John Held Jr.: A kongresszusi év felé
Held, John: Impulses Toward the Congress Year, in: MA (Mail-Art) – Congress 86. Documentation, Out-Press, Genève, 1987 (Ed. by Günther Ruch)
Nagy izgalmakat keltett a küldeményművészeti hálózatban 1986-ban a Decentralizált Világkongresszus koncepciója, amit két svájci művész, Günther Ruch és H. R. Fricker dolgozott ki. Sokan a fejlődés újabb lehetőségeit látták benne: a közeg természete új színnel gazdagodott, hiszen a személyes találkozás is ugyanolyan részévé vált a műfajnak, mint a kapcsolattartás. Jóllehet a kongresszus koncepciójának meghirdetése összehangolt akcióra ösztönözte a mail art közösséget, a küldeményművészek már a mozgalom kezdete óta találkozgattak. Persze vannak olyan egyedi jellegzetességei a Ruch és Fricker által kidolgozott koncepciónak, amelyek új dimenziót adnak a médium történetének.
Ruch és Fricker eredeti ötlete szerint egy olyan eseményt szerveztek volna, amelyen a küldeményművészek találkozhatnak és megbeszélhetik közös ügyeiket egy központilag szervezett First International Swiss Mail Art Congress alkalmával. Miután kikérték többek véleményét a találkozóról, változtattak az ötleten. A 160 küldeményművésztől érkezett válasz nyomán arra jutottak, hogy nem szakítanak a közeg decentralizáltságával: a kongresszus koncepciójával bátorították a küldeményművészeket találkozók és megbeszélések szervezésére: „két vagy több ember találkozása, hogy a hálózattal kapcsolatos személyes tapasztalataikról és általános problémáikról beszéljenek.” Ezekre a kongresszusokra 1986. június 1. és október 1. között került sor. A résztvevők között formanyomtatványt terjesztettek a felmerülő témákkal, amit a kongresszusok után vissza kellett küldeni a szervezőknek összesítésre.
H. R. Fricker régóta készítette elő a terepet az ilyesfajta tapasztalat cserére, saját érdeklődése nyomán a „turizmusra” helyezte a hangsúlyt. Hozzáállásában meghaladta a személyes találkozók hagyományos küldeményművészeti gyakorlatát. Fricker nem sokkal az ellentmondásos 1984-es Artists Talk on Art[1] sorozat keretei közt szervezett Franklin Furnace viták előtt járt New Yorkban, ahol számos New York-i művésszel találkozott. Los Angelesbe is ellátogatott, hogy az ottaniakkal kapcsolatba lépjen. Minden ilyen találkozó alkalmával ünnepi bélyeglapot[2] is készített, ezzel összekapcsolva a küldeményművészetet (bélyeglap formájában) a turizmussal (mint személyes találkozóval).
A listakészítés gyakorlata (amit Fricker a turista bélyeglapjaival folytat) a küldeményművészet kezdetéig vezethető vissza. Ray Johnson, a mail art hajnalának elismert vezéregyénisége, ún. „nyuszi listáival” vált ismerté, kapcsolattartói esteket és rajongói klubokat szervezett. Úgy tűnik, némely kapcsolattartói találkozó a legjobb esetben is csak félig-meddig jött létre, míg másokat tényleg megtartottak. Annyi bizonyos, hogy Johnson emberek összehozására irányuló hajlama fontos szerepet játszott a hálózatépítésben.
Dana Atchley a kapcsolattartók találkozásának másfajta koncepcióját dolgozta ki. Az 1970–71-es assembling projektje, a Space Atlas hét országból 120 résztvevőt hozott össze. Mikor kirúgták a kanadai egyetemről, ahol tanított, a Canada Counciltól[3] kapott támogatást felhasználva furgonjába ült, hogy kézbesítse a Space Atlasokat. Így vette kezdetét a tíz éves Road Show projekt, amely során vetített képes előadásokat tartott és bemutatta a munkáját.
