Rea Nikonova: Mail art a Szovjetunióban
Nikonova, Rea: Mail Art in the THE U.S.S.R., in: Eternal Network. A Mail Art Anthology, University of Calgary Press, Calgary, 1995, pp. 95–99. (Ed. by Chuck Welch)
A szovjet nép a glasznoszttyal[1], mint egy balett mozdulattal távolította el a kommunizmus kis Piroskáját. Mindeközben a hadsereg szinpadias gyűléseket tartott és a gyengeelméjű vezetőkről énekelt egyszólamú kórusműveket. A csatornákból előmásztak a monarchisták és pompás egyenruháikban foglaltak helyett törött, három lábú karosszékekben; fehér gyurmából modelleztek maguknak fehér paripákat, amiken majd a Kremlbe lovagolnak. A „perzselő tények” füstjétől fulladozó Oroszország engedélyezte, hogy a külföldiek mikrofonokkal szaladgáljanak országszerte; diszidensek adtak interjúkat, kivándoroltak adták ki könyveiket Moszkvában, mialatt szovjet urak nagy tömegei hagyták el az országot.
A szovjet kormány kedvenc szervezete, a KGB eltorzult, de még mindig mosolygó pofával ünnepélyesen bejelentette, hogy kész kezetrázni minden általa meggyilkolt vagy megkínzott emberi lénnyel. E bejelentéssel egyidőben a KGB ügynökök harmada disszidens szervezetek képviselőiként külföldre utazott.
A glasznoszty és a peresztrojka e zavaros légkörében jelentkezett először a küldeményművészet Oroszországban. A szovjet mail art kezdetei ezektől a politikai eseményektől eredeztethetőek, de alapvető hatása volt az 1985-ben, Budapesten szervezett Kísérleti művészet kiállításnak is. A budapesti Fiatal Művészek Klubja által szpornorált kiállításra (október 21–november 21, 1985) küldött felhívásokat én és a férjem, Serge Segay véletlenül kaptuk meg. Miután résztvettünk a kiállításon, küldött művészetünk, nevünk és címünk megjelent a magyar katalógus 165–166. oldalain. Kísvártatva leveleket kaptunk Nenad Bogdanović-tól (Jugoszláviából), Daniel Mailettől (az új kaledóniai szigetvilágból) és Harley Francistól (az USÁ-ból).
Ettől kezdve minden évben ezer számra küldtük műveinket Serge-zsel, jóllehet a fénymásolás illegális volt akkoriban, gyakran börtön járt érte.
Serge-zsel gyakran vadidegeneknek küldtünk műveket, válaszul pedig kiállítás résztvevők címlistáit kaptuk. A naponta érkező gyönyörű és eredeti küldemények egy része bekerült az 1989 januárjában általunk szervezett yeyski Mail Art: The Artists from 25 Countries kiállításra. Ez volt az első küldeményművészeti kiállítás a Szovjetunióban. Még a yeyski kiállítást megelőzőleg küldtem szét néhány hírlevelet a Write Yourself projektemmel kapcsolatban, ami tizenhét résztvevőt vonzott be tizenegy országból. Az ide küldött munkákat is kiállítottuk Yeyskben.
A szóban forgó kiállításon huszonöt országból származó 105 művész munkáit állítottuk ki (Fig. 60). Serge személyesen őrizte a műveket és nyilatkozott a sajtónak. Jómagam pedig tárlatvezető funkcióit láttam el. A yeyski múzeum segítségével kinyomtattunk ugyan egy plakátot, de a katalógust magánúton kellett megrendelni és utólag „fejleszteni”. A teljes dokumentációt saját forrásainkból finanszíroztuk, a Yeysk művészeti iskola adta a teret és a múzeum nagylelkűen állta a kiállítás költségeit. Tévések jöttek a regionális központból, Krasznodarból, interjút készítettek Serge-zsel és forgattak egy rövid műsort, amit leadtak Krasznodarban.
