[előző fejezet]

A valóság és az álom

1966. Jól emlékszem, mert az első „élő” művészeti élményeim közé tartozott az Ernst Múzeumban a Stúdió ‘66 kiállítás. (Az éles viták után az új irányzatok képviselői külön termet kaptak.) A vitáról Méhes László főiskolai évfolyamtársamtól tudtam, aki rendszeresen járt fel Lakner László műtermébe. Lakner műtermében elég sok ember megfordult, és néhány dolog ott szerveződött. A közös mester, Bernáth Aurél jól meg tudta védeni tanítványait, ezért azok egy kicsit nagyobb szabadságot élvezhettek.

Az első magyarországi happeningről másik évfolyamtársam, Sóvári Katalin beszélt, aki Altorjay Gábor barátnője volt. A főiskola nyári tokaji művésztelepének résztvevőit a háttérből egy kicsit én szerveztem, ezért volt ott Sóvári Kati is, hozzá jött le néhány napra Altorjay Gábor, aki egyik este diavetítéses előadást tartott. Vele jött Szentjóby Tamás, aki – az udvar egy árnyékos pontján – egész nap egy széken ült kifejezéstelen arccal. Jól emlékszem – mintha most lenne –, vártam, történik-e majd valami, de semmi más nem történt, csak ült a széken. Próbáltam megérteni, hogy miről van szó, kérdeztem Sóvári Katit, aki semmitmondó, bájos mosollyal válaszolt, Méhes Laci pedig csak vállat vont. (Ben Vautier 1965-ben, Public című akcióján, négy órán keresztül ült a színpadon.)

Tokaj után fiatal építészek társaságában Balatonlellére utaztam egyhetes vitorlástáborba, de majdnem egész idő alatt esett az eső. Beszorulva az üdülő épületébe, időtöltésből – többek között – sokat beszélgettünk. Amikor már kifogytunk a témából, valaki azt javasolta, hogy mindenki mondja el élete álmát. Az én álmom egy művésztelepről szólt, amelyet egy elhagyott ipari épületben (például malomban) képzeltem el. Erre az egyik lány felkiáltott: Balatonbogláron a dombon van egy épület, nem malom ugyan, de elhagyott, egy kápolna. Másnap elállt az eső, biciklit béreltünk, és átmentünk Boglárra.

Amikor felérkeztünk a dombra, áttörve a bozótot, megláttam az épületet, a bejárattal szemben a Balatont, rögtön ráismertem „álmom” helyszínére. A tengernyi víz fölött – a falu közepén, de mégis kívül – a megkopott fehér falú, ódon épület, toronnyal, kereszttel, csenddel, nyugalommal, a „méltóságot”, a tiszteletre méltót jelentette számomra. Egy mágikus hely – gondoltam –, amely önmagában is egy csoda, és ahol feltételezhetően csodák történhetnek. Egy „felesleges tér”: a kultúra és a művészet tere, a magatartás és a kommunikáció tere, a kompetencia és a szabadság tere.

A kápolna ajtajának már csak a kerete volt meg, ablakait háromnegyedig befalazták. Belül, körben a vakolat a záporok vizétől mállott, a falakon az itt jártak feliratai, a téglapadlózatot egy helyen átbontották a kápolna alatti kripta felé. A kripta domboldali, többször befalazott ajtónyílásán éppen egy kör formájú bontás szolgált bejáratul. A felnyitott bádog- és fakoporsók egymás hegyén-hátán, az eltemetettek csontmaradványai szanaszét hevertek.

A tulajdonost keresve, ismeretlenül, ajánlás nélkül állítottam be Czövek Jenő plébános úrhoz, hogy a kápolna művészeti felhasználásáról szóló rögtönzött elképzelésemet előadjam. Valahogyan így érveltem: a kápolna egyházi szempontból ugyan exsecrált, de az épület és a helyszín eredeti rendeltetésének szellemét, építészeti tartalmát illetően szakrális, más szóval meditációra alkalmas hely, ami a művészeti célú használatban ritka pozitívum. Meglepett, hogy a plébános úr nem kérdezte meg: katolikus és vallásos vagyok-e, vagy hiszek-e Istenben? A beszélgetés végén biztosított arról, hogy mindent megtesz tervem sikeréért, majd arra kért, írjam le elképzelésemet, hogy tájékozódhasson annak lehetségességéről. Ha az elképzelés „nem ütközik elvi akadályba”, akkor meg kellene még fogalmaznom egy bérletiszerződés-tervezetet is.

1967. Néhány esemény, amelyekről tudtam: az íróként Kossuth-díjas Kassák Lajos kilencvenévesen – négy hónappal halála előtt – csak „önköltséges” kiállítást rendezhetett a budapesti Fényes Adolf Teremben. – Az Ernst Múzeumban a Stúdió ‘67 kiállításról Altorjai Sándor hatalmas Süllyedjek felfelé című képét kizsűrizték, de mérete miatt nem szállították el, így egy paraván mögött látható maradt. – Altorjay Gábor a Német Szövetségi Köztársaságba emigrált. – Amiről nem tudhattam, de később fontos lett: az Artforum (New York), publikálta Sol LeWitt Paragraphes of conceptual art (A konceptuális művészet alaptételei) című írását – Andries van Dam (USA) kifejlesztette a Hypertext Editing Systemet.

Magyarul is megjelent Selye János Álomtól a felfedezésig: Egy tudós vallomásai című könyve, amely sok jó tanáccsal látta el a leendő, alapkutatást végző tudósokat. A könyv érdekessége számomra az volt, hogy az alapkutató tudósoknak adott tanácsok jelentős részét a művészetre is érvényesnek véltem. Bár még fogalmam sem volt arról, hogy a művészeti gyakorlatban miképpen lehetnek érvényesek Selye tanár úr tanácsai, mégis úgy kezdtem gondolni a művészetre, mint az alapkutatás egy lehetséges területére.

Ekkor fejeztem be tanulmányaimat a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, és a (festő/tanár) diplomával automatikusan a Művészeti Alap tagja lettem. A személyi igazolványomba munkahelyként bejegyzett „Alap tagság” a szabadfoglalkozású művész státusa volt az alkotói szabadsághoz. Ez a státus biztosította a kápolna-projekt megvalósításához a legfontosabb tényezőt: a „felesleges időt”.

A plébános úrtól a kápolnát szóbelileg már megkaptam, tehát fiatalosan azt gondoltam, hogy a következő nyáron – mire a szerződésünk is meglesz – megnyílhatna az első kiállítás. Az épület használhatóvá tétele szakmailag nem okozott különösebb gondot, mivel középiskolai végzettségem szerint építésztechnikus voltam. A helyreállítás költségeit – ha más lehetőség nem adódna – a budapesti műtermem építésére szüleimtől kapott pénzből kívántam fedezni.

1968. A balatonboglári r. k. egyházközség kis módosítással elfogadta szerződéstervemet és tizenöt évre bérbe adta a kápolnát, „művészeti célokra”. A szerződés megkötése után felkerestem a községi tanácsot, hogy megtudjam, miképpen támogathatná a község ezt a – számára több szempontból is – hasznos kezdeményezést. A bizalmatlan tanácstitkár – akivel beszéltem – csak ennyit mondott: „Honnan tudhatnám, nem a huligánok vezetője-e, és így akarja magát legalizálni.”(!?) Nem nagyon értettem ezt a tanácsi elutasítást, mert egyáltalán nem volt semmi huligános bennem.

Budapesten a kápolna ablakaihoz katedrálüveget vágattam, elkészíttettem az ablakvédő drótrácsokat, és a bejárati faajtót is feladtam vasúton a plébános úr címére, aki nagyszerűen segített mindenben. A falubeliek segítőkészsége is feltehetően neki volt köszönhető, kiirtották a bozótot, levágták az embermagas gazt. A környezet járhatóvá vált, a kápolna már zárható volt, a szükséges szakipari munkák is rövid idő alatt elvégezhetők voltak, és máris kezdődhetett a művészetről szóló történés.

Nyár végén egy – a pompeji ásatásokhoz szervezett – régészeti csoporttal először nyílt alkalmam kéthetes, „nyugati” utazásra. A Nyugaton tartózkodás kényelmetlen érdekessége volt, hogy éppen akkor vonult be a szovjet hadsereg Csehszlovákiába az „emberarcú szocializmus” kísérletét felszámolni – többek között magyar katonai segédlettel. Az olasz rádió éppen akkor számolt be az agresszióról, amikor vásárolni mentünk a nápolyi piacra. Az egyik árus megkérdezte valamelyikünktől, honnan jöttünk, majd üvöltözni kezdett (olaszul): magyarok, magyarok, kommunisták, agresszorok! stb. A szavak „végigfutottak” a standokon, és mi futva távoztunk. Ezután a barátom, akit én beszéltem rá erre az útra, úgy döntött, hogy nem jön haza. Hívott engem is, próbált rábeszélni, de akkor már a boglári kápolna jobban hívott, hazajöttem „Európába”.

