, Luis García, Óscar Sjöstrand, Villasmil, Luis Viyamiser.
Spanyolból angolra fordította John M. Bennett, Luna Bisonte Prods.
Fordította (az angol változatból): Kotun Viktor
________________________
[1] Zabala, Horacio – Edgardo-Antonio Vigo: Mailart: A New Form of Expression, Postas Argentinas, No. 370, October, 1975
[2] Zanini, Walter: Mail Art in Search of a New International Communication, O Estado de Sao Paulo, Március 27, 1977
[3] Padín, Clemente: Festival de la Postal Creativa, Galeria U, Montevideo, Uruguay, 1974
[4] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)
[5] Lásd bővebben: artpool.hu (A ford.)