Kántor István története az egyik leginspirálóbb mail art sztori. Ez az egyik legerősebb tanúságtétele annak, hogy a küldeményművészet valódi változásokat hozhat. A Magyarországon élő Kántort David Zack, az egyik első mail art szerző látogatása inspirálta arra, hogy használni kezdje a küldeményművészeti közeget. Ez vezetett végül Kántor észak-amerikai emigrálásához. Egy ideig Zackkel élt Portlandban, Oregon államban, itt vette fel a Monty Cantsin nevet, egy Zack és mások által kidolgozott koncepció alapján, melynek lényege, hogy több ember használhatta ugyanazt a nevet. Kántor végül Kanadába távozott, ahol tovább folytatta a Monty Cantsin koncepció fejlesztését.
A küldeményművészek talán legnagyobb találkozója az 1980-as és ’84-es Interdada Festivalokon jött létre. Az Interdada 80-at Steve Caravello szervezte a San Francisco-i Bay Area Dadaists csapatával együttműködésben. Sok program csoportosult az Olaszországból odalátogató Cavellini látogatása köré. A hétvégi programban parádékat és performanszokat is találunk.
Az Interdada 84 programjai közt egy hét performansz, divat, film és videó mellett mail art kiállítás, költészeti felolvasás és az Only Correspondence Dinner elnevezésű esemény is létrejött. Cavellinit ismét ott találjuk, valamint a Nyugat-Német Jürgen Olbrichot is. Legkevesebb 40–50 küldeményművész volt ott, elsősorban a Nyugati Partról.
Szintén 1984-ben tartották a Cavellini Festivalt Belgiumban és az Artists Talk on Art sorozatot New Yorkban – a közönség sorai közt a következőket találjuk: Ed Plunkett, Robert Morgan, John Evans, Monty Cantsin, Steve Random, Carlo Pittore, John Held Jr., Cracker Jack Kid, David Cole, J. P. Jacob és E. F. Higgins III. Ez volt az egyik első olyan nagy küldeményművészeti gyűlés, amely a küldeményművészet további kutatását bátorította.
A kongresszusi év közeledtével egyre több találkozás jött létre. Buster Cleveland, Jim Felter, E. F. Higgins III, Ken Friedman, Carlo Pittore, J. P. Jacob, Jim Klein, Fernand Barbot, Peter R. Meyer (Svédországból), Mark Bloch és John Evans New Yorkban szervezett találkozót 1985. március 31-én A Historic Mail Art / Night Exercise Meeting címen[4]. 1985 decemberében a japán küldeményművészek, Shozo Shimamoto és Ryosuke Cohen látogattak el mind Kelet-, mind Nyugat-Európába. Olyanokkal találkoztak, mint Steen Moller Rasmussen (Dánia), Ruggero Maggi és Cavellini (Olaszország), Guy Bleus (Belgium) és Robert Rehfeldt (Kelet-Németország), és sokan mások.
A küldeményművészek vitathatatlanul érdeklődni kezdtek levelezőpartnereik iránt. Amennyiben a mail art kezdeteit tényleg Ray Johnson korai ’60-as évekbeli tevékenységeihez köthetjük, úgy 1986-ra a küldeményművészet már majd’ huszonöt éves volt. Sok kapcsolattartó büszkélkedhetett jó tíz éves kapcsolatokkal.
A mail art kiállítások 1975 óta jelentősen bővítették a hálózatot. Ettől függetlenül ezek a kiállítások személytelen tereknek bizonyulnak, ahol a személyes kapcsolat háttérbe szorul a széles körű terjesztés érdekei mellett. A mail art kongresszus felvetésére érkezett válaszok talán épp a kiállítások személytelenségének köszönhetőek: a küldeményművészek kapcsolatba léptek ugyan egymással, de a közeg kommunikációs jellege elveszett.
