Mindenki éve
1971. március 1-jén kezdődtek volna Balatonbogláron a Temetődomb rendezésének munkálatai. A munkálatok megkezdésének végleges elmaradását onnan tudtam meg, hogy május 7-én Salamon Jánost – a kápolnatárlatok addigi nagyszerű „tanácsi menedzserét” – más munkakörbe helyezték.
A nyári kiállítási program megbeszélésére Csáji Attila ajánlotta fel lakását. A meghívottak elvileg az „R”-kiállítás résztvevői voltak, de Attila a No.1 csoport két nappal előbb nyílt kiállításán még szólt néhány embernek, akik közül a megbeszélésre eljött: Szemadám György, Orvos András, Prutkay Péter, Vadas József és Szeift Béla. A Szürenont képviselték: Csáji Attila, Csutoros Sándor, Haris László, Molnár V. József és Pauer Gyula. Rövid időre benézett még az iparterves Tót Endre és Hencze Tamás is.
A kápolna-projekt képviseletében két javaslatot tettem: az egyik az volt, hogy az „R”-kiállítás továbbfejlesztéseként minden művész, aki csak szóba jöhet, állítson ki. Miközben a jelenlevők összeírták az általuk ismert és javasolt művészek neveit, én a naptári heteknek megfelelően felírtam a kiállítások időpontjait. Ezután történt az ajánlott művészek kiállítás szerinti csoportosítása. Egyrészt az önszerveződött, már létező csoportok szerint, másrészt – a jelen nem lévő kollégákat közmegegyezéssel – műfaj, szemléleti mód vagy irányzat szerint csoportosítottuk. Csáji Attila javasolt munkacímei: grafika-kisplasztika, motívumok, kis kollektív, minimal art, figurális szürrealizmus, pop és koncept art voltak. Az ő javaslata volt még az én egyéni kiállításom is, amelyet megosztottam Szeift Bélával. A naptár szerint 13 kiállítást terveztünk, de csak az a kiállítás valósult meg, amelyet végül valaki megszervezett. A társaság az első kiállítás anyagának begyűjtését követően lényegében szétesett csoportokra, és az eseménysor önműködővé vált.
A magam részéről három kiállítás szervezését, illetve rendezését vállaltam és természetesen az egész nyári program koordinációja is az én feladatom volt. Öt tervezett kiállítás: három magyar csoportos, az újvidéki csoportkiállítás és a lengyel Berdiszak bemutatója – amelyek Csáji Attila javaslatai voltak –, nem valósult meg, mert őt közben személyes ügyei foglalták le, külföldre utazott, én pedig nem voltam még kapcsolatban az általa javasoltakkal. (Például levelet kaptam Máté Gyulától, aki Bertalan Sándor nevében is kikérte magának, hogy a megkérdezése nélkül kinyomtattam a nevét stb.) Az elmaradt kiállítások helyett az ott lévő munkákból rögtönzött munkabemutatókat rendeztünk.
Másik lényeges javaslatom volt, hogy a program egy A/5-ös szórólapra kerüljön, amelynek hátoldalán részletek szerepelhetnének korábbi avantgárd kiállításokról szóló cikkekből. Ezzel az aktussal, azzal, hogy összekapcsolódunk az előzményekkel, tudatosabbá válnak a cselekvéseink és ugyanakkor beírjuk jelenünket annak a történetnek az idejébe, amelyhez tartozónak véljük magunkat. Az idézet-oldal összeállítását Csáji Attila vállalta, a háromezer példányos szórólap nyomdai és terjesztési kérdéseit én oldottam meg, saját költségemen.
Az előző évi ingyen nyomdai lehetőség sajnos megszűnt, ezért megbeszéltük, hogy minden csoport saját költségen adja ki propagandaanyagát.
Fontosnak gondoltam még, hogy legyen az egész évhez egy közös katalógus. Ezt úgy valósítottam meg, hogy A/3-as méretű, félbehajtott karton gyűjtőborítót nyomattam kétezer példányban, és felkértem mindenkit A/4-es katalóguslapok készítésére.
