Networking a tudományban és a művészetben

Személyes tapasztalataimat a tudomány és a művészet különböző területein szereztem. Jelenleg a New York State Department of Health tudományos kutatójaként molekuláris és celluláris modellek három dimenziós vizualizációján dolgozom. Íróként, szerkesztőként és vizuális művészként olyan művészeti networking kiadványokhoz járultam hozzá az eddigiekben, mint a Prop vagy az Artcomnet. Ezekben a látszólag különböző tevékenységekben a vizuális tematikán lévő hangsúly mellett közös vonásnak látom a hálózatosodás aspektusát is.⁽¹⁾ A tudományos életben magától értetődően működnek olyan nemzetközi kutatócsoportok, amelyek tagjai annak ellenére dolgoznak egyazon projekten, hogy egyébként különböző területeket reprezentálnak. A művészeti világban, ahol a szerző egyéniségét hagyományosan többre becsülik, mint a részvételét valamiféle együttműködésben, a küldemény-⁽²⁾ és a kapcsolatművészet új, legitim platformokat hozott létre a részvétel alapú gyakorlatokhoz, és ezzel a tudományos projektekéhez hasonló alapokra helyezte a művészeti munkát is.

Témánk szempontjából izgalmas, hogy a tudomány területén zajló networkinget a kollaboratív szerzőiség révén születő kéziratok példázzák. A kéziratok megszövegezése általában az együttműködések legintenzívebb szakasza. Elvileg végtelen számú vázlat szükséges ahhoz, hogy a résztvevők konszenzusra jussanak egymással, hiszen minden alkalommal, amikor az egyik résztvevő változtat valamit egy szövegen, a következő egy teljesen új kontextussal kell, hogy szembesüljön. Ebből a szempontból a zongorahangoló munkájához hasonlítható a folyamat: nincsen pontos megoldás, hiszen minden egyes húr hangolása hatással van azokra is, amiket már felhangoltak, újból elhangolja azokat. Gyakorlatilag ezt az ördögi kört csak azzal lehet megtörni, ha a résztvevők képesek visszafogni magukat és elengedik megrögzött elvárásaikat.

A számítógépes hálózatok korszaka előtt egy kézirat nem elektronikus küldeményként jutott el a feladótól a címzettig, hanem fizikailag kellett, gyakran nagy távolságokon keresztül célba juttatni. A hosszadalmas folyamat során gyűltek össze a hozzászólások és betoldások különböző rétegei. Amikor 1987-ben alkotói szabadságomat Angliában töltöttem, életemben először volt szerencsém kipróbálni az akadémiai intézményeket összekötő számítógépes hálózatokban rejlő lehetőségeket. Fantasztikus élmény volt egyetlen nap leforgása alatt kézhez venni, szerkeszteni és visszaküldeni kéziratokat. Ez az új lehetőség nem csak hatékonyabbá tette a tudományos együttműködést, hanem a saját szerepemet is új fényben láthattam, a globális világ kontextusában. Talán ahhoz az érzéshez hasonlíthatnám a dolgot, amikor az asztronauták első ízben látják saját szemükkel a Földet, mint egy űrben lebegő labdát. Annak ellenére, hogy nem érte felkészületlenül őket a látvány, mégis mindannyian az áhítat érzéséről számoltak be. Hiszem, hogy a világ sok pontjával valós összeköttetésben lévő „élő csomópontok” megtapasztalása– és az ezzel együtt járó egyidejűség érzése – mély hatást fog gyakorolni mind a művészekre, mind a művészetre, mihelyst hozzáférésük lesz azokhoz az elektromos hálózatokhoz, amelyekhez a tudományos kutatók már ma is hozzáférhetnek.

Fig 70. Joachim Frank: Prop borító, No. 3., Arts Magazine, 1979 december

Mindez felidézi bennem azokat a tapasztalatokat, amikor 1978-tól 1986-ig a Prop szerkesztője voltam⁽³⁾. (Fig. 70) Abban az időben a szerzőkkel való kapcsolattartásomat a postai küldemények sebessége és sikeressége korlátozta. A Prop-ot Albanyban, New York államban alapította egy Workspace⁽⁴⁾ nevű művészcsoport, kétévnyi megszakítás nélküli performansz-sorozat után. Ez a kezdő lökés megmagyarázza, hogy a magazin miért helyezett nagy hangsúlyt az olvasók közreműködését igénylő projektekre (lásd pl. a Void Show-t⁽⁵⁾). A Prop magazint eleinte a csoport két-három tagja szerkesztette váltakozva; a későbbiekben viszont már magam vállaltam a szerkesztői feladatokat. Fennállása elején a csoport alapvetően kollaboratív terveit, gondolatait dokumentálta, majd, amikor már szélesebb körben terjesztettük a kiadványt, népszerű lett a kísérletező kedvű szerzők és küldeményművészek körében is. Ebben a periódusban már ugyanúgy, mint más, hasonszőrű magazinok esetében is, olyan intenzívvé vált a kapcsolattartás mértéke, hogy a résztvevő művészek számára szükségessé vált egy olyan, az akadémiai és a deskriptív folyóiratokhoz képest alternatív, szabad formákat biztosító csatorna, amelyen keresztül megoszthatják elképzeléseiket. A Workspace csoport feloszlásával sajnos, nem túl meglepő módon, megpecsételődött a magazin sorsa is. A Prop pedig az egyetlen megmaradt szerkesztő önreflexív kiadványává változott, egy hálózat nélküli csomóponttá.

Fig 72. Joachim Frank, ARTCOMNET, U.S.A., 1984. Képeslapok

Fig 71. Joachim Frank, ARTCOMNET, U.S.A., 1984. Képeslapok

A networking területével kapcsolatban szerzett tapasztalataim másik forrását az ARTCOMNET (ART COMmunication NETwork) csoport tevékenységében való részvételem jelentette. Ez a csoportosulás a Larry Smith⁽⁶⁾ által 1982-ben megszervezett fénymásolt hírlevél köré épült. Smith öt éven és 25 számon keresztül tartotta magát ahhoz, hogy mindent publikál, amit a csoport résztvevői beküldenek számára: jegyzeteket, híreket, leveleket, verseket, különböző vizuális anyagokat stb.⁽⁷⁾ Hívhattuk volna a csoport „akkumulátorának” is annak szerkesztője helyett, ha a folyamatot nem „szerkesztői hálózatnak” nevezzük, hiszen az ő hozzáfűzései kötötték össze a különböző tartalmakat. Úgy gondolom, hogy az ARTCOMNET, mint közvetítő látszólagos lehetetlensége ellenére voltaképpen egyszerre bizonyult ügyesnek és hatékonynak: szerény fórumként szolgált a kísérletező, kutató művészek számára, akik elképzeléseiket, monológjaikat és párbeszédeiket oszthatták itt meg egymással.

Az ARTCOMNET létezése segített a művészek közti kapcsolatok kialakításában, akik a hírlevél berkein kívül is elkezdték építeni és fenntartani a köztük zajló interakciókat. Az ARTCOMNET művészeti vagy esztétikai értelemben nem bírt egy, a csoportra jellemző identitással vagy irányultsággal. Ahogy azt Smith megfogalmazta: „Egy olyan helyzetet akartam teremteni, amelyben még tapasztalatlan, fiatal művészek kommunikálhatnak egymással és nyíltan megoszthatják gondolataikat anélkül, hogy valamilyen formai követelményrendszernek meg kellene felelniük.”⁽⁸⁾

Kifejezetten érdekesnek találtam azokat a mitológia-teremtési próbálkozásokat, amelyek a csoportot magát tematizálták. Az imént idézett Yearbook is ebbe a vonalba sorolható, amely a az interakciókon és a kreatív elképzelések cseréjén kívül más közös céllal nem rendelkező csoport önreflexív, önreprezentációs kísérlete volt. A csoport állítólagos egységére és mély hatására utaló ironiával lépten-nyomon találkozhatunk a tagok képeslapjain. Ezek az alkotások olyan témákat dolgoztak fel, amelyek magukban hordozták a hatalom és a hírnév jelentésrétegeit: megjelent például egy vulkán (Fig 71., 72.), az MTV és a Halley üstökös.

Brain Storm és Lone Ranger

Manapság nagyon érdekes látványt nyújt a világháló, különösen Robert Filliou 1965-ös, látnoki „Örök hálózat” terminusának fényében, hiszen a korabeli számítógépek még gyakorlatilag csak hatalmas, magányos, offline dobozok voltak. Később Chuck Welch, Vittore Baroni és Volke Hamman 1986-87-es nemzetközi networking projektjükben, a Netzine-ben⁽⁹⁾ megalkották az „ethereal open network” és a „neonic network” fogalmait. A három küldeményművész részben a kommunikációs hálózat azon éteri, finom kvalitásait szerette volna hangsúlyozni ezekkel az újabb terminusokkal, melyek nem feltétlenül az anyagi, objektív valósághoz kapcsolódnak. Érdekes véletlen, hogy számítógépek hálózatba kötésére gyakorta használt „ethernet” kábel elnevezése is utal az „ethereal networkre”.