A Decentralized Worldwide Mail Art Congress bemutatásához újabb löketet adott a performansz művészetek iránt elköteleződött küldeményművészek növekvő száma. Hiszen a kapcsolattartással ellentétben a performansz olyan nyilvános tevékenység, amely megköveteli a közönséget. A performansz fókuszt ad a küldeményművészek találkozásának. Míg a küldeményművészet megtartja a távolságot a művészet pénzügyi vonatkozásaitól, addig a performansz művészet gyűjthet támogatást a művésznek. A Modern Realism[5] igazgatójaként azt tapasztaltam, hogy kialakult egy közönség, amely hajlandó volt elfogadni a performansz művészetet, így legalább egy szerény kis összeget tudtunk garantálni a performer művészeknek. Támogatni tudtuk azokat a küldeményművészeket is, akik performanszban is tevékenykedtek. Anna Banana, Jürgen Olbrich, Monty Cantsin Kántor és Ivan Stand tiszteletes és a Church of the Sub Genius kaptak támogatást ebben a formában. A küldeményművészek gyűlésein a performansz lehetővé teszi, hogy a művész kifejezhesse gondolatait társai felé.
Megkíséreltem felsorolni néhány kisebb-nagyobb mail art gyűlést az 1986-os kongresszusi évet megelőzőleg. Biztos vagyok benne, hogy ennél jóval többre került sor, az én tudtom, vagy mások tudta nélkül, pusztán a találkozó személyek körében. De a Decentralizált Világkongresszusok új jelentéssel ruházták fel ezeket a korábbi találkozásokat is. A kongresszus koncepciója szerint nem csak találkozunk, hanem a hálózatot érintő kérdésekkel is foglalkozunk. A korábbi találkozások a kongresszusi koncepció turisztikai aspektusát hangsúlyozták. Természetszerűleg adódtak ugyan beszélgetések a küldeményművészettel kapcsolatban, de nem ezek álltak események fókuszában.
Például a San Francisco-i Interdada 84 találkozó résztvevői számára a mail art volt az összekötő kapocs. Ennek ellenére a programokról nem lehet elmondani, hogy a mail art természetének kritikai vizsgálatára fókuszáltak volna. Csak egy Carl Loeffler által videoszalagra készített interjúban hangzottak el kritikus kérdések (hogyan kezdted? ki volt rád hatással? merre tart a küldeményművészet?) Az Interdada ereje abban rejlett, hogy lehetőséged adott a kapcsolattartók találkozására.
Tudtommal az 1984-es Franklin Furnace-ban rendezett ellentmondásos mail art kiállítás táján történtek az első próbálkozások a küldeményművészet megvitatására (nyilvános keretek között) aktív küldeményművészek részvételével. A mail art csetepaténak is nevezett zavaros esemény során a résztvevők beszédei arról a félreértésről tanúskodtak, hogy a küldeményművészek egyetértésben vannak. Rá kellett döbbeniük, hogy ez nem igaz: még olyanok is akadtak, akik szerint egyáltalán nem kellett volna a küldeményművészetről beszélgetni.
A Franklin Furnace beszédek rávilágítottak, hogy igenis szükséges néhány dologban közös megegyezésre jutnia a küldeményművészeknek. A kongresszus koncepciója, úgy tűnik, alkalmas eszközként reflektál a mail art motivációira és módszereire. Annak ellenére, hogy láttam már jó pár, a hálózatban szétküldött kérdőívet, melyek a küldeményművészek véleményével foglalkoztak, a kongresszusok adtak helyt az első nagy, a mail art közeget érintő közvetlen összeütközéseknek.
Fordította: Kotun Viktor
________________________
[1] Lásd erről bővebben Mark Bloch összefoglalóját (A ford.)
[2] Lásd a következő példát (A ford.)
[3] Canada Council for the Arts, a kanadai állami kulturális finanszírozás szerve. (A ford.)
[4] Lásd a találkozóról készült fotót (A ford.)
[5] San Francisco-i galéria (A ford.)