Balatonboglár értékelése nemcsak a magyarországi neoavantgárd kultúra egyik korszakának és szcénájának feldolgozása szempontjából, hanem egy meglehetősen neuralgikus, többféle irányban is pszichologizálható komplexumé is, amely a titkosrendőrség besúgóinak tevékenységéhez kapcsolódik. A neoavantgárd (valamint a politikai ellenzék) soraiban mindennapos probléma volt az „ügynökparanoia”. „Jöttek hozzánk kirándulók, akik ott tartózkodtak, és akkor meggyanúsítottuk őket azzal, hogy besúgók. Olyan neves személyiségeket is meggyanúsítottunk, akiknek nem szívesen mondanám ki a nevét, és később ki is derült, hogy ártatlanok. Az üldözési mánia lassan terjedt közöttünk” – mondta Pauer Gyula (Klaniczay – Sasvári 2003, 207). A közvéleményt a rendszerváltás óta már többször alaposan felrázta egyes közismert személyiségek ügynökmúltja, elég itt Németországból Rainer Schedlinski és Sascha Anderson, Magyarországról pedig Tar Sándor ügyére vagy az Esterházy Péter Javított kiadás című könyve körül kibontakozó diskurzusra utalni.[2] Mindez lehetőséget nyújtott a felelősség kérdésének gondos, bár többnyire fájdalmas átgondolására is. De bármennyire is kínos vagy – idővel – unalmas ez a történet, szükséges, hogy a Boglár-könyv kapcsán is gondoljunk valamit erről. Hiszen mi másért jelentek volna meg a kötetben az ügynökjelentések? A mások által nagy alapossággal tárgyalt morális kérdések mellett nyilvánvalóan felvetődik a jelentések forrásértéke, továbbá az, hogy módosítja-e az „árnyékvilág” léte a nyilvánosság működéséről és funkcióiról alkotott elképzeléseinket.[3] Végül azt is említeni kell, hogy (részben a „földalattiság” körülményeinek köszönhetően) néhány művész esetében az ügynökszerep egy sajátos művészi személyiségmodell inspiráló mintájává alakult át.

A jelentések forráscsoportként való értelmezését Eörsi István vetette fel A besúgójelentés mint kultúrtörténeti forrásmunka című publicisztikájában. „Ne feledjük el: ezek mind a Kádár-korszak módszertanának pótolhatatlan, becses dokumentumai, melyek szinte egyedül őrizték meg e kor művészeti életének és értelmiségi közérzetének egyik elnyomott, megrágalmazott, de igen jelentékeny vonulatát” (Eörsi 2002, 8). Ugyanakkor e sajátos forráscsoport kezelése, az ezek alapján végzett értelmezői gyakorlat végiggondolása már problematikusnak bizonyulhat. E megközelítés számos dilemmát eredményez, melyek a Boglár-kötet filológiai teljesítményének megítélésekor sem kerülhetők meg, hiszen a közreadott dokumentumok jelentős része ügynökjelentés. Sok szempontból használható forrásokról van szó, noha feltételezhető, hogy számos olvasó csak kíváncsiságból lapozza fel a jelentéseket. A használhatóság melletti érvek közismertek: sok eseményről csak a besúgók beszámolói maradtak fenn, és volt néhány kétségbevonhatatlan illetékességű ügynök is, aki a látottak-hallottak adekvát, okos és érzékeny elemzését nyújtotta a hatóságok számára. Eörsi István cikkéhez kapcsolódóan Deréky Pál a következőket állapítja meg: „A neoavantgárd körül tevékenykedő alkotók, szimpatizánsok is a III/III állandó megfigyeltjei közé tartoztak – ennek köszönhetően ránk maradt jó néhány remek korabeli »műelemzés«” (Deréky – Müllner 2004, 13).

Ezt a „forráskoncepciót” azonban bírálni is lehet. Egyrészt a dolog nehezen általánosítható, hiszen a jelentések egy része elfogult, elnagyolt, máskor értelmetlen részletekbe bonyolódó vagy egyszerűen ostoba. Azt hiszem (bár lehet, hogy tévedek), hogy kevés olyan „hiperértelmiségi” található az ügynökök között, mint amilyen – a már nyilvánosságra hozott két nevet említve – Bódy Gábor vagy Algol László volt. A legtöbb szöveg esetében legfeljebb olyan adatokra derülhet fény, melyek alapján felrajzolható – Méreit parafrazeálva – a „közösségek (még) rejtett(ebb) hálózata”, egy torz és fonák szociometriai vázlat, amely részben közismert, részben tautologikus, ezért a történeti kutatás számára érdektelen lehet. Végül a morális értelmezések egyes szempontjaihoz visszatérve: az ügynökjelentések „elfogulatlan”, „tudományos” tanulmányozása olyan magas fokú morális és szakmai integritást feltételez, melynek birtoklása bizonyára érdem, de amelynek veszélyei is lehetnek. A kutatónak az örvénybe nézve el kell kerülnie az örvény tekintetét – ha sikerül is mindez, a sértetlenség vagy a megőrzött integritás vajon nem válik-e a túlzott büszkeség vagy az utókor önhittségének forrásává?

Azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a szövegek sajátos praxison keresztül jöttek létre, amelyről nem biztos, hogy érdemben leválaszthatók. Az ügynökjelentések olyan forráscsoportot alkotnak, melyre túlságosan is rávetül a keletkezés körülményeinek baljós árnya; hasonlóan torzítanak, mint a boszorkányüldözések kínvallatással kicsikart jegyzőkönyvei. „Az inkvizítorok igazság (természetesen a saját igazságuk) iránti vágya rendkívül gazdag bizonyítékanyagot hozott létre számunkra, ezt azonban mélyen eltorzították azok a lelki és testi kényszerítő eszközök, amelyek oly fontos szerepet játszottak a boszorkányperekben” – írja Carlo Ginzburg (Sebők 2000, 149). De az inkvizíciós jegyzőkönyvek esetében – melyek nélkülözhetetlenek a mágia, a népi hitvilág kutatásához – a keletkezés és a jelen között több száz évnyi a távolság, a kutató énje és az egykor meggyötört emberek között már nincs „élő” emlékezet, nem létezik olyan lélektani folyamatosság, amely szembenézésre vagy empátiára kényszerítené felhasználójukat. Mindezzel semmiképpen sem Sasvári Edit kitűnő filológiai és történészi munkáját bírálom, csak utalni szeretnék rá, hogy a kérdés valamivel összetettebb, mint ahogy Eörsi István publicisztikája alapján gondolható.

A fentiek ellenére a besúgók aktái alapján megfogalmazható valamiféle tanulság. Így az ügynökjelentések felhívják a figyelmet arra, hogy a szocializmus körülményei között működő társadalom és kultúra nem csak az első (legális) és második (illegális), továbbá a „harmadik”, a „párhuzamos”, a „köztes” és egyéb nyilvánosságformák szféráira bontható szét. A „nyilvános” és a „titkos” terrénumai mögött körvonalazódik az ügynökvilág torz és félelmetes nyilvánossága. Ez a nyilvánosság fonákja: beteges, elferdült, titkolni való, ugyanakkor paradox módon inspiráló is. A besúgói hálózat eredete maga összefüggésben áll a polgári nyilvánosság kialakulásával, illetve annak kezdeti hiányával. „A titkosrendőri szisztéma a tizennyolcadik századi »fölvilágosult abszolutizmus« idején alakult ki, amikor a Polizey a politika (policy) egyik szinonimája volt. Szabad nyilvánosság nem lévén, a kormányzat a közvélemény megismerésére és a közvélemény alakítására csak titkos ügynököket vehetett igénybe, ám mivel a rendőrkémek megbízóik szája íze szerint jelentettek, ellenőrzésükre párhuzamos titkosszolgálatokat kellett szervezni” – írja a Javított kiadás kapcsán Tamás Gáspár Miklós (Tamás 2002, 5). Pusztán szerkezeti szempontból a hatalom és az ügynök közötti kommunikáció valóban felfogható a társadalmi nyilvánosság egyik sajátos dimenziójának. E – Tamás Gáspár Miklós szavával – „kölcsönösen paranoid kapocs” meglétének azonban, bár a hatalomgyakorlás technikái szempontjából nyilván funkcionális jelenségről van szó, semmiképpen nem tulajdonítható pozitív politikai szerepkör. Mégis ezt tette például Rainer Schedlinski, a kelet-berlini underground szcéna egyik vezető alakja, aki A hatalom illetéktelensége című tanulmányában a titkosrendőrség pozitív társadalmi funkcióinak hangoztatásával igazolta (utólagosan) Stasi-besúgói tevékenységét. „A Stasit már évekkel ezelőtt úgy írtam le, mint egy mindent átfogó rejtjelfejtő gépezetet. Ha a társadalom kommunikációs csatornáit eltömik, kerülőútra kell terelni őket, hogy akik a valóságos viszonyokról beszélnek, egyáltalán megérthessék egymást. [...] Ahogy létezett egy második, részben alvilági, részben állami árnyékgazdaság, szükség volt egy második, titkos nyilvánosságra is – az ellenzékre és a Stasira, tudniillik, akik elvállalták mindazt, amire a köz nyelvének nem volt szava” (id. Fekete 1992, 9–10).

Ezek az önigazoló sorok ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy az állam és a társadalom, az uralkodó és az alávetettek, a nyilvános és a titkos közötti határok nem olyan egyértelműek, mint ahogy azokat látni szeretnénk. Schedlinski szavai arra is utalnak, hogy az „árnyékvilág” léte olyan paranoiás karakterű meghasonlottságot hozhat létre, mely – akarva-akaratlan – a különféle kulturális, metafizikai, esztétikai, nyelvi modellekben is érvényesülhetnek. Így például az avantgárd művészet meghatározó kategóriájának tekinthető „személyiségelhasonulás” jellegzetes példája az ügynök, a kém, az áruló. Ennek legreprezentatívabb formája Molnár Gergely tevékenységében bontakozik ki, noha a jeles punkművész munkásságának ez a dimenziója a Boglár-kötetben még nem tetten érhető, hiszen a könyv csak 1973/74-ig tárgyalja részletesen az underground szcéna történetét. Molnár Gergely Levél egy huszadik századi zeneszerzőhöz című esszéjében jól látható, hogy az ügynök/kém mítoszának segítségével a szerző milyen radikálisan választja le személyiségéről a politika, a társadalom és a morál kötöttségeit. „Egy új ideológiáról van szó: egy gyakorlat törvénybe foglalásáról. Az árulás ideológiájáról. A Spions ennek az ideológiának filozófiai modellje a politikai gyakorlatban. […] A kémek hatalma a legjobban bebiztosított hatalomnak tűnik. Morális kétségek nem gyötrik, etikai gátak nem bénítják őket, a kisebbségi tudattól megszabadultak, nemzeti hovatartozásuk elévült – egy új, idegen és ismeretlen nép, egy új faj: az idő emigránsai” (Molnár 1988, 52–53).

A személyiség megsokszorozódásának hasonló példáját idézi fel Galántai György, mégpedig Algol László történetén keresztül. Algol Balatonbogláron A háromság személyisége címmel „approximációs” gyakorlatot mutatott be, melynek alapelve a következő gondolat volt: „a legfelsőbb háromság minden jelensége a háromság legmagasabb személyiségeinek kezéből ered” (Klaniczay – Sasvári 2003, 83). Néhány véletlennek köszönhetően Galántai a következő értelmezést volt kénytelen fűzni a nyelvpszichológusból lett akcióművész munkájához. „A »háromság személyiségének« kérdését sem értettem egyelőre, de továbbra is foglalkoztatott. Egy évvel később véletlenül hallottam a rádióban egy zenei vetélkedőt, és a férfihang, amely minden kérdésre jól válaszolt, Algol hangja volt. Ő volt az aznapi nyertes, és meglepetésemre Hábermann M. Gusztávnak hívták. Nemsokára véletlenül találkoztam Algollal az utcán, nem messze Halász Péteréktől. Ez a találkozó azért is érdekes, mert ekkor már megvolt a harmadik neve is, a boglári »approximációs gyakorlatban« keresett harmadik személyiségé. […] III/III-as fedőnevén Pécsi Zoltánnak hívták” (Klaniczay – Sasvári 2003, 83). Különös – „önmagán túlmutató” – történet ez. Galántai készen állt arra is, hogy allegorikus jelentőséget kölcsönözzön az esetnek. Miként a rendőr, a tanácselnök, a KÖJÁL-ellenőr – nos, ugyanígy a besúgó is lehet „művész”. De ezen a ponton mintha az elbeszélő is belefáradna a történetbe. Rezignáltan legyint: „leleplezte magát, nincs egység a három személyiség között, nincs átjárás, elkülönülnek egymástól”, majd később mégiscsak visszatalál korábbi, a fluxus rugalmasságával működő értelmezői szerepköréhez. „Ennek ellenére később is érdekelt a háromság személyisége, mert elképzelhető volt mint különös, jövőbeli személyiségmodell: a tudós, a művész és a politikus – a háromféle gondolkodás szintézise – egy személyben” (Klaniczay – Sasvári 2003, 83). A tanulság (a kései olvasó számára) talán az lehet, hogy az „árnyékvilág” léte nemcsak a mindennapi élet ügyeinek bonyolítását határozta meg, hanem olyan konspirációs világképet is kialakított, amely sok tekintetben a neoavantgárd művészet egyik megkerülhetetlen és elemezésre szoruló ideológiai-tudásszociológiai alapjának tekinthető.