[előző fejezet]

[…] ami a csodával határos, az rendben van, és csakis az van rendben.

A záróaktus

Az utolsó, legnagyobb szabású boglári happening egy valódi koncepciós/koncept esemény volt. Leginkább talán filmforgatásra emlékeztetett, kamerák nélkül. A „filmszínész” rendőrök, katonák, nyomozók, főhivatalnokok, beosztottak, fizikai dolgozók, egy rádióriporter, néhány barát és a véletlenül odatévedt turisták a „forgatókönyv” szerint játszották szerepüket. Közönség nem volt, ezért is válhatott a „darab” koncepciós/koncept (koholt/fogalom) eseménnyé.

Joseph Kosuth szerint: „A fogalomművészet közönségét elsősorban művészek alkotják – ami azt jelenti, hogy nem létezik a résztvevőktől elkülönült közönség. Így aztán a művészet bizonyos értelemben éppoly »komollyá« válik, mint a tudomány vagy a filozófia, melynek szintén nincs közönsége. Annyira érdekes vagy sem, amennyire az ember informált vagy sem.”

A merev rendészeti szabályok között a kultúraelhárítás koncepciója csak lassan bontakozott ki. A negyedik boglári nyár elejére már körvonalazódott a nyílt intézkedések módja, és elkészülhetett a záróesemény forgatókönyve. A nyár folyamán az idő rövidsége miatt, egyfajta ideges túlműködésként, az összes lehetséges közhivatal és hatóság összefogott ellenem. Voltak például furcsaságok, mint például: a járási biztosító „megtudta” a községi betiltó határozatot, és felbontotta a hat évig szabályosnak talált – a kápolnára és a kriptára érvényes – biztosításomat. Miután nem volt hajlandó semmilyen új biztosítást kötni, a megyei pártszervezet első titkárát arról értesítette, hogy „felmondtam” a biztosításomat. (Egy budapesti biztosítóval szó nélkül megoldottam a kérdést.) A rendőrség a kriptabetörést azért nem vizsgálta, mert a bérleti szerződésemben nem szerepelt a kripta, miközben azért kellett volna nyomoznia, mert a biztosításban szerepelt. Ezután a megyei pártszervezet első titkárát arról értesítette, hogy azért nem nyomoz, mert azt gondolja, hogy a barátaim törtek be. A tűzoltóság viszont a „nem bérelt” kriptában tárolt gázpalackért megbüntetett, azzal az indokkal, hogy a föld felszíne alatti helyiségben tilos gázpalackot tárolni, csakhogy a kripta nem volt a föld alatt, bejárata a domboldalról nyílt. A legérdekesebb eset az „engedély nélküli építkezés” volt. A lakhatóság egyetlen feltétele vidéken az „űrgödrös árnyékszék”, vagyis a budi volt, ezért logikus, hogy a Köjál volt az első szemléző, amelyik megállapította, hogy nincs árnyékszék, tehát a létesítmény nem lakható. Egy évvel korábban már feltaláltam a „mobil-budit”, amit – mivel váratlanul jöttek szemlézni – ezen a nyáron még nem állítottam fel. A mobil-budi lényege, hogy van egy ásott (űr)gödör, amely fölé egy ülőkével és ajtóval rendelkező, farost lemezből készült, lefelé nyitott doboz kerül. Ha a gödör megtelik, betemetjük és a dobozt egy újabb gödör fölé helyezzük. Bejelentettem tehát, hogy a Köjál-előírás teljesítve, jöhetnek szemlézni. Az építési hatóság ezután „engedély nélküli építkezés” címszóval felszólított az építmény lebontására, majd megbüntetett. A bérleti szerződés furfangos felbontására irányuló műveletben már csak hab volt a tortán, hogy a rendőrség igazolta az egyház felé „a hívek megbotránkoztatását”, de eközben a plébános nekem egy szóval sem említette, hogy bármi gond lenne. Közel negyven ilyen „szabálysértést” írtam össze akkor, de nem sorolnám tovább, ezek a „hibák” adták fellebbezéseim tartalmát. A fellebbezési határidők hosszának pontos betartása volt időhúzó taktikám egyetlen eszköze, amivel elértem, hogy a kulturális elhárítás aktivistái lényegileg lekésték a nyári program megakadályozását.

