Mail Art Chro No Logy

Richard Kostelanetz: Assembling a küldeményművészet szellemében

Kostelanetz, Richard: Assembling in the Mail Art Spirit, in: Eternal Network. A Mail Art Anthology, University of Calgary Press, Calgary, 1995, pp. 176–179. (Ed. by Chuck Welch)

Kostelanetz, Richard: Cover of A Critical (Ninth) Assembling, USA, 1979.
Kostelanetz, Richard: Az A Critical (Ninth) Assembling borítója, USA, 1979. Nyomdakész kritikai megjegyzések gyűjteménye a nemzetközi kísérleti irodalomról.

Sosem tekintettem magamra küldeményművészként, pedig néhány, az elmúlt negyed évszázad során képviselt elképzelésem hatással volt a mail art világára. Alapvetően arra törekedtem, hogy az ambiciózus fiatal művészek és írók ne kényszerüljenek kivárni, amíg a hagyományos akkreditációs intézmények, kiadók és galériák, „beveszik” a munkájukat. Hadd adjanak ki, vagy állítsanak ki maguk, szükség esetén hozzák létre saját intézményeiket műveik szerzői terjesztéséhez. Emlékszem, hogy írói pályám elején sokaktól hallottam, hogy csak „a hat nagy kiadónak adnák oda” a munkájukat. Amennyire tudom, egyik ilyen nagyokos önámító sem tündököl már a színen. Hova tűntek? Fogalmam sincs. Egyszerűen kámforrá váltak, szakmai értelemben véve: halottak. Ebben a kontextusban támogattam a küldeményművészetet, mint a galéria rendszer alternatíváját. Fontos volt, hogy 1970-ben társultam egy hasonló cipőben járó kollégával(1) (aki azóta sajnos eltűnt a porondról) és megalapítottuk az Assemblinget, amivel az alternatív terjesztés paradigmáját emeltük egy magasabb szintre: megteremtettük a kollektív kiadói gyakorlatot.

Olyan művészeket és írókat hívtunk meg, akikről tudtuk, hogy kiadhatatlan műveken dolgoznak. Arra kértük őket, hogy küldjenek legfeljebb négyoldalnyi anyagot ezer példányban. Cserébe mi minden beérkező küldeményt ábécé sorrendben bekötve megjelentettünk az Assemblingben, amiből két-két példányt küldtünk a résztvevőknek. A fennmaradó kiadványokat pedig szerencsés esetben eladtuk, hogy abból fedezzük a kötés, kiadás költségeit és az egyéb adminisztrációs járulékokat. Ahogy az első Assembling bevezetőjében fogalmaztam:

„Mint rendhagyó vénájú fiatal íróknak és költőknek önkéntelenül is szembesülnünk kellett egyfelől a koraérettségünkkel szembeni elkerülhetetlen fenntartásokkal, másfelől pedig az öntörvényű irodalmi szándékainkat fogadó ellenállással. Ezért hoztunk létre egy olyan intézményt, amely megjelenteti azon képzeletgazdag szerzők alternatív műveit, akik őszintén hisznek abban, amit csinálnak.”

Azoknak a szerkesztőknek, akik visszautasítottak ugyan, de megpróbálták magukat olyan fényben feltüntetni, mintha rokonszenveznének velünk, mindig akadt valami mentségük. Az olyan kifogásokra, mint hogy „a nyomdászunk egyszerűen nem tudja megoldani” a legcélravezetőbb válasznak azt láttuk, hogy ha a tettek mezejére lépünk: a saját kiadónkká kellett válnunk. Az egyszerűen hozzáférhető fotóalapú reprodukciós lehetőségek korában nem is létezik ennél kézenfekvőbb megoldás a kérdésre. Az igazság az, hogy ha a helyzet megköveteli, akkor bizony az írónak sokkal többet kell tennie az írásnál.

Kétségtelen, hogy a művészeket és az írókat rendesen meg kell fizetni, ezt senki sem vitatja. De vannak idők, amikor mind azt érezzük, hogy érdemes volna a zsebünkbe nyúlni, néhány dollárt és egy kis erőfeszítést áldozni arra, hogy megjelentessünk valamit, ami egyébként nem kerülne a nyilvánosság színe elé. Az ilyen szerzői kiadás a kreatívitás komolyságának alapvető próbája – és nem csak a cenzúrájáról hírhedt peresztrojka előtti Oroszországban, hanem itt az USÁ-ban is. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mivel egyre több lelkes fiatal jelentkezett minden művészeti ágban, ezért olyan „alternatív intézményekre” lett szükségünk, amelyek képesek lépést tartani a növekvő létszámmal. (A mai napig úgy gondolom, hogy ez volt az 1970-es évek legfontosabb kulturális fejleménye, még ha az elmúlt időszakot túlélő intézmények politikája és attitűdje csalódást is okozott.)

Javasoltuk, hogy a meghívott résztvevőink nevüket tegyék a műveik címoldalára, tudniillik nem készítettünk tartalomjegyzéket. A beküldött oldalak bal szélén legalább 2,5 cm-t kellett hagyniuk, hogy a kötés ne vágjon le semmit a művekből, amelyeket ábécé sorrendben közöltünk, hogy még véletlenül se fussunk bele valamiféle utálatos megkülönböztetésbe. Mivel minden copyright (a „tulajdon” irodalmi formája) a szerzőknél maradt, ezért az Assembling nem kereshetett a későbbi újrakiadásokon. Onnantól, hogy elfogyott az ezer egybekötött példány, véglegesen kifogytunk abból a számból; esélyünk sem volt „újranyomni”. Az Assembling több mint egy évtizeden keresztül létezett, gyönyörű volt és vastag (egyik száma több mint 370 oldalas volt!), telis-tele a legkülönfélébb alternatív művészek és írók legszínvonalasabb alkotásaival, amiket nem nyírbált meg a szerkesztői autoritás.

J. Nebraska Gifford fotókollázsa Richard Kostelanetzről. Fotó: J. Nebraska Gifford, 1980.
J. Nebraska Gifford fotókollázsa Richard Kostelanetzről. Fotó: J. Nebraska Gifford, 1980.

Nem azért vettük elejét a szerkesztői hatalomnak, mert irányt vesztettünk, vagy mert lusták lettünk volna (jóllehet azon sem tépelődtünk soha, hogy valaki vagy valami belefér-e a kiadványunkba); egyszerűen egy merőben más kompozíciós struktúra megteremtését tűztük ki célul, amely radikálisan különbözik a hagyományos szerkesztői eljárásmód korlátozó, öncélú természetétől. Igazi részvételi demokráciát akartunk, ahol sikeresen oszlik meg mind a kezdeményezés, mind a felelősség. A meghívás aktusa maradt az egyetlen kontroll a kezünkben. Miközben addig ismeretlen szerzőktől kértünk portfóliókat, hogy eldöntsük, meghívjuk-e őket a kiadványba, néhány korábbi résztvevőtől búcsút vettünk: nem hívtuk meg őket többé. Paradox módon nem azért, mert „nem volt jó” a munkájuk, bármit is jelentsen ez, vagy mert egy adott stílust, ízlésvilágot kívántunk érvényesíteni, hanem mert az alkotásaik nem voltak eléggé rendkívüliek, szóval valójában nem volt szükségük az Assemblingre. Arra köteleztük magunkat és a kiadványt, hogy csak alternatív, „máskülönben kiadhatatlan” képzeletgazdag műveket jelentessünk meg – ezt a meghatározást viszont csak nagyon rugalmasan lehetett értelmezni.

Észre kellett vennünk, hogy az Assembling egy, az addigiaktól merőben eltérő kreatív pszichológiát tett követendővé művészei és írói számára. Egy hagyományos magazin leendő szerzője ugyanis igyekszik megfelelni a szóban forgó kiadvány stílusának, a témaválasztásával is alkalmazkodik; szeretné, hogy a munkája „beférjen” és tessen a szerkesztőknek. Ezzel ellentétben az Assembling résztvevői jól tudták, hogy az „elutasítástól” nem kell tartaniuk, szabadon megvalósíthatnak valami olyasmit, ami majd kilóg a sorból. Ahelyett, hogy megpróbáltak volna feltűnés nélkül beilleszkedni a kiadvány tartalomjegyzékébe, versenybe szállhattak egymással, amilyen erőszakosan csak akartak (és/vagy megengedhették maguknak) mind a technika, mind a fantázia területein. A résztvevők szabadsága valamiféle feltűnési jogosítvánnyá változott.