A megvalósult kiállítások mindegyike kitűnően sikerült, a résztvevők komolyan vették a szabadság lehetőségét, és örömmel használták ki a helyszín adottságait. A kápolna terének szakrális jellege gyakran motiválta az embereket. A lét alapkérdéseit kifejezni szándékozó Csutoros Sándor, tovább egyszerűsítve plasztikai eszközeit, eljutott a gömbig, amelyet modulként használva fogalmazta meg gondolatait. Gömbsor című méretes munkája, a kápolnában felfüggesztve, rózsafüzérként hatott. A paraliturgikus ájtatosság eszköze – a rózsafüzér – jól megfeleltethető Csutoros „rend és paraméter”-keresésének. A kiállított művek értelmezésében a szakralitás – mint komponens – egyelőre megkerülhetetlen volt.
Erdély Miklós kifejezetten a kápolnába készítette Neumák című írását, amelynek utolsó sorát („Homokkal a kisdedet”) egy tárggyal jelenítette meg. A versszerű szöveg minden sora előtt – mint a kotta- vagy hangjegyírásban – egy zárójeles írásjel található, ezért a kápolnában éneklésre íródott liturgikus szövegnek tűnhetett. (A neuma görög szó, jelentése: ’intés’, ’figyelmeztetés’.) A szöveg minden sora a „szükségről” szóló „intés, figyelmeztetés”, vagyis a szó eredeti értelmében neuma, hangosan énekelve „szent zsolozsma”, és az utolsó sor – mint a zsoltárokban – „megteremti az Isten szerint való szomorúságot is”
Csiky Tibor krómozott Kúpja arányaiban megfelelve a kápolna keresztmetszetének, domború tükörként a kápolna terét mintegy magába szippantotta, hogy egy másik – egy új – természetfeletti teret hozzon létre. Ezzel a fallikusnak is tekinthető és csak ezáltal szakrális formával, a természettudományos indíttatású művész – most, itt a kápolnában – átlépett az építészetbe. Egy kitüntetett pillanatnak voltunk a részesei, ugyanis Csiky későbbi munkáiból kiderült, hogy ez az alkotás volt életművének fordulópontja.
Az első „helyspecifikus installációt”, ahogyan manapság nevezik, Gulyás Gyula készítette. Éppen Nyugat-Európába készült, két új, polírozott bronz minimál szobrával, amelyeket néhány napi ittléte idején a kápolnában kiállított. Az egyik nap azzal az ötlettel állt elő, hogy a szobra motívumát – egy félköríves geometriai formát – felfestené a bejárathoz mint Irányjelzőt. Volt fehér festék és ecset, elkészült, megszáradt, majd újabb ötlettel állt elő: megkért, hogy fényképezzem le, amint a félköríves geometriai formát testével értelmezi. Ez az Irányjelző-akció volt az első boglári akció. Ezután Pauer Gyula is kedvet kapott egy akcióhoz. Ehhez a kiállítás katalógusába készült pszeudo röpcéduláját használta fel. Mindezt csak azért tartom fontosnak elmondani, mert ezekben a munkákban a művészet már életként jelent meg. Ezek a művészek efemer, eltűnő eszközökkel informáltak valamiről – ugyanarról –, amiről korábban maradandó anyaggal. Mi történt? Balatonbogláron a kápolnában (is) elkezdődött a magyar művészet paradigmaváltása.
A tárlatvezetést, a látogatókkal való kapcsolatot Pauer Gyula indítványozta és fejlesztette mesteri szintre. A katalógusmappa – az én ötletem – is jól működött, mert többen hoztak vagy küldtek bele sokszorosított lapokat, és Pauer, előadásainak befejezéseként, ezeket nagy számban adta el. A napi bevétel az esti „munkavacsorák” költségeire fordítódott és minden nap elfogyott, még a legnagyobb összeg is, ami 800 Ft volt. (Egy évvel korábban 500 Ft anyagköltségből tataroztuk a kápolnát.) Ezt a magunk között minimal art kiállításnak nevezett spontán eseményt az tette jelentőssé, hogy ekkor kezdődött el az a folyamat, amely a következő éveket szemléletileg meghatározta. A legfontosabb tényező az attitűd, a szellemi beállítottság, a magatartás, ami ezt a társaságot jellemzi és összetartja – hangsúlyozta Pauer Gyula a kiállított műveket bemutató tárlatvezető előadásaiban.