A négy év során szám szerint legalább ugyanannyi hivatalnok foglalkozott a kápolna-projekt ellehetetlenítésével, mint ahány művész aktívan részt vett benne. Az utolsó (közigazgatási/rendőri) happening szereplői is ugyanannyian voltak, mint a legjobb korábbi művészeti esemény közönsége. Ez a számszerűen kiegyenlítődött viszony azonban semmit sem mond a valódi erőviszonyról, ugyanis az általunk képviselt ellenkultúra ártatlan, heroikus kísérletével a kultúra-elhárítás penetráns módszerei álltak szemben.

Az operatív munkatársak számára a 80-as években megfogalmazott felhívás: „…a nyílt intézkedések mellett alkalmazzák az operatív megelőzést, bomlasztást, leválasztást, elszigetelést, ellentétek szítását, a meglévő ellentétek kihasználását és mélyítését, a vezéregyéniségek lejáratását stb. […] használják ki az ellenséges személyek, csoportosulások lejáratására az általuk elkövetett, nem politikai jellegű bűncselekményeket, szabálysértéseket stb.”

Az „utolsó happening” témája az építésrendészeti szabálysértéssel indokolt kényszerkilakoltatás volt. Az eseményt megelőzően a darab rendezője – az „építés-rend-ész” (a Községi Tanács VB Szakigazgatási Szervének műszaki ügyintézője) – megállapította, hogy Galántai György a létesítményt (a kápolnát és a kriptát) „használatbavételi engedély nélkül úgy használja, hogy ez a használat eltér a létesítmény eredeti rendeltetésétől”. Ezért határozatban kötelezte a bérlőt, hogy a „kápolna jelenlegi használatát szüntesse meg”. Az indoklás szerint a „létesítmény huzamosabb emberi tartózkodásra nem alkalmas, így annak jelenlegi használatára engedélyt adni nem lehet, […] amennyiben a létesítményt használatbavételi engedély nélkül […] használják, e használat megszüntetésére lehet kötelezni a használót”

Az utolsó happening első jelenete a forgatókönyv szerint a hatóság felvonulása lett volna, de szervezési hiba miatt az utolsó jelenet résztvevői – a befalazó brigád kőművesei – jóval korábban érkeztek. Ez a hiba viszont jó alkalmat nyújtott a Magyar Rádió jelen lévő riporterének, hogy interjút készítsen a munkásokkal. (A soha el nem hangzott riportnak sajnos rossz következményei lettek, mert a riporter, Nyakas Szilárd – túl azon a bűnön, hogy Boglárra jött –, egy külföldi állampolgár kocsijával érkezett és ezzel „szabálysértést” követett el, amiért később elbocsátották az állásából.) A bevonulási jelenetet Dobos Gábor fényképezte, aki akkor a TV-nél dolgozott operatőrként, őt is kirúgták, de neki, úgy tudom, nem volt más bűne, mint hogy ilyen helye(ke)n igazoltatták. Fényképfelvételeit úgy mentette meg, hogy mielőtt a rendőrök odaértek volna, gyorsan kivette a filmet a gépéből, és a csupasz kezével bekaparta a földbe.

Már fél órája vártunk az egyetlen igazán látványos jelenetre, az úton felfelé haladó autósor bevonulására. Mint a háborús filmekben – a porfelhőben –, lassan, fegyelmezetten, majdnem ünnepélyesen közeledett a kocsisor. Összesen hét autó érkezett, három dzsip és négy személyautó. Felérve a dombra, egymás után befordultak a kápolna fölötti tisztásra, és szépen, szabályosan egymás mellé beálltak, mint ahogyan az a filmekben is látható. A rajtaütést végrehajtó – rendőrökből és katonákból álló – rohamcsapat tagjai (kb. 20 fő) gyors egymásutánban szálltak ki a dzsipekből, hogy rögtön csatárláncba fejlődve balra és jobbra bekerítsék és átfésüljék a dombot. Néhány véletlenül idekeveredett turistával tértek vissza. A rendőrök a civileket a tábortűzhely környékére terelték, megmotozták őket és elvették a fényképezőgépeikből a filmjeiket. A hosszadalmas igazoltatási, felírási jelenet után a rendőrök és katonák észrevétlenül távoztak. A civileket viszont – hivatalos felszólításra – nekem kellett elküldenem, mert ők már közönség lettek volna, ami szabálytalanná tette volna az eseményt.