Az Assemblingek igazolták a kezdeti felvetéseinket. Nem csak a könyv, de maga a tartalom is teljesen újszerűnek bizonyult. Radikálisan megváltozott az olvasási élmény is: míg a legtöbb folyóiratot úgy tervezik meg, hogy az egy egységes, lineáris olvasást tegyen lehetővé, addig az Assembling oldalról-oldalra újabb és újabb meglepetésekkel szolgált. Az egyik pillanatban szöveget kellet olvasni, a másikban viszont már egy képet kellett nézni; az egyik alkotás még egy könnyed darabnak bizonyult, de a következő befogadásáért már meg kellett küzdeni. Ellentétben a magazinok általános gyakorlatával, mely implicit biztosítja az olvasót a minőségi tartalomról, az Assembling csak annyit sugall, hogy az olvasó figyelmébe ajánlott tartalom „egyébként kiadhatatlan” és magának az olvasónak kell eldöntenie, hogy mennyire „jók” az egyes kontribúciók. A legtöbb olvasó egyet fog érteni általános feltevésünkkel, miszerint azt a néhány kimagasló alkotást rengeteg szemét veszi körül. Akárhogy is legyen, a szerkesztők semmivel sem illetékesebbek eldönteni, hogy melyik munka, melyik kategóriába esik.

Támogatást nyerni a tevékenységünkhöz szinte lehetetlennek bizonyult: több megkeresett szervezet is botrányba keveredett miattunk. Mivel az Assembling jóval vastagabb volt más magazinokhoz képest, ezek kiadói (akik gyakran ösztöndíjak döntőbizottságaiban is helyet kaptak) többnyire féltékenységgel viszonyultak felénk. Az sem tett jót a népszerűségünknek, hogy a szerzőink fizettek érte, hogy bekerüljenek a magazinunkba. Aztán meg azzal sem arattunk osztatlan sikert a hatalomvágyó személyiségek világában, hogy elutasítottuk a szokásos hierarchizáló szerkesztői attitűdöket.

Az amerikai irodalmi magazinok kritikai történetírása (a sajátomat leszámítva) nem említi az Assemblinget és a hasonlóan strukturált kortárs folyóiratok sem ismerik el, mint előfutárukat. Ezek után örömmel fogadtam, hogy a Mike Crane és Mary Stofflet szerkesztette Correspondence Art kötet (San Francisco, 1984) 477. oldalán közölt kutatási eredmények szerint az Assembling több kategóriában is kimagasló eredményt ért el, mint meghatározó és nagy hatású kiadvány.

Előbb-utóbb minden álom véget ér: egyszerűen nem ment olyan könnyen a többletszámok eladása, mint ahogy azt reméltük. És ahelyett, hogy megbocsáthatatlanul megsemmisítettük volna ezeket, figyelmen kívül hagyva az alkotók erőfeszítéseit, személyesen költöztettem egyik raktárból a másikba az elmúlt évtized során; bíztam benne, hogy egyszer csak találkozom egy kereskedővel, aki egyben átveszi az egészet, vagy pedig szép lassan, egyesével túladok rajtuk. Az 1973-as Fourth Assembling összes példányát elhagytuk valahol, szóval teljes folyamokat sem ajánlhatok többé fel. Azoknak azonban, akik kézbe vennék az Assemblinget megígérhetem, hogy nem fognak csalódni se küldeményművészeti szellemiségében, se az általa nyújtott alternatív olvasói élményben.

Kotun Viktor fordítása

__________________

(1) Henry Korn részt vett az első szám szerkesztésében. (A ford.)

1962-1971 1972-1981 1982-1991
1992-2001 2002-2011 2012-2021
Mail Art Chro No Logy
2012 2013 2014 2015 2016
2017 2018 2019 2020 2021

new projects | artpool | archive | center
| library | collections | search | contact