Ezek a tevékenységek arra motiváltak, hogy létrehozzam a következő projektemet, a Scare-Crow-t (Madárijesztő). Több hírlevélben köröztettem a Scare-Crow-t, mire huszonhárom országból kilencvenöt résztvevő küldött műveket. A kiállításra 1989 nyarán került sor. Utána egy plakátot és néhány fotót postáztam a résztvevőknek. Az orosz postarendszer sajátosságai miatt Serge-zsel több résztvevő számára is legalább háromszor fel kellett adnunk a dokumentációt. Másokat is bevontunk a kézbesítésbe, hogy biztosítsuk a küldemények megérkezését.
Fig. 60. Serge Segay, MailArt: The Artists from 25 Countries, Oroszország, 1989. A vastagon szedett betűkkel nyomott plakát a korábbi Szovjetunió első mail art kiállítását hirdeti. A Yeysk Művészeti Iskolában 1989 januárjában bemutatott, Serge Segay és felesége, Ria Nikonova szervezésében megvalósult kiállítás a Szovjetunió mail art tevékénységében katalizátor szerepet töltött be.
A Mail Art: The Artists from 25 Countries kiállítást megutaztattuk a Szovjetunióban és az Urálba is (Szverdlovszk), ahol akkora sikert aratott, hogy még egy mail art klubot is alakítottak. A kiállítás tovább folytatta sikeres körútját az Urálban (Perm). Egy pár leningrádi és vlagyivosztoki lakos, aki Permben látta a kiállítást arra kért minket, hogy vigyük el hozzájuk is a kiállítást, de nem tudtuk biztosítani a munkák épségét, így abbahagytuk a kiállítás további utaztatását.
Yeyskben Serge kiadta az első szovjetunióbeli küldeményművészeti brossúrát (Fig. 61.). A kiadvány Ruggero Maggi és már küldeményművészek munkáit tartalmazta. 1990 nyarán két fontos kiállítást terveztünk: John Held Jr. (USA) bélyeggyűjteményét akartuk bemutatni, valamint a Szovjetunió első nemzetközi vizuális költészeti kiállítását.
Fig. 61. Serge Segay, Mail Art, Oroszország, 1989. Röpirat.
Ezeket a kiállításokat és tevékenységeket a glasznoszty tette lehetővé. A kormányzati ügynökségek, melyek addig a művészek bebörtönzésével foglalkoztak, elkezdték a plakátok kiadását engedélyező iratokat kiadni. De ezek a szervek nem feltétlenül szerettek bele ugyanabba a művészetbe, amit addig gyűlöltek. A Szovjetunióban az államhatalom és a művészet alapvetően összeegyeztethetetlenek voltak.
A KGB komoly érdeklődéssel fordult a küldeményművészet felé és elkezdte felbontani az összes nemzetközi levelünket. Egy egyszerű kivitelű, „Sérülten érkezett” feliratot bélyegeztek minden felnyitott borítékra. A leveleink három-négy hónap alatt értek célba, tucatjával tüntek el, gyakran minden ok nélkül visszajöttek. Serge és én egy idő után tisztába jöttünk azzal, hogy komoly kockázatot vállalunk művészeti tevékenységünkkel.
(Fig. 62–63) Amikor Serge-zsel elkezdtük a mail artot, már aktív művészek és költők voltunk. Két avantgárd szamizdat[2] kiadvány szerkesztése volt már mögöttünk, többszáz kiadatlan könyv, gyűjtemények, cikkek, szöveggyűjtemények, több ezer költemény, festmények, rajzok és nem hivatalos költészeti előadások a leningrádi közönség számára. Résztvettünk a Transfuturists performansz csoport munkájában (Nikonova, Segay, Konstrictor, Nik).
Fig. 62. Rea Nikonova és Serge Segay, Spirit Netlink Performance, Oroszország, 1992. Crackerjack Kiddel együttműködésben Rea Nikonova és Segay szervezte meg az 1992-es Netshaker Harmonic Divergence Russian Congresst. A kétórás eseményt a Yeysk Múzeumban tartották május 22-én, az eseményen Janecek amerikai zeneszerző koncertje mellett versfelolvasás és könyvmunka kiállítás Chuck Welch, Miekal and Liz Was, John Held Jr. és Craig Hill munkáiból is látható volt. Később Nikonova írt összefoglalót a rendezvényről a Humanitarian Fund című moszkvai újságnak.
Serge-zsel résztvettünk nem hivatalos művészeti kiállításokon Leningrádban és Szverdlovszkban és egy magazint is szerkesztettünk Transponans címen. Ezt a kiadványt országszerte alapvetően fontos avantgárd folyóiratnak tekintették, és az egyetlen olyan lap volt, amely a Szovjetunió vizuális- és akcióköltészetével foglalkozott.
A Transponans-t 1979-től adtuk ki 1986-ig, abban az időszakban, amit most „a stagnálás korszakának” hívnak. A Transponans egy kockázatos, nonprofit vállalkozás volt, amit ingyenesen terjesztettünk. A Transponans eszmeisége alapvetően tért el a korabeli szovjet szamizdat kiadványok tengerétől. Törekedtünk a design eredetiségére; minden számot három különböző formátumban adtunk ki: kézzel készített, széttárt szárnyú repülőkre emlékeztettek. A Transponans a komplex irodalmi és képi konstrukciók teoretikus kidolgozása volt. Kiadványunk eredetét a sok szovjet irodalmi szakértő és nonkonformista művész számára nagyrészt ismeretlen korai orosz avantgárd hagyományokig vezethetjük vissza. A szerkesztők független és egyedi stílusa komoly megbecsülést szerzett a Transponans-nak, még ellenségei körében is.
A Transponans ellenségei nem csak a konzervatív területről kerültek ki (a főleg leningrádi illetőségű realistákra, acmesitákra[3], abszurditákra stb. gondolok), hanem az „újítók” közül is: mint a moszkvai konceptualisták, szocialista művészek stb. A fővárosok lakosai ahhoz voltak szokva, hogy patronálják a vidékieket; nem tudtak hozzászokni a gondolathoz, hogy a Tranponans-nak nem volt szüksége pártfogásra. A folyóirat alkalmas volt arra, hogy mindenkit tájékoztasson és ötletekkel lásson el.
Fig. 63. Serge Segay, Spirit Netlink Performance, Oroszország, 1992. A nedves gumibélyegzett „spirit impression” feliratot Serge Segay a tenyeréről Rea Nikonova homlokára helyezte át, ahogyan a Fig. 62-n látszik.
Serge az orosz avantgárd iránti hosszantartó érdeklődése ritka és értékes adalékokkal szolgált a Transponans olvasóinak. Különböző kiadványokat jelentettünk meg a folyóirat mellékleteként és fordításokat is közöltünk. A Transponans egyik számában lehoztuk Michele Perfetti, Paulo Bruscky és mások kiáltványát[4]. Önnálló különszámokat a vákuum, a kép- és akcióköltészet vagy a konceptualizmus témáinak. Fennállásának kilenc éve alatt összesen harminchat számot készítettünk.
A glasznoszty számos szamizdat folyóiratot teljesen tönkre tett, de egyúttal újabbak alapítását is motiválta. Sok szamizdat művész szenvedett valamilyen hátrányt a glasznoszty okozta változások miatt. Sokan visszafordíthatatlanul átvetették magukat a piac kitárt ajtaján, míg mások folytatták megszokott munkájukat, ami most már senkinek sem kellett és nem volt képes új irányt venni.