Közben a polgári öltözetű elvtársak és elvtársnők is kikászálódtak a hivatali személyautókból: ők voltak az adminisztráció, a megyétől, a járástól és a községtől. Írógépet is hoztak magukkal és – természetesnek látszó piknik hangulatban – megkezdődött a kényszerkilakoltatás következő felvonása. A főszereplő – rajtam kívül –, a megyei pártszervezet első titkára, közeledett felém és úgy viselkedett, mint aki majd az eseményt „megnyitja”. Nagy, testes, erős, egészséges ember, kerek fej, oldalt felnyírt, gondosan fésült haj, nyáriasan feltűrt ujjú, ropogósra keményített és vasalt hófehér vászoning, sötétkék vagy szürke, gyűrhetetlen nadrág, fényes, fekete cipő: a megye első embere, felelősségteljes arckifejezéssel, barátságosan üdvözölt. Hogy én hogy néztem ki az egyetlen, a legjobb ruhámban? A fehér trikóm – az ingem helyett – egy kicsit szakadozott és szétmosott volt. Foszladozó, nadrágtartós, lötyögő farmernadrágomból már kilátszott a térdem. Cipőm házi készítésű saru volt, amellyel Bősze Andrea ajándékozott meg, amikor korábbi egyetlen lábbelim, a valakitől örökölt vietnami gumi strandpapucsom használhatatlanná vált. Hosszú, kézzel fésült hajam és szakállam már világossá szőkült a naptól. Szegényesnek látszó viseletemet természetes magatartásommal egészítettem ki, és viselkedésemmel fejeztem ki azt az elegáns nézetemet, hogy ami itt, most, valóságként történik, az számomra „a művészet”. Ahogy a jól szituált párttitkárral kezet fogtam – a filmből nézve, mint két távoli kultúra találkozása –, elég érdekes jelenet lehetett. A párttitkár két kérdést tett fel: megkaptam-e a végrehajtási jegyzőkönyvet, és alávetem-e magam a procedúrának. Mivel csak igennel válaszolhattam, előbb még, hogy könnyed maradhassak, visszakérdeztem barátságosan – mintha nem is rólam lenne szó –, van-e más lehetőség(em)? Ő is barátságosan válaszolt, nincs. Ezután majdnem minden szép simán zajlott le.

Nem tudható, hogy benne volt-e a forgatókönyvben, de két civil nyomozó a kápolnában az összes papíromat átnézte (levelek, jegyzetek, könyvek stb.), szaknyelven szólva házkutatást tartottak. Mint utóbb megtudtam, valutát kerestek, mert valamelyik bölcs hivatalnok azt gondolta, hogy talán azért bírom ilyen jól, azért tudok még mindig életben maradni, mert Nyugatról támogatnak a kapitalisták, pedig ekkor már az egészségem határán voltam, csont és bőrre soványodtam, a fogaim lötyögtek stb. A házkutatás második jeleneteként két, észrevétlenül itt maradt rendőr éppen a padlásra indult, amit szerencsére még időben észrevettem, és gyorsan utánuk mentem, hogy szemmel tartsam őket. Mindent, ami ott volt, a matracokat és a sodronyokat felforgatták, minden lyukba belenéztek. Én meg csak a kezüket néztem, nehogy letegyenek valamit, amit azután megtalálnak. Nem akartam arra gondolni, hogy ezt különben is megtehették volna, ha ez a céljuk, mert ők ketten voltak, én pedig egyedül. Képzeletemben mindig több volt a lehetőségük, mint amennyi eszükbe jutott. Nem szóltak semmit, én sem szóltam semmit, csak a tárgyak hangja törte meg a csendet. Nem találtak semmit. A jelenet művészeti értelemben mozgásszínház volt, kapcsolat a tárgyakkal.

A finálé két részből állt, az első a befalazó brigád zárójelenete. A kriptából minden tárgyat felvittek a kápolnába, majd nekiláttak befalazni a kripta ajtaját. Eközben már zajlott a másik „zár(ó)jelenet” is, amit az tett széppé, hogy ugyanaz a lakatosmester, aki annak idején a vasrácsot készítette nekem a betörők ellen, ugyanerre az ajtóra most vastag vaspántot szerelt fel – metaforikusan ellenem –, a kápolna hatósági lezárására. A vastag, erős vaspántra két pici lakat került – mert éppen nem lehetett nagyobbat kapni –, az egyik lakatocska engem, a másik a hatóságot szimbolizálta, csak együtt nyithattuk ki az ajtót. Ennek ugyan semmi értelme nem volt, de mert az „építés-rend-ész” így gondolta, ezért így írta elő a forgatókönyv, tehát meg kellett lennie.

