A Törvénytelen avantgárd kötet (a Somogyi Néplap 1971. július 8-án megjelent tudósításának címét megörökítve) a Balatonbogláron 1970 és 1973 között szervezett kápolnatárlatok történetét, az események politikai, társadalmi, kulturális környezetét mutatja be. „Elsődleges célunk nem a Bogláron készült műalkotások, kiállítások és művészeti akciók művészettörténeti elemzése, hanem az eddig feltárt források publikálása és az események történeti/kultúrpolitikai kontextusba helyezése volt” – írják a szerkesztők (Klaniczay – Sasvári 2004, 7). Noha a könyv szerkesztői példás szerénységgel hangoztatják, hogy a művészettörténeti, illetve művészetelméleti konzekvenciák levonása más szakemberek feladata lesz majd, már maga a szerkesztés, a kötetkoncepció markáns karaktere lehetőséget nyújt néhány elméleti, esztétikai, művészettörténeti következtetés levonására. A szerkesztői-kiadói teljesítmény, az ezen keresztül megjelenített szöveghalmaz, a „kontextualizált kontextus” már tárgyifizikai mivoltában is lehetővé teszi, sőt elvégzi bizonyos állítások, elméleti következtetések megfogalmazását.

Balatonboglár – mint hely (kápolna, galéria, műterem, egy közösségi és esztétikai kísérlet „laboratóriuma”), mint közösség (autonóm kulturális szcéna) és végül mint sajátos esztétikai képződmény, tehát műalkotás – nagyon tömény és rendkívül poliszémikus kulturális produktum. A Balaton-parti üdülőhelyen a magyar neoavantgárd, illetve underground kultúra egyik legfontosabb műhelye bontakozott ki. Művészettörténeti szempontból megállapítható, hogy helyet kaptak itt különféle stílusok és műfajok, az absztrakt festészet és szobrászat, a happening, a színház, a fotó, a land art és a koncept art és sok más törekvés alakjában. A művészek munkáját – a korszak kultúrpolitikai környezetének köszönhetően – számtalan hatóság és politikai szervezet szabályozta, akadályozta, végül tiltotta, így a pártközpont, a lektorátus, az egyház, a rendőrség, a tanács, a KÖJÁL, a sajtó együttes beavatkozása. A tűrés, majd a tiltás közegében, a politikai hatalom transzmisszióiként működő intézmények hálójában autonómiára és önszabályozásra épülő kulturális kezdeményezés jött létre, melyen keresztül jó lehetőség nyílik az olyan problémák végiggondolására is, mint az ellenkultúra születése, a szubkulturális képződmények megszerveződése vagy az ellenszegülés, az ellendiskurzus kérdései. Boglár tehát egyrészt egyedi esetnek tekinthető, melyet az antropológiai „sűrű leírás” eszközeivel közelíthetünk meg, másrészt olyan példaszerű képződménynek, mely a „szubtársadalmi”, illetve „szubterrán” jelenségek általános törvényszerűségeit modellezi.

A kötet alapján jól érzékelhető, hogy Balatonboglár nemcsak szubkulturális” mítosz vagy legenda, illetve egy izolált művészcsoport vagy „szekta” saját ügye, hanem a magyar (és nem csak a neoavantgárd) kultúra történetének egyik legizgalmasabb fejezete is. A könyv szűkebb tartalmi kérdéseken túlmutató sajátossága, hogy egyrészt a boglári eseményeket és a szcénát a „társadalmi kontextus mint a művészet médiuma” összefüggésében helyezi el (lásd Mészöly 1993), másrészt a kapcsolódó szövegek sokrétű egymásra vonatkoztatásán keresztül ugyancsak e kontextus bemutatására törekszik. A kötet által feldolgozott és reprezentált „történeti /kultúrpolitikai kontextus” maga is mediatizálódik, a tárgyak rendszere, a tér, a korszak, a szcéna és a miliő egységes műalkotássá lényegül át. A könyv számtalan technikai és értelmezési alternatívát hagyó szerkezete, a szövegek és az adatok többszörösen egymásba „linkelt” rendezésmódja mögött talán nem túlzás az Artpool kitűnő weboldalának prezentációs megoldásait is felfedezni. Egy szövegkorpusz webes elhelyezése önmagában is szövegkiadási probléma, sajátos tanulságokkal, következményekkel (Horváth 2000, 139–174). A hálózati közlés viszonylag egyszerű technikai megvalósíthatósága sokféle elemzési és értelmezési kérdést felvet, melyek a szöveg statisztikai természetére irányítják a figyelmet: „a szöveg mindig széthullik változatok garmadájára, és úgy kell tudomásul vennünk, mint ami eleve többes számú, és eleve csak statisztikailag létezik” (Horváth 2000, 139). Horváth Iván kiadáselméleti értekezésének következtetéseit általánosítva megállapíthatjuk, hogy a Boglár-kötet koncepcióján és struktúráján érzékelhetően átszüremlenek, szemléleti-szerkezeti alapelvvé válnak a webes közlés sajátosságai. Ilyen a kölcsönös hivatkozások rendszere, tehát minden dokumentum (szöveg) mögött található és elérhető egy másik dokumentum (vagy szöveg). A közlés által nyújtott kép sok tekintetben elaprózódik, így nyitottabb szerkezetű lesz, egyrészt jól meghatározott kezelési és értelmezési javaslatokat kínál, másrészt pedig – éppen a nyitottság és elaprózottság miatt – egyéb, akár nem tervezett következtetéseknek is széles teret hagy.