A budapesti Európa-élményt az Iparterv I. kiállítás, az „új magyar avantgárd” seregszemléje adta decemberben. A kiállítók egyikét, a festő Konkoly Gyulát még a főiskoláról ismertem. Kiállított munkája egy objekt volt, a Főiskolai tanulmány. Nyilvánvaló aktualitása miatt ez a Claes Oldenburgot idéző – méretes – mű volt a legnagyobb hatással rám. Egy galambházszerű faketrecből tehéntőgyszerűen kifolyni akaró kéz, lenvászonból varrt és kitömött, könnyeden összefestett (kemény–puha) formákból álló kompozíció. A dráma és a humor mesteri ötvözete, erős munka – örültem, hogy hazajöttem.

1969. A boglári egyházközség vezetősége már többször is érdeklődött, mi van a kápolnaüggyel, ugyanis nem nagyon tudtam foglalkozni vele. Volt egy vandál betörés a kápolnába, az ott lévő eszközeimet és szerszámaimat elvitték, a kápolna ablakaira készült drótrácsokat összegörbítették és szétdobálták a bokrokba, a kripta befalazott ajtaját kibontották stb. Azzal tisztában voltam, hogy a „kápolnaügy” nagyobb feladat, mint amit egymagam megoldhatok, ezért tettem néhány kísérletet a Művészeti Alapnál és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában is, de sikertelenül. Miközben „társadalmi” segítségre nem számíthattam, nem kívántam lemondani társadalmi jellegű szándékaimról, a kezdés módját pedig valamilyen önszerveződésként képzeltem el. Egyelőre gondolat-játékként elképzeltem egy intézményt, amelynek – a budapesti Pince Tárlat mintájára – a hivatalos hangzású Kápolna Tárlat nevet adtam. A név alkalmasnak látszott akár a hivatallal való együttműködésre, akár a hivatal megtévesztésére. Jó bizonyíték erre Perneczky Géza akkori írása: „A boglári kápolnatárlat a balatoni kulturális élet érdekes epizódja. Egy elhagyatott kápolnát alakított át a tanács verses matinék, kamarakoncertek, műteremtárlatok és csoportos bemutatkozások számára.”

Az 1969-es második Iparterv-kiállítástól kezdve – egyelőre láthatatlanul – az ipartervesek fontos szerepet játszottak boglári terveimben. A kiállítás utáni hatósági kellemetlenkedések hatására közülük néhányan emigráltak, ettől sürgetőnek éreztem a kápolna-projekt beindítását. Boglári szempontból nézve voltak még más történések is, amelyek később fontossá váltak: a budapesti Kassák Lajos Művelődési Házban a Szürenon kiállítás és a „Kassák Ház Stúdió” néven szerveződő színházi együttes.

Megélhetési okokból alkalmilag a televíziónál dolgoztam, a berendezőknél mint kellékes. Később – miután visszautasítottam az osztályvezető megtisztelő ajánlatát, hogy az utódja legyek – már csak mint ügyelőt (éjjeliőrt) alkalmaztak. Ennek a furcsa fordulatnak köszönhettem, hogy megtaláltam boglári tervemhez az első komolyan érdeklődő embert. A stúdiókat és raktárakat összekötő kafkai hangulatú átjárók egyikében – ahol üres időben dohányozni lehetett – ismerkedtem meg Magyar József autodidakta grafikussal, aki elmondta, hogy éppen hajléktalan. Felajánlottam neki, hogy nyáron lakhat a kápolnában, ha közben teremőrködik, de ezt megelőzően, segítenie kellene a tatarozásban is. Néhány nap múlva felhívott, hogy találkozzunk egy Fő utcai presszóban. Két amatőr művész ismerősével érkezett, Molnár V. József nyomdásszal és Haris László fotóssal. Mindketten őszintén lelkesedtek a katolikus kápolna megmentésének ügyéért, és felajánlották segítségüket a fizikai munkában. A kiállítással kapcsolatban is érdekeltek voltak, mert – ahogy mondták – van egy csoport, a Szürenon, amelynek ők is tagjai. A „csoporttal” egyelőre nem akartam kapcsolatba kerülni, mert soha sem szerettem a csoporttudat hierarchikus természetét. Magyar József – mint akire biztosan számíthattam – volt az összekötő.

[következő fejezet]