Boglárt a mai napig második főiskolámnak tekintem, amely nemcsak azért volt sokkal fontosabb, mint az első, mert lehetőséget adott minden felesleges tudás törlésére, hanem azért is, mert megtanított a „minden-művészetre”. Nemcsak a műtárgyak, de minden, ember által létrehozott tárgy – funkciójától függetlenül is – rendelkezik olyan tartalommal, amely a korra, a helyre és a létrehozójára egyszerre vonatkozik. Ezzel nem mondtam semmi újat, mert sok, tárgykultúrával foglalkozó, régi korokat kutató is régóta így tudja. Az újdonság abban van, ha az elvet módszerként kiterjesztem a jelen bármely nem-művészeti vagy művészeti produktumára, ahogyan ezt a kápolna-projekt bemutatásánál tettem. A módszer esszészerű, tehát mondhatom ismét, hogy nem új. Mégis, az újdonság az, hogy a létszemléletek egymással összefüggésben nem lévő szempontjait cserélgetem oly módon, hogy összefüggések keletkezzenek távoli dolgok és jelentések között. Könnyen kiderül, hogy ez sem teljesen új, de újabb, vagyis a flusseri értelemben, ez az összerakó (komputáló) olvasási mód, ezért írom le úgy a dolgokat, mintha olvasnám. Nem szövegeket olvasok, hanem jelentéseket. Ebben az olvasási módban bármi bármivel összekapcsolható, ha legalább egy pontja indokolja.

Befejezésül megemlíteném az utolsó kultúr-kórkép emlékemet a kápolna épületének – máig valóságosan, talán már műemlékként létező – „szocialista eszmeiségű” átalakításáról. A kiindulópont tehát – kedvenc idézetem – Aradi Nóra A szocialista képzőművészet jelképei című könyvéből: „…a kiindulópont tehát a társadalmi tapasztalásnak csakis olyan komplexitása lehet, amely az érzéki, vizuális tapasztalást is magában foglalja.”39 Az állami kisajátítás után a kápolna átalakításával „a kultúrpolitika szelleme” építészeti kifejezést nyert. A politika építészeti koncepciója szerint az épületnek elsősorban „szakrális jelképiségét” kellett elveszítenie. A feladatot egy belsőépítész kapta meg, aki a kápolna külső falait autóbuszkékre és a tetőt banánsárgára tervezte. Ettől a zománcfényű, harsány színezéstől az épület jelentése annyira megváltozott, hogy még a katolikus egyház és „a hívek megbotránkozását is kiváltotta”, de ez akkor már nem volt érdekes.

A kápolnát nagyon messziről, a Balatonban fürdőzők is jól láthatják. A távolból a zöldessárga tetős, sötétkék kápolnácska kis vásári dísztárgy, bigyó, csecsebecse, mütyürke, fityegő. Közelről vidámparki mutatványosbódé-szerű építmény, amelyet a keményfa ajtó és az ablakrácsok álnépies tulipánszerű motívumokkal való díszítése „gazdagít”. A kápolna bejáratához vezető gyalogút szélén, a korabeli kőoszlopos fakorlátot, a turista menedékházak stílusában, sűrűn egymáshoz illesztett rönkfa kerítésre cserélték ki. A rönkfa kerítés mögött két oldalon vasszerkezetre erősített komoly, tekintélyes reflektorok biztosítják az éjszakai kivilágítást. Hasonlóan megfelel az elképzelésnek a kápolna belső tere is. A csodálatos akusztikát úgy tüntették el, hogy az eredeti téglapadlót hajópadlóra cserélték. A kápolna eredeti terének vásári pavilonná alakítását úgy oldották meg, hogy a belső architektúrát paravánokkal takarták el. Ahhoz, hogy a kis kápolna alapterülete kétharmadára csökkenhessen, a paravánokat – megfelelő távolságra a faltól – körbefutó, méretes szerelvénnyel rögzítették. A távtartónak volt még egy másik funkciója is, erre szerelték fel a kereskedelemben éppen kapható, aránytalanul nagy méretű, karos világító testeket. Sikerült: „ez a kápolna” már tényleg „nem az a kápolna”.

(Budapest, 2002)