1971. július nyolcadikán az előző napok felszabadult hangulata még tartott, néhány művész megvárta a következő kiállítókat, a No. 1 csoport tagjait (Cerovszki Iván, Orvos András, Prutkay Péter, Szemadám György). Sokan voltak, rengetegen, hajnalban az egész domb tele volt hálózsákba, takaróba burkolt, vagy csak ruhában alvó „figurákkal”. Így kezdődött az a felhőtlen nyári nap, amikor a hatalom a Somogyi Néplap Törvénytelen úton néhány avantgarde című cikkével kiásta a csatabárdot. Ettől a „hadüzenettől” megfagyott körülöttem a – mostanáig barátságos – falu levegője. A falubeliek olyannyira elhitték az újság állításait, hogy például a szomszédok, akik eddig segítettek, nemcsak hogy nem köszöntek, de el is kerültek, nehogy valaki velem lássa őket. Amikor az egyik szomszédhoz bementem megmagyarázni a helyzetet, egyre csak azt hajtogatta, „ezt nem hittem volna magáról – olyan rendes embernek látszott”. Egyedül a plébános úr nem változott meg.
A cikk az elvi vitát elutasítva, „szabálysértési eljárást követelt”, ami tudjuk, lassú, bürokratikus folyamat… Az újságíró „csoportról” beszélt és engem „főszervezőnek” nevezett, továbbá – akinek felügyelnie kellene bennünket – „a felügyelet tanácstalan”. A cikket olvasva azt gondoltam, hogy a várható hadiállapot előtt a felügyelet tanácstalanságával lehetne valamit kezdeni. Talán érdemes lenne a „csoport” képviseletében mint „delegáció” megkeresni a „felügyelőt”, hogy személyesen is találkozzunk.
Pauer Gyulával és Gulyás Gyulával voltunk a delegáció. A felügyelőt, Gulyás József elvtársat, Fonyódon, egy üzemi étteremben találtuk meg, éppen ebédelt. Valakivel üzentünk, hogy a kápolnatárlatok ügyében a bejáratnál várunk rá. Amikor a velünk egyidős „tanácstalan”, de magabiztos felügyelő az ajtóban megjelent, még ebédje maradványait kotorászta nyelvével a szájában, ezután a nála lévő fogpiszkálóval folyamatosan piszkálta a fogát, amíg mi egymást váltva beszéltünk hozzá. Felelősségteljesen hümmögve és jobbra-balra forgolódva – mint aki vár valakit – hirtelen abbahagyta a fogpiszkálást és csak ennyit mondott: „be fogjuk zárni a kápolnát”, majd sarkon fordulva távozott, mi pedig – a „néhány avantgarde” – ott álltunk elképedve.
A szabálysértési eljárás két nap múlva indult meg: a megye felszólította a községet az intézkedésre, további két nap múlva a község – az újságban már említett jogszabályra hivatkozva – közölte velem, hogy elrendeli a kápolnatárlatok beszüntetését. A jogszabály azonban nem volt érvényes a magánterületen rendezett „műteremkiállításra”. Az egyetlen, amit megtehettek és meg is tettek, hogy leszedték és begyűjtötték a közterületen elhelyezett reklámanyagaimat.