Mindezidáig elsősorban a tudósok profitáltak a világháló azonnali kommunikációs lehetőségeiből, ennek ellenére, még ha a művészetek és a bölcsészetek támogatottsága töredéke is a tudományénak, nem elképzelhetetlen egy olyan korszak eljövetele, amelyben már a művészek is széles körben férhetnek hozzá az elektronikus hálózatokhoz. Ahhoz, hogy elképzelhessük ezen modern kommunikációs eszközök művészetre gyakorolt hatását, meg kell vizsgálnunk mindkét aspektusát, mind a „médiumot” (formát), mind az „üzenetet” (tartalmat). Az elektronikus hálózatok jó példái az olyan kommunikációs eszközöknek, amelyekben világosan megkülönböztethetőek ezek az aspektusok, Marshall McLuhan elsődleges üzenete ellenére is.⁽¹⁰⁾

Az üzenet aspektusát abból a szempontból kell megvizsgálnunk, hogy az elképzeléseink sokkal gyorsabban jutnak célba most, mint valaha. A művész interakciós képessége ezerszeresen felgyorsult, így a művészi elképzelések fejlődése és terjedése is intenzívebbé vált – valahogy úgy, mint ahogy a szuperszonikus repülőgépek megjelenése is löketet adott az addig még sosem látott influenza-vírusok terjedésének. Továbbá arra is mérget vehetünk, hogy nemsokára a vizuális információt is ugyanolyan pontossággal és sebességgel tudjuk majd továbbítani, mint a szövegeseket; lehetséges lesz kizárólag nonverbális üzenetek küldése is.

Ha megvizsgáljuk a jelenség mediális aspektusát is, azzal az érdekes felismeréssel szembesülünk, hogy az elektronikus hálózat a művészi kifejezések teljesen új terepét adja. A küldeményművészet anyagtalan kiterjesztéseként az elektronikus hálózat lehetővé teszi a művészi elképzelések új, globális és performatív terepen való manifesztálódását. Képletesen szólva: a művészet a globális falu főterén mutatkozik be. Íme a Chuck Welch bevezetőjében vizionált ökumenikus művészeti aktivizmus színpada! A művész ezreket szólíthat meg, hogy vegyenek részt egy konceptjében, így egy kommunikációs happening lefolyását globális szinten is instruálhatja. A jelenség megfelelő elnevezése lehetne a net-work (hálómunka), hasonlóan a hatvanas, hetvenes évek earth-workjeihez (földmunkáihoz).⁽¹¹⁾ A Brainstorm (közösségi ötletelés) modelljében például egy, a hálózatba dobott elképzelést a felhasználók pillanatok alatt megvilágítanak minden létező aspektusból. Egy ilyen eset természetesen önmagát dokumentálja, hiszen minden, az eredeti elképzelésre adott küldeménytevékenység (és az erre érkező válaszok is) összegyűlnek minden résztvevő számítógépén.

A Lone Ranger (magányos harcos) kommunikációs happening modellje arra épít, hogy az elektronikus küldemények anonimitása lehetővé teszi a művész számára, hogy tetszőleges identitást öltsön magára: megjelenhet tudósként, bürokrataként, politikusként, vagy vízvezetékszerelőként, beszélgetéseket kezdeményezhet, bármit kérvényezhet, vagy közzé tehet illetlen elképzeléseket is. Ezen interakciók révén elképesztő betekintést nyer, mialatt ezrek tudatát stimulálja.

Konklúzió

Történelmünk során valahányszor új területeket fedeztek fel, az szinte azonnal az emberi képzelőtehetség játszóterévé vált, ahol a művészet magától értetődően kibontakoztathatta a benne rejlő lehetőségeket. Az elektronikus hálózat alkotja jelenleg ezt az új teret, ami annyiban rendhagyó, hogy csomópontok és kapcsolatok fogják össze, és hogy az azonnali globális interakciót ösztönzi . A globális falu koncepciója szinte magától értetődően jelent meg: hiszen a falu egy olyan hely, ahol az emberek hallótávolságon belül vannak egymástól, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, ahol tobzódik a pletyka, és közös az emberek sorsa. A hálózatok pont jókor érkeztek ahhoz a ponthoz, hogy a globális gondolkozásban bekövetkezett változásokat a művészetekben is megjelenítsék. Ha minden jól megy, az elektronikus net-workok válhatnak azokká a közösségi terekké, amelyek otthont adnak majd a globális falu utcaszínházainak.

Fordította: Kotun Viktor