Már az 1960-as és a korai 1970-es években, a „mail art” terminus lengyelországi ismerté válása előtt aktívak voltak az olyan konceptuális művészek, mint Anastazy Wisniewski, Leszek Przyjemski, Zofia Kulik, Przemyslaw Kwiek és Andrzej Partum.⁽¹⁾ Ezek az alkotók több kreatív műfajban is tevékenykedtek, például a PhotoMediumban, vagy a kontextuális művészetben.⁽²⁾ Az általuk küldött csereanyagokat két dolog különböztette meg a nyugati küldeményművészettől: Egyrészt a lengyel mail art-csere alapvetően országon belül zajlott, másrészt pedig alapvető természete szerint a lengyel népi művészeti élet represszív ideológiájának és szabályozottságának megkerülésére és megkérdőjelezésére szolgált. Ezek a marginális karakterű postai cserék a nem-hivatalos és az illegális státuszok határain egyensúlyoztak. Konceptjeik és szándékaik elsősorban a helyi lengyel perspektívából voltak teljes egészében érthetőek.⁽³⁾

Pawel Petasz: Freedom [Szabadság], Lengyelország, 1990. Digitális nyomat.

A kommunista uralom alatt mindenféle sokszorosítási, nyomtatási szolgáltatást szigorúan ellenőriztek, ezek nem voltak hozzáférhetőek se magán-, se közcélokra. Mivel a diákgalériákat és a lokális kultúrházakat nem sújtották olyan fokú cenzúrával, ezért ezek gyakran a független kiadványok titkos terjesztőhelyeivé váltak: itt cseréltek gazdát a konkrét és vizuális költészeti munkák, de még a kéziratok is, vagy a szerkesztett dokumentációk. Többnyire a kultúrházakban szervezett kiállítások vagy események apropóján tudtak kiadni és terjeszteni olyan szövegeket, amelyeket egyébként durván cenzúráztak volna. A helyi galériák nem kaphattak cenzori engedélyeket könyvek nyomtatására, viszont kiállítási katalógusokat minden további nékül nyomtathattak legfeljebb 100 példányban. Ezen események és katalógusok tartalma keresztül kellett, hogy menjen egy helyi cenzor kezei között ugyan, de az efféle találkozások nyugodtabb körülmények között zajlottak le: a felmerülő problémákat gyakran egy üveg vodka közben beszélték meg. Az olvasónak talán nehezére esik elképzelni, hogy felnőtt emberek milyen buta játszmákba kényszerültek bele ellenségesnek ítélt kifejezések miatt és milyen nevetséges kompromisszumokat kellett kötniük. Talán a következő anekdotával illusztrálhatom a kor hangulatát.

1974-ben az elblagi városi kultúrház igazgatójának neveztek ki. Úgy döntöttem kiadok egy művészeti naptárat a kultúrház nevében, amiben egyúttal bejelentem a kinevezésemet is. Elkészítettem a mesterpéldányt, a kultúrház pedig megkérvényezte az engedélyt.⁽⁴⁾ Az első alkalommal a cenzor kiadhatatlannak minősítette az alkotásomat. Ráadásul kijelentette, hogy a naptár műfajt egy magasabb szinten kell engedélyeztetni. Úgy döntöttem, hogy átalakítom a kiadványt: egy fiktív kiállítási plakátot készítettem belőle. Annyi helyet hagytam a tetején, hogy utólag rábélyegezhessem a „naptár” szót. Mivel nem határoztam el egy konkrét dátumot, ezért a „decemberben” megjelölés szerepelt a plakátterven. De a cenzoroknak ez sem tetszett, hiszen ez a hónap az 1970-es gdanski munkásmegmozdulásokra engedett következtetni. Arra köteleztek, hogy a 12-es számot használjam a december hónap-megjelölés helyett. Harmadjára is át kellett alakítanom a naptárt, mivel az eredetileg templomként funkcionáló épületből átalakított kultúrházunkról készült fotón feltünt egy aprócska kereszt. Beleegyeztem, hogy egy felhőt festek rá takarás gyanánt. Végül kinyomtattuk a naptáramat; több részletét is olyan kollázsolt elemek alkották, amelyek nem kelthették az államellenes tartalom képzetét. Például ott volt egy fotó a gyakran használt jelszóról: „Szebb jövőnket építjük” erősen berácsozott ablakokra kifüggesztve. A cenzor nem értette meg a célzást és a kereszt eltávolításáért cserébe engedélyezte a naptáram kinyomtatását a felforgató tartalommal együtt.

