Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

IV. A DIMENZIONISTA MANIFESZTUM ELSŐ KIADÁSA:
PÁRIZS, 1936

Volt tehát már egy kisebb közösség, testület, vagy nem is tudom, miként nevezzem: a Dimenzionista Manifesztum Aláírói, a tervezett nagy dimenzionista világmozgalom magja. Igazán aktív azonban rajtam kívül főleg Arp, Delaunay, Kotchar és Domela volt.

Arp valahol, már nem tudom hol, egybehívta ezt az „intéző bizottságot” (én egyre súlyosabb egészségi állapotom miatt ott már nem tudtam megjelenni), s beszámolt az elért eredményekről. Előadta tervezett programunkat, amit minden jelenlevő nagy megelégedéssel vett tudomásul, s végül proponálta, hogy miután én eddig is mindent nagyon jól intéztem, a továbbiakban is bízzanak mindent reám, aki egyébként is mindent vele vagy Delaunayvel, vagy a szűkebb kör valamelyik tagjával úgyis meg szoktam beszélni.

Ehhez is mindnyájan hozzájárultak, így közölte aztán velem Arp, hogy a Manifesztum további sorsát, megjelentetését teljesen reám bízták mint a dimenzionista mozgalom közvetlen intézőjére.

Itt most már elkerülhetetlen, hogy önmagamról, anyagi helyzetemről, egészségi állapotomról, egész párizsi egzisztenciámról részletesebben szóljak, mint amely tényezők további sorsomat és ezzel ezt a páratlanul nagy reményekre jogosító indulást, sajnos, súlyosan befolyásolták a továbbiak folyamán.

Mint említettem, 1930-ban 500 pengővel a zsebemben érkeztem meg Párizsba. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy kétdimenziós irodalmi műveimnek s az azokon nyugvó elméletemnek feltétlen szoros kapcsolatuk van a kor nagy művészetforradalmaival, bennük gyökereznek s jövőjükkel ágaznak szét, s hogy ezt a kapcsolatot én meg fogom találni és ki is fogom tudni fejteni – tehát hogy nagy fejlődési lehetőségem és jövőm van Párizsban… –, vissza kellett volna fordulnom és haza kellett volna térnem már az első két-három hét után. Így azonban, minden erőmet összeszedve, fizikai teljesítőképességem és szellemi találékonyságom legvékonyabb ereit is állandóan aktiválva, már hat évet sikerült Párizsban töltenem, miközben az étudiant-ok szokásos foglalkozásainak majd mindegyikét végigpróbálva, mint fotóriporter és portréfényképész is hosszabb ideig dolgozva, elmélyült és széles távra terjedő művészeti tanulmányokat folytattam, nagyon sok emberrel kerültem társadalmi kapcsolatba, nagyjából teljes áttekintést kaptam korunk művészetének, irodalmának óriási területéről, s végül megfogalmazva és megírva saját mondanivalóimat, sikerült az általam fontosnak tartott személyekkel alá is íratnom manifesztumomat, s most még az egész dimenzionista világmozgalom szervezését, a program összeállítását, saját könyveim megírását, a lap szerkesztését, és az ezekkel járó kiterjedt és egyre szélesedő társadalmi kapcsolatok állandó fenntartását és ápolását is elvállaltam… egyes-egyedül… sajnos, mert nem volt senki, aki csak megközelítően is hasonló gondolatvilágban, az én horizontomnak megfelelő koordináták közt láthatta volna azokat a lehetőségeket, amelyek itt, természetes magától értetődöttséggel, mind adva vannak… csak megfelelően össze kell őket kapcsolni…

Egyszóval és tömören: sokszorosan túlterheltem magamat! Teljesítőképességem szélső határait nem ismerve, lelkesedésemben nem vettem észre, hogy olyan feladatsorozatokra vállalkoztam, amelyeket még egy nálam többszörösen munkabíróbb s edzettebb ember sem tudott volna mind végrehajtani…

S itt most egy még fontosabb motívum: nem voltam tisztában az egészséges élet és a fokozott munkaképesség biztosításának szabályaival! Egészségem megóvása és munkaképességem biztosítása végett – semmit sem tettem. Azok ellen azonban – mindent, amit csak a modern civilizációban, különösen a rendszertelenül élő művészek világában általánosságban oly gyakori.