Sok más szamizdat művészhez hasonlóan Serge-zsel mi is elvesztettük érdeklődésünket a Transponans folytatása iránt. A folyóirat elvesztette a kockázat, a sürgősség és az időszerűség aspektusait. A glasznoszty előtt kiadványunk veszélyes vállalkozás volt, amely komoly erőfeszítéseket igényelt, hogy a megfelelő művészeti anyagokhoz hozzájussunk, valamint a nyomtatáshoz szükséges technikai eszközökhöz. A másolópapírokat és a festéket például Leningrádból és Moszkvából kellett hozatni. Végső soron a glasznoszty új vállalkozásokat tett szükségessé számunkra. A mail art lett ez a vállalkozás.
A glasznoszty csúcsán Oroszország legrangosabb művészeti folyóirata, az Iskusstvo felajánlotta oldalait az avantgárdisták számára. Ennek a nyitásnak volt köszönhető, hogy Serge hosszú küldeményművészettel foglalkozó írása megjelent az Iskusstvo 1989-es évfolyamának tizedik számában. Az illusztrációk közt nyugati mail art művek színes reprodukciói is szerepeltek. A cikk megjelenése után sok szovjet művész érdeklődni kezdett a küldeményművészet iránt. Litvániában két nagy kiállítást rendeztek Jonas Nekrasius[5] szervezésében. Leningrádban (Szentpétervár) és Szverdlovszkban is terveztek mail art kiállításokat[6].
Elnyomás? Egyáltalán nincsen! Csak az állandó, bosszantó felügyelet és az alkalmi razziák, amikor valami kellemetlenbe ütötted az orrodat. A felügyelet mindenhol jelen van – a rendőrség dolgozói remekül szórakoznak, amikor kinyújtják jéghideg mancsukat, hogy „felebaráti” segítséget nyújtsanak; mérgező ajkuk széles, hívogató mosolyra nyílik. Mindenhol ott vannak: a „disszidensek” pincéiben, nagykövetségi fogadásokon, a „belátogató” külföldiekkel való találkozásokon. Az ember nem szabadulhat a kötelező „kooperáció” érzésétől.
Serge és a magam háborúja a postarendszerrel hasonló győzelemmel végződött; tízből egy levél érkezett meg, az is öt hónapig utazott. Győzelmünket megédesítette az öröm, amikor felfedeztük, hogy egy küldeményünk megérkezett a címzetthez. Mindez akár szórakoztató is lehetett volna, ha nem lett volna olyan szomorú!
A mi tartományunkból csak az ajánlott levél jut el a címzetthez. De honnan lenne egy szovjet embernek elég pénze az ajánlott postázáshoz? Csak egy lehetősége van, hogy mindent megtagadjon magától: az ételt, a ruhát, a házkörüli munkákat, az ünnepeket stb. Mindennek ellenére az állam gigantikus koncentrációs táborként működik tovább. Felbecsülhetetlen értékű leveleket küldünk át a határon és néhány át is jut. Alkalomadtán választ kapunk nyugatról: egy mail art kiállítás résztvevőinek fénymásolt címlistáját. Ráébredtünk, hogy a szovjet küldeményművészet helye mindezidáig üresen állt, amit most végre betöltöttünk. H. R. Fricker „mail art turizmust” hirdető szlogenjével ellentétben a mi hatalmas országunkban a küldeményművészet csendje uralkodik. Úgy tűnik, az oroszországi mail artnak van jövője, de a múltban közvetlenül a glasznoszty politikájához kötődött.
Serge és én a krasznodari régióban élünk – ez volt a peresztrojka Vendée-je. Nem létezett itt se pluralizmus, se glasznoszty, se az élet más, az otthon melegét idéző örömök. Kollektív rabszolgák közt élünk, akik egyetlen szó öt betűjét rágják: „Hurrá!”