Ekkor kezdtem el a magánterületről és a joghézagról – a mai szóhasználattal élve mint „intermédia” lehetőségről – gondolkozni. (Az intermédiát „nem szabályok irányítják; minden mű az adott szükségleteknek megfelelően határozza meg saját műfaját és formáját” – Dick Higgins, 1966.) Tartalmilag leginkább az foglalkoztatott, amit sikerült elvenniük: a reklám. Észrevettem, hogy a kápolna mellett elhaladó kirándulókat turistajel vezeti át a dombon. Ugyanakkor a kápolna tornyát nagyon messziről, a Balatonban fürdőzők is jól látták és eszükbe sem jutott, hogy „jogilag magánterületet” néznek. Ez a két tény adta az ötletet, hogy a toronyra festett felnagyított, messziről is felismerhető turistajel legyen a reklámunk. A másik lehetőség, ami még eszembe jutott: a ruha. Az emberek közterületen való viselkedésére vannak jogszabályok, de az öltözet nincs jogszabályozva. Tehát, készítettem egy papírsablont „KÁPOLNA TÁRLAT – BALATONBOGLÁR – PAINTING SHOW” szöveggel, amelyet a látogatók felhasználhattak saját trikójuk vagy ingük feliratozására. Ez az ötlet több okból is nagyon sikeresnek bizonyult. A reklámtrikó Magyarországon akkoriban még nem volt elterjedve, ezért különlegességnek számított. A Balatonról szívesen vittek haza emléket az emberek. A felirat elkészítése nem került pénzbe. A ruhadarabok mint reklámhordozók távoli helyekre is eljutottak, általuk új ismeretségek kötődtek. Egy alkalommal svéd rendszámú autóval két fiú érkezett, és az autó két oldalsó ablakára készítettek feliratot. Néhány nap múlva valaki Kaposvárról azt a hírt hozta, hogy a megyei felügyelet azt hiszi, miután betiltották a helyi propagandát, külföldön reklámozom a kápolnát.
Véletlen egybeesés volt, hogy éppen amikor az általam szervezett csoportkiállítás volt látható, két pártközponti megfigyelőt küldtek le annak megállapítására, hogy az „önzsűrizett” művek mennyire lépik túl az általuk megengedhető mértéket. Nem tudni, mi lehetett az instrukció, de amikor az ajtóval szemben Szabados Árpád és – felfedezettje – Banga Ferenc rajzait meglátták, egy kicsit megzavarodtak. Mintha nem oda jöttek volna, ahova küldték őket, ugyanis megkérdezték, van-e ezenkívül egy másik kápolnában is kiállítás. Mondtam, hogy nincs, ettől megnyugodva, de értetlenül távoztak. A kiállításon résztvevők kiválasztását az határozta meg, hogy úgy láttam, mintha volna egy olyan „paralel Szürenon társaság” is, amit a politika el tud fogadni. Legszívesebben egy „Szürenon – paralel Szürenon” kiállítást csináltam volna, de ez elképzelhetetlen volt, mert Csáji Attila így is rossz néven vette a kiállítást. Nekem ugyan nem szólt, de más szürenonosoktól többször visszahallottam azt a véleményét, hogy felhígítottam az avantgárdot, mert behoztam a „stúdiósokat”.
A betiltás híre gyorsan terjedt, amihez sajnos még a Szabad Európa Rádió is hozzájárult. Az én magatartásom, hogy nem engedelmeskedtem a felügyelet akaratának, sőt „reklám re-akcióimmal” még vissza is beszéltem, a „kápolnát” kezdte politikai üggyé tenni, miközben semmi olyat nem tettem, amit jogszabály tiltott volna. (Egyszerű fluxus-helyzet: ha az élet a művészetben van, akkor a művészet az életben.) A háttérben már ott voltak a fővárosi kultúrpolitikai főhivatalok, de aki az utolsó szót mindig kimondta, Aczél György neve még nem hangzott el, hozzá – a kápolnában járva – Kazimir Károly invitált meg. Kérte, hogy írjam le a problémát egy levélben, amit ő személyesen fog átadni. Megtette, Aczél válaszolt is: „illetékességből” átpasszolt a minisztériumnak, ahol látszólag csak egy felesleges kört írtam le. Érdekes viszont – és magáért beszél – a személyes tájékoztatásra invitáló minisztériumi levél fogalmazása: „Aczél György elvtárs segítséget kért tőlünk a kápolnatárlatok bezárása ügyében”.
Akárhogy néztem is, a boglári kocka jól el lett vetve, mert amivel az országos főhivatalok foglalkoznak, az országos ügy. Az „ügy” kérdései kijelölték azt a kényszerpályát, ahol a cél csak az időnyerés lehetett. Ezért néhányan összejöttünk Budapesten, Molnár V. József lakásán és a „Balatonboglári kápolnatárlat alkotói nevében”, Kerékgyártó István művészettörténész fogalmazásával, helyzetelemző levelet írtunk, amelyet minden illetékes szervnek megküldtünk. Ennek fejleménye lett Orvos András hatékony szervezéseként az 1971. októberi pártközponti találkozó.
Ez a kis kitérő érzékeltetni kívánja, hogy a pártközpontban milyen messze voltunk attól, ami bennünket elméletileg érdekelt. Gyakorlati szempontból viszont ennek a zártkörű kultúrpolitikai eseménynek akár kultúrtörténeti jelentősége is lehetett. Ugyanis a „demokratikus centralizmusban” elég ritkán fordult elő, hogy a hatalom – egy pillanatra látszólag feladva az „oszd meg és uralkodj!” elvét – leült tárgyalni „csoportos” ellenfelével.
A találkozó hivatalos témája az avantgárd művészek és a kultúrpolitika képviselőinek eszmecseréje és a „béke” „törvényes” helyreállítása volt. A tárgyalóasztal egyik oldalára a szervező, Orvos András eredetileg öt művészt javasolhatott, ezek: Bak Imre, Csáji Attila, Orvos András, Pauer Gyula, Galántai György voltak, de később valahogyan Haraszty István is bekerült a tárgyaló csapatba. Velünk szemben öt barátságosnak látszó ember, a hivatalos kultúrpolitika legfelsőbb vezetői ültek.
Az „eszmecsere” végeredménye az lett, hogy a Lektorátus hajlandó volt zsűrizni a következő évi boglári kiállítások anyagait, ha a művészek azt kérik. Megegyeztünk, és ezzel a megegyezéssel „aczélosan” belekerültünk a „kultúr-rendőrség” látómezejébe, amit a magam részéről a hatalom természetes állapotával kísérletező avantgardista kalandnak, egyben a kápolna-projekt újabb egyéves működését biztosító taktikai lépésnek tekintettem.
Három héttel később (de a levéltári kutatások szerint épp három nappal Aczél György somogyiaknak tartott három és fél órás „fejtágítója” előtt) az együttműködésre való hajlandóság barátságos epizódja a „végrehajtó hatalom” területén esett meg. A boglári tanácselnök „hivatalos tárgyalást” kezdeményezett velem a kápolnatárlat további sorsának megbeszélése érdekében. Ezen a december 21-i megyei szintű községi találkozón – a július elejéről már jól ismert megyei felügyelő – Gulyás József elvtárs fejtette ki az általuk támogatható együttműködés egyetlen lehetséges módját. Az ajánlat arról szólt, hogy ha a nyár felében kiállítom az általuk támogatott somogyi művészeket, akkor a „budapestiek” – természetesen zsűrizett – kiállításait is támogatják, nekem pedig, mint fizetett munkatársnak, a községi tanács státust tud adni. A csábító ajánlatot, ha el tudtam volna fogadni, beírhattam volna a pártközponti megbeszélés „pozitívabb eredményei” közé. Erről a nyilvánvaló és elképesztő gonoszkodásról jegyzőkönyv vagy feljegyzés nem készült, így már csak az én emlékezetemben él.
Ha a politikai epizódoktól eltekintek, akkor mondhatom, hogy ennek az évnek volt egy valóban pozitív eredménye: lényegesen megváltozott a gondolkodásom a művészetről. Eddig a műtárgy maga – a darab, mint egy/a remekmű – volt fontos. Ettől kezdve pedig a műtárgy nem maga, hanem a valamire vonatkozó, tehát vonatkoztatott, informált tárgy lett. A vonatkozás – az információ – által a tárgy valószínűtlen formát kapva kulturálissá válik. A vonatkoztatás más szóval „informálás”, munka, és az eredmény az informált tárgy, a mű. És végül az jött ki, hogy a műtárgynak kettős természete van: egyrészt maga, másrészt nem maga. Persze, ez csak szemléleti kérdés, mondhatnám, mert még nem látszik, mégis megváltozott körülöttem a világ. A fontosat fontosnak kezdtem látni és a nem fontosat nem fontosnak.