Így történt azután, hogy mikor 1935 tavaszán fotóriporteri munkám közben meghűltem, betegségemmel nem törődtem, a keletkezett influenzát nagy elfoglaltságom miatt „nem feküdtem ki”, s a láz elmúltával maradt egy erős hátfájdalom, ami reumatikus panasszá állandósult, a reumatikus fájdalom a térdízületben is jelentkezett, térdízület-gyulladás következett, ami aztán sokízület-gyulladásba, majd szívizom-gyulladásba ment át… s a végén ott feküdtem járásképtelenül, tehetetlenül, egyre súlyosabb állapotban, egyedül, egy párizsi hotelszobában.

Sajnos nemcsak az egészséges élet szabályaival nem voltam tisztában, hanem avval sem, hogy miként kell, illetve miként lehet – meggyógyulni! Még betegen is egyre dolgoztam, a legkisebb mértékben sem kíméltem magam, egyáltalán nem akartam elhinni, hogy valami komoly bajom lehet, mindaddig, míg a betegségsorozat el nem érkezett a szívig, amikor aztán már lélegzeni is alig tudtam.

1936 májusában betegségem még nem támadta meg a szívet, s a manifesztum megjelentetésére magától értetődően vállalkoztam, bár ízületgyulladásom miatt járni már alig tudtam.

Itt ismét a Moreau–Bryen és a Bryen baráti kör akcióegységeire került át a tevékenység súlypontja.

Érezve, hogy betegségem egyre súlyosodik, a manifesztum megjelenését a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb formára terveztem. A legegyszerűbb és leggyorsabb megjelenési forma nem lehetett más, mint a manifesztumok egyébként is legszokásosabb formája, egy röplap, egy úgynevezett „feuille volante”.

Hogy e röplap első oldala a 46 soros manifesztum szövegét és nagy, blikkfang-betűkkel a Manifeste Dimensioniste feliratot, valamint az aláírók neveit kell hogy tartalmazza, az természetes volt. A hátsó oldalára pedig nyilvánvalóan a tervezett nemzetközi dimenzionista világmozgalom beütemezett mozzanatait, híreit és eseményeit kell beszorítanunk, ugyancsak a lehető legtömörebben.

Kandinszkij saját álláspontjának precizírozása, a dimenzionizmus nagy és minden művészeten áthullámzó folyamatában rendkívül értékesnek és jó kezdeményezésnek is tűnt fel előttem. Ahogy a röpiratot terveztem, arra gondoltam, hogy helyes lenne, ha más művészek is kifejtenék a saját álláspontjukat a dimenzionizmus nagy folyamán belül. S e nyilatkozatokat MOZAIK címen közölve máris sok tekintetben színesebbé és élénkebbé, s így még tisztábbá tehetnénk a röpirat hatását. Ezt a tervet azonnal elfogadta Arp is, Delaunay is, és rövid időn belül összegyűltek az egyéni álláspont-precizírozások.

A már régebben megbeszélt terveinket Activité cím alatt foglaltam össze, s bejelentettem folyóiratunknak, a „LA REVUE N+1”-nek a megjelenését. Felhívást intéztem a világ összes művészéhez, akik osztják elveinket, hogy csatlakozzanak a dimenzionista mozgalomhoz. Természetesen itt már, mivel magam éreztem, hogy nem tudok vállalni mindent, még akkor sem, ha, amint reméltem, őszre teljesen rendbe is jövök (soha azelőtt komolyan, hosszú ideig beteg nem voltam!), a mozgalom secrétaire généraljául Arp és Delaunay hozzájárulásával Mario Nissimet kértem fel, aki erre a feladatkörre készségesen vállalkozott.

Arp már régebben részletesen áttanulmányozta Le planisme, la littérature à deux dimensions című művemet, amely Paillencourt-ból való hazajövetelem után teljes anyagában készen volt, s egy része le is volt franciára fordítva (pl. a Planista Manifesztum és A síknyelvtan), a magyarul maradt részleteket én ismertettem vele, s az egészet koncepciójában, opuszaiban, elméletében és korszerűség-energiájában nemcsak kitűnőnek, hanem a legmesszebbmenően nagy horderejűnek találta, különösen hangsúlyozva és érdeméül ismerve el, hogy az egész dimenzionizmus-elmélet innen vált nyilvánvalóvá, s miután Bryