Születésnapi üzenetek és visszaemlékezések Klaniczay Júlia, az Artpool társalapítója 70. születésnapja alkalmából

Jean-Jacques Lebel

HALLÓ, BUDAPEST? ITT PÁRIZS…

KLANICZAY JÚLIA alakja, ahogy az emlékezetembe vésődött, és amit nagy becsben tartok, egy aktív, barátságos, kifejezetten európai, tehát soknyelvű, állandó mozgásban lévő jelenlét.
Ő az, akit „kivételnek” szokás nevezni, mivel soha nem nyugodott bele abba, hogy a körülmények passzív áldozata legyen, és mert sikerült átvészelnie, vagy tán le is győznie, azokat a súlyos egzisztenciális válságokat, amelyeknek hazája a huszadik és huszonegyedik században színtere volt.

Csoda, hogy megőrizte művészi és értelmiségi méltóságát, éppen ezért élő példája annak, amit Deleuze és Guattari „konceptuális személyiségnek” nevezett, vagyis olyasvalaki, aki nem habozott időt és életenergiát áldozni arra, hogy úgy avatkozzon be a valóságba, hogy azt befolyásolja, és végül ha csak kis mértékben is de megváltoztassa. Ezért nem elég Júliát egyszerűen a magyarországi ellenkultúra és kortárs művészet egy kulcsfigurájaként definiálni, hiszen azzal, hogy férjével, Galántai Györggyel – a Fluxus galaxis művészével – megalapította és működtette az Artpoolt, évtizedeken át megtestesítette és mozgatta ugyanezt az ellenkultúrát, mind helyi, mind nemzetközi szinten.

Az Artpoolnak köszönhetően Magyarországon van egy életképes alternatívája a hivatalos művészetnek, az elhülyítő piacgazdaságnak és az uralkodó ideológiát jellemző „önkéntes szolgaságnak”. Az Artpool – a világ minden tájáról származó kísérleti művészetnek szentelt dokumentációs, kutató, archiváló és produkciós központ – abszolút bizonyíték arra, hogy Rimbaud-nak igaza volt, amikor azt hirdette: "Az igazi élet máshol van".

A Polyphonix-szal – egy másik önszerveződő transzkulturális mozgalommal – ellentétben, amely a nomadizmust és a vándorlást választotta, az Artpool a magyar szociokulturális szövetben rögzült, hogy egy sajátos funkciót töltsön be: az emlékezést.

Mint az Artpool oly sok – európai és nem európai – szövetségese és barátja, ezt magam is megtapasztaltam, amikor 1998-ban Budapesten jártam a Kortárs Művészeti Múzeumban – ami akkor még egy hatalmas, jéghideg, vörös márványpalotában működött –, ahol egy monografikus kiállításom volt. Júlia megragadta az alkalmat, hogy meghívjon egy olyan visszafogottan felforgató akcióra, amilyenekről az Artpool híres.

Júlia, vagy valaki más, aki közel állt hozzá, felfedezte a budapesti múzeum egyik szekrényében, egy fiók mélyén elsüllyedve és porosan, összehajtogatva, elhagyatottan és teljesen elfeledve a nagy Robert Filliou (aki a párizsi Festival de la Libre Expression éveiben az egyik legboldogabb követőm volt) remekművét. Ez volt a PoÏ-PoÏ, a híres térbeli és szobrászati installáció, amelyet Filliou rendkívüli nagylelkűségből egy múzeumi tisztviselőnek ajándékozott. Ez a Poï-Poï azonnal az intézményi emlékezet lyukába esett, mint ezernyi más, művészek által adott ajándék, eltemetve a múzeumi bürokrácia gyomrában.

Az Artpool csapata megfelelően leporolta, felújította, elhelyezte és felfüggesztette a térben, vagyis a Poï-PoÏ-t újra felfedezték, újraélesztették és értékének megfelelően ünnepelték. Én feleltem a hallható részért, egy hangverset improvizáltam, amelyet régi barátomnak, Robert-nek, a buzgó buddhistának ajánlottam, aki ideiglenesen reinkarnálódott és feltámadt azon a napon Budapesten Júlia és kollégái jóvoltából.
A művészet és a lélekvándorlás, különösen a buddhisták számára, összekapcsolódnak. Másrészt lehet, hogy a szakadatlan újrahasznosításnak ez az időtlen idők óta tartó folyamata, amelyet „Brown-mozgásnak” neveznek, volt az egyik távoli meditatív forrása annak, amit Nietzsche „örök visszatérésként” definiált. Más szóval: ugyanannak a végtelenségig tartó ismétlődése.

A Vergiliusnak tulajdonított és Debord által átvett híres palindrom már osztozott ebben a radikális pesszimizmusban:

IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI
(Pörgünk az éjszakában és felemészt minket a tűz).

Ha ez a hipotézis igaznak bizonyul, az Artpoolnak (akárcsak nekünk) még bőven van tennivalója!

Jean-Jacques Lebel
(2024. február)