Teljesen véletlenül értesültem a küldeményművészetről 1975-ben.⁽⁵⁾ Izgalmas lehetőség volt, hogy hirtelen belecsöppenhetek egy olyan világba, amelyben nem létezett a vasfüggöny! Lengyelországban a postai korlátozásokat szégyenletesen letagadták az emberek előtt. Furcsa, de a rengeteg kommunisztikus változtatás ellenére, »Népi postát« sohasem hoztak létre. Az 1930-as évek üdítően kozmopolita általános postai szabályozása maradt érvényben. Akkor kezdtek el feltűnni a problémák, amikor kormányzati kémek kezdtek pozícióba kerülni a posta rendszerében; egészen 1989 tavaszáig ott is maradtak a háttérben. A hetvenes években nem volt törvénybeütköző, ha az ember levelet kapott külföldről, de ha túl sokat kapott, akkor valami logikus magyarázatot kellett találnia.⁽⁶⁾

Az 1970-es évek végén több ízben is látogatást tettek nálam kormányzati kémelhárítók. Mivel nem tekintettek veszélyes elemnek, a találkozók baráti hangulatban teltek, általában egy üveg vodkával érkeztek az urak, amit természetesen együtt fogyasztottunk el. Alkalomadtán a titkosügynökök udvariasan megkértek, barátilag ajándékozzak nekik egy-egy értékesebb, jól látható helyen lévő könyvet, vagy lemezt. Egy látogatásukkor felszólítottak, hogy hagyjam el a műtermemet, menjek, intézzek el valamit. Nem tudom, miért kértek meg a távozásra, de arra gyanakodtam, hogy be akarták »poloskázni« a műtermemet, bár hazaérve mindent tűvé tettem és nem találtam semmit. A következő műtermemet hivatalosan sosem kutatták át, igaz, egyszer kizárva találtam rá a macskámra, pedig biztosan emlékeztem rá, hogy a műteremben hagytam, bezárva.

Igyekeztem hülyének tettetni magamat bármiféle szabálytalanság kapcsán. A gyanúsnak tűnő küldeményeket igyekeztem fedezni: „kijavítottam” műveket, és kerültem a kapcsolatot a valódi lengyel undergrounddal. Azért kerültem a földalatti kapcsolatokat, mert nem akartam, hogy bármi mondandóval szolgálhassak a hatóságoknak, akárhogy is próbáljanak rávenni az »együttműködésre«. Volt még egy okom erre: a legtöbb földalatti tevékenység merő provokáció volt. A hatóságok gyakran azért generáltak problémákat, hogy megtarthassák állásaikat. Jelentéseket gyártottak, ügyeket zártak le stb… Nem részletezem, de a kommunizmus nem azért bukott meg Lengyelországban, mert földalatti sejtek küzdöttek érte. Az állam olyan mindenható és mindenhol jelen lévő volt, hogy a valódi földalatti aktivitás, a valódi titkos tevékenyég szinte teljesen lehetetlen volt. A titkos rendőrség hol ösztönözte, hol visszafogta, ahogy a gazda tartja otthon a disznajait: eteti, tenyészti őket és alkalomadtán megöl egyet-egyet közülük.

Az elnyomás Lengyelországban – Chiléhez vagy Oroszországhoz képest – sosem volt túlságosan kemény. Ennek ellenére mindenhol jelen volt a maga szürke, reménytelen, de nagyon is valóságos formájában: nem mehettél oda, ahova akartál, nem tehetted azt, amit akartál. Korlátozták a fogyasztásunkat és a kulturális szabadságunkat is egy mindent elsöprő propaganda kíséretében, mondván: »Emberek! Ez a munkásosztály paradicsoma, és nem sokára még ennél is paradicsomibb lesz minden!« Mindent a feje tetejére állítottak a kultúránkban, a fehér volt a fekete, és bár tudtad, hogy ez nem igaz, a tévé, az újságok és a jelszavak nem hagytak menekülési lehetőséget; a fehér A fekete! Ez maga volt a horror.

Az 1980-as évekre megszűntek a kémelhárítók látogatásai, habár 1985-ben behívtak a titkosrendőrség központjába, ahol útlevelet ajánlottak fel nekem. Cserébe csak azt kérték, hogy lépjek be ügynökeik közé. Gyanakodni kezdtem, hogy a városomban, Elblagban küldeményművészeti megfigyelőközpontot üzemeltet az elhárítás. Jó okaim voltak erre. Kétszer is más, messzi lengyel városok küldeményművészeinek címzett műveket találtam a saját postaládámban, a nekem címzettek közé keveredve. Egy másik alkalommal berendeltek a katonaság helyi parancsnokságához, ahol szembesítettek közelmúltbeli küldeményeim egy nagyobb csomagjával. Tájékoztattak, hogy valaki ellopta azokat a postáról és egy gyanúsított lakásán történt házkutatás során kerültek elő. Alá kellett írnom, hogy ezek valóban az én küldeményeim. Néhány „lopott” levelet magamhoz vehettem, de a többit megtartották mint bizonyítékot a tettes ellen. Ekkor kerültem legközelebb a hatóságok igazságszolgáltató karjaihoz.

Pawel Petasz: Untitled [Cím nélkül], Lengyelország, 1987. Gumibélyegzővel készült üzenet. A fenti írás egy, a szerkesztőnek címzett, három oldalán varrógéppel lezárt borítékban került kézbesítésre.