Ha történetesen nincs polgárháború és nem rendeznek pogromokat, ha nincs éhínség, ha minden az ellenkezőjére fordul és eljön a földi mennyország, akkor lesz festékünk, ecsetünk, papírunk és kapunk majd fénymásológépet az üzletekben, lényegesen lecsökkentik a nemzetközi postai árakat, a szabadpiac ellát majd bennünket néhány nyugati művészeti magazinnal, a főleg Moszkvában rendezett művészeti kiállításokat bemutatja a televízió és nem csak a fővárosban fognak festményeket árulni. Ha mindez bekövetkezik, akkor gyönyörű színekben látom pompázni az orosz mail art jövőjét.
Az orosz emberek kommunikatívak. Többek között gyorsan megtanulnak majd angolul, ha már tényleg engedélyezett lesz; boldogok leszünk, ha szótárakat kapunk az üzletekben. Csak abban bízhatunk, hogy megéljük még ezeket a paradicsomi időket! Büszkén küldjük továbbra is a felhívásokat a világ vizuális költőinek, vegyenek részt a Yeyskben rendezett nemzetközi kiállításainkon. Ahelyett, hogy a mennyei állapotok eljövetelére várakoznánk, Serge és én folytatjuk a munkát a megszokott nehéz körülmények ellenére is: hiszen a művészet minden akadály ellenére is folytatódik.
Fig. 64. David Jarvis, Serge Segay és Rea Nikonova, Szovjet mail art sárkány, 1989, Gumibélyegző.
Fordította: Kotun Viktor
________________________
[1] Az orosz szó jelentése „nyíltság”, a korlátozások feloldása, a Szovjetunióban Mihail Gorbacsov által 1985-ben bevezetett új politikai stílus emblematikussá vált elnevezése. (A ford.)
[2] „A szamizdat az orosz művészet 1960-as évektől a ’80-as évekig tartó szabad létezésének egy cenzúra nélküli formája. A költők gyakran írógépeken készítették kispéldányszámú (öt, negyven példányos) kiadványaikat maguk és barátaik számára. Az illetékes szervek elnyomással sújtottak mindenkit, aki ilyen könyveket készített vagy olvasott.” (Idézet Rea Nikonova Chuck Welchhez írt, 1990. október 5-én keltezett leveléből.)
[3] Az Acmeisták a XX. Század elején alkotó orosz költők csoportja volt, munkájuk a realizmust és a romantikát tükrözte leginkább. Tagjai közé tartoztak a híres orosz költők: Anna Achmatova, Osip Mandelstam és Nicolaj Gumilev. Az Acmeistáknak rengeteg utánzója él ma is Leningrádban; ez a sokáig élő Anna Achmatova hatására vezethető vissza. (Ibid.)
[4] Nekrasius Jonas a Litván Szovjet Szocialista Köztársaságban két mail art kiállítást szervezett: a The Windmill, 1989. október 28-ától 1990. február 28-áig tartott, a The Bridges pedig 1990. májusától októberig Pakruojis városában. 1990. novemberében az olasz Bruno Chiarlone segítségével egy harmadik kiállítást szervezett „Litván Függetlenség” címmel.
[5] Michele Perfetti és Paulo Bruscky: Perfetti olasz performansz művész és úttörő küldeményművész, aki számos vizuális költészeti kiállítást és kiadványt szervezett. Paulo Bruscky pedig brazil vizuális költő és küldeményművész, aki Daniel Santiagoval szervezte meg 1976 augusztusában a a kormány által utóbb betiltott International Exhibition of Mail Art kiállítást Recifében, Brazíliában. Serge Segay miután rátalált Perfetti és Bruscky kiáltványaira a lengyel Stucka magazinban, lefordította a szövegeiket az orosz avantgárd folyóirat Transponans számára.
[6] Olvastam a szverdlovszki újságban egy küldeményművészeti projektről My God címen. Serge Segay és én terveztünk egy mail art projektet Leningrádra, de miután a KGB kezébe került a kezdeményezésünk, mi teljesen lemondtunk róla.