A „mű”-tárgy kérdés azért volt annyira fontos, mert mindenki a művészet és/vagy nem-művészet kérdésre kereste a választ. Például a Beke-féle Elképzelés-projektben Pauer múzeumi kartonja, kikerülve a kérdést, tautologikusan belevág a válasz közepébe. A pszeudo-idea az illúzióról és a kételyről szól, hogy amit látunk, az vagy az, vagy nem az. A kérdés felvetése fogalmi természetű, a megfogalmazás vizuális, a válasz a kontextusban van, vagyis nincs válasz. Hencze Tamás így fogalmaz: „a művészet az, hogy mi a művészet.” A múzeumi kartonnak mint „informált tárgynak” van néhány jellemzője, amely kísértetiesen megegyezik azzal, ahogyan néhány – egy évvel korábbi – boglári műtárgyat jellemeztem: az idea demonstrációja, határeset-dokumentum, a megfogalmazott megfogalmazatlan, a modulok által létrehozott rendszer, a megismerés modellje. Az eredeti „múzeumi karton” a valódit dokumentálja, a pszeudo-karton hazudik, mert csak a nyomtatvány igaz, a tartalom hamis, ugyanakkor amire utal, az csak itt létezik, tehát igaz, mert a mű demonstrációja – a karton – a mű.
Boglári viszonylatban a „múzeumi karton” jelentése: a „mű” a „hatalom” által („hivatali” vonatkozással) informált tárgy, amelyet a művész inter-akcióval dezinformál. Pauer a nyár közepén ott volt a boglári „szabálysértési projekt” indulásakor, és láthatta a „betiltó határozat” című „koncept” darabot, valamint az én „inter-akciómat” (fellebbezés) is, tehát az eset akár inspirálhatta is a „múzeumi karton” ötletet. Akár így volt, akár nem, boglári viszonylatban az Elképzelés-projekt szimbolikus koncept, míg a kápolna-projekt a folytonos „határozat-fellebbezés” (!-?) interaktív áramában működő fluxus.
Ezt az utólagos elmélkedést a konceptről azért gondolom fontosnak, mert akkor még jobban érdekeltek a koncept előzményei, így például Marcel Duchamp Stoppolt etalonjának megértése és a véletlennek mint módszernek a használata. A konceptuális művészet megjelenésével a vizuálisan gondolkodó művészek elég nehéz helyzetbe kerültek. A nehéz helyzetet nemcsak a koncept okozta, hanem az a rohanó, sokszor loholó, avantgárd kötelezettség, hogy mindig benne kell lenni a legújabb áramlatban és minden eseményben. A konceptcsapat kapitánya az ifjú Beke László volt, akivel – bizonyára egyéni elképzeléseim miatt – soha, szinte semmiben nem sikerült egyetértésre jutnom. Felvetettem, hogy a konceptben és a minimálban látok valami közöset, sőt talán át is fordíthatók egymásba, erre egy példának említettem Pauer pszeudo-kockáját. A koncept okozta nehéz helyzet megoldását két nyomvonalon kerestem: azzal, hogy a nyári időszakban a kápolna-projekt konceptuális létforma (fluxus) volt számomra, míg ősztől tavaszig budapesti munkámban személyes kérdések foglalkoztattak. Nyári tapasztalataim eredménye ebben az évben Létjel munkáim keletkezése volt. A Létjel kísérlet arról szólt, hogyan lehetne áthidalni a szakadékot a fogalmi és a vizuális gondolkodás között. „A cél: olyan egységes vizuális gondolkodási, építkezési rendszert létrehozni, amivel leírható minden jelenség, probléma – a világ” (1971). Ez a túl nagy elképzelés – utólag nézve – arra volt jó, hogy rengeteg irányba nyitva maradtak a lehetőségek.
[kápolna projekt] [A valóság és az álom] [A próbaév]
[Mindenki éve]
[A paradigmaváltás éve]
[Az utolsó kezdőév] [A záróaktus]