Miután Jaruzelski, az akkori lengyel elnök szükségállapotot vezetett be, világossá vált a lengyelek számára, hogy nem élhetnek tovább a kommunista rezsim alatt. A vezetők nem hazudhattak nekünk tovább a fényes, boldog jövőről, ahol a maguk propagandája szerint kevésbé rossz az élet, mint a Szovjetunióban. Többé nem volt bűncselekmény, ha hangot adtál kommunizmus-ellenes véleményednek, egészen addig, amíg nem párosult szervezkedéssel. De még mindig gyanút keltett, ha volt egy írógéped és mellé néhány szórólapod. A militarizált személyzet a postákon utasítva volt, hogy „különösen figyelje a bélyegzőnyomatok nyelvét”⁽⁷⁾ és hiusítsa meg a reciklált borítékok külföldre küldését, hiszen ez a lengyelországi gazdasági állapotok szegénységéről tanúskodott. A szükségállapot elején a leveleket nyitva kellett postára adni, és minden esetben bélyegzőnyomattal látták el ezeket: „cenzúrázott” vagy „nem cenzúrázott”.

A postaszolgálat túlereje kizsákmányolta az embereket, gyakoriak voltak a lopások is. Különböző módszerekkel szabotálták a kommunikációt feladó és címzett között. Az én postámat rendszeresen ellenőrizték, rendszeresen országonként szortírozva vettem ki a postaládámból; az egyik napon csak a keleti blokk országaiból kaptam levelet, a másik nap csak az USÁ-ból. A feltépett borítékokat általában műanyagtasakba helyezték és „sérülve érkezett” bélyegzőnyomattal látták el. A rablás rendszeres volt, a nyomozók gyakran kutattak bankjegyek és értékesebb tárgyak után. Az ilyen küldeményeket szándékosan késleltették, vagy olyan bizonytalanul kézbesítették, hogy lehetetlenség volt felderíteni az esetleges bűncselekményeket. Az 1978-ban megkezdett nemzetközi Commonpress⁽⁸⁾ kollaborációk koordinációját képtelenség volt folytatnom az állandó jellegű postai beavatkozások miatt.

Nem ellenőrizhettem sem a feladott, sem a nekem kézbesített postámat, de a szükségállapot felfüggesztése után összehajtottam, vagy varrógéppel zártam le saját készítésű borítékjaimat. A levarrt borítékokat elég nehéz volt felnyitni vagy széthajtogatni, hogy a cenzorok lefénymásolják. Egyedi borítékjaim megjelenése provokatív volt, de általában mégis eljutottak a címzetthez. Különböző kézzel készített papírokat használva arra törekedtem, hogy a küldeményeim vastag és durva formát nyerjenek. A stratégiám éveken át eredményesen működött. Ha valami olyasmit kellett postáznom, ami nem fért bele a levarrt borítékba, akkor a küldemény általában elveszett, akár ajánlottként adtam fel, akár nem…

Lengyelországban a küldeményművészet sosem örvendett különösebb tiszteletnek, sem a hivatalos művészek, sem a műkritikusok körében.⁽⁹⁾ A küldeményművészekből mindig nagyon kevés volt, a húszat sem érte el a számuk… Ennek ellenére a küldeményművészeti hálózat hatékonyan működött, egyike volt a vasfüggönyön ütött apró információs réseknek. De persze a küldeményművészet önmagában valószínűleg csekély hatással bírt a kommunista elnyomás elleni harcban. Tágabb értelemben azonban hozzásegítette a lengyel művészeket, hogy megszabaduljanak a mellőzöttség fojtogató érzésétől.

Jelenleg kételkedem benne, hogy a lengyel művészek valaha újra a globális művészeti élet elismert tagjaivá válhatnak. 1988 decemberében Piotr Rogaski mail art kiállítást szervezett egy népszerű tini magazin, a Moj Swiat számára. Az eseményt kísérő cikk bátorította ugyan a küldeményművészet lengyelországi térnyerését, de az efféle érdeklődés már késeinek bizonyult. Lengyelország tragikus gazdasági inflálódásának következtében állandó jelleggel emelkednek a postai árak, nem valószínű, hogy a mail art, mint hobbi fenntartható maradhat ilyen körülmények között. Továbbá annak sem látni semmi nyomát, hogy az országon belül bármilyen egyértelmű ideológiának hangot adnának a művészek. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy valami ellen harcoljunk, nem pedig valamiért. Miért küzdjünk? Vagyonért? Igen, kell ugyan a vagyon, de ez a vagyon szégyenletes a modern hagyományban. Kiálthat még a megélhetésért az alternatív művészet, mikor kötelessége volna az elefántok és a bálnák megmentéséért síkra szállni? Lengyelországon belül nincs megoldás a helyzetünkre. Minden gyorsan változik és semminek sincs értelme. Nálunk a mail art segített elviselni a magunkrahagyatottság érzését; a jövőnket azonban már bizonytalannak látom, akárcsak benne a küldeményművészet szerepét. Pedig utóbbi támogathatná kibontakozásunkat, részvételünket és hatásunkat ma a világban.