Dávidházi Péter a szövegkiadás újabb fejleményeiről értekezve több fontos elmozdulási pontot is megemlít, melyeknek eredményeként egy kiadási gyakorlatot posztmodern jellegűnek tekinthetünk. Így például az egyedi, végső és hiteles szöveg helyett „szinoptikus szövegfolyam” jelenik meg e gyakorlatban. A szerző auktoritása viszonylagossá válik: a szöveget nem egyetlen szerző termékeként fogjuk fel és olvassuk. A szövegnek nincsenek egyértelmű körvonalai és rögzítettsége, amit szövegnek nevezünk, az a kapcsolatok, lehetőségek, változatok ellentmondásos rendszere, melynek keletkezési körülményeit és struktúráját a kiadási folyamat végtermékeként leginkább egy „genetikus szövegkollázs” képviselheti. Dávidházi, noha szemmel láthatóan nincs jó véleménnyel Ihab Hassan posztmodern-tipológiájáról, mégis hangsúlyozza, hogy ennek jegyei alapján bizonyos szövegkiadási gyakorlatokban felfedezhetjük a posztmodern diskurzus sajátos ismertetőjegyeit. Az ok és a cél helyett a játék, a hierarchia helyett az anarchia, a tárgy és a lezárt mű helyett a folyamat, az előadás, a happening, a teremtés helyett a szétbontás, a szelekció helyett a kombináció, a típus helyett a mutáns határozza meg a kultúra különféle jelenségeit, működési mechanizmusait (Dávidházi 1989, 341–342).

A Balatonboglár-kötet a fenti szempontrendszer képviselőjeként is értelmezhető. A „szövegfolyam” ebben az esetben nem egyetlen szöveg variációit tárja az olvasó elé, ennek ellenére felfedezhető a kötetben egy szinoptikus struktúra létrehozására irányuló törekvés. Mégpedig a szakszöveg (például Sasvári Edit bevezető tanulmánya), az esszé (Galántai György írása), az oral history (a résztvevők visszaemlékezései), a nyers kronológia, a koncepciózusan szervezett fotóanyag és végül a dokumentumok (hatósági határozatok, hivatalos és magánlevelek, ügynökjelentések) együttes közlésén keresztül. Ezek a közlések a kereszthivatkozások, utalások, kölcsönös idézetek sűrű alkalmazásával olyan bonyolult kapcsolati hálót eredményeznek, melyet Borges „elágazó ösvények kertje” metaforájával is jellemezhetünk: „az összes fejlemény megtörténik, és mindegyik újabb elágazások kiindulópontja” (Borges 1972, 54). Ennek köszönhetően pluralisztikus olvasási és tájékozódási módszer válik követhetővé, amelyben kapcsolatba kerülnek egymással a politikai és az esztétikai megközelítésmódok lehetőségei, illetve olvasatai. A „szinoptikus”, illetve a „körkörös” elbeszélésmód egymásmellettisége mintegy modellálja azt a kettősséget, amely a lineáris szerkezetet és a fixált jelentést szétfeszítő fluktuáló szöveguniverzum, illetve az ezzel szemben ható, azt integráló holisztikus törekvések között figyelhető meg. Miként a Galántai György által gyakran idézett Flusser írja: „A tudomány, a művészet és a politika ha egyszer egységes olvasási módba tömörülnek, a világból és belőlünk eddig nem sejtett dolgokat hozhatnak ki” (Flusser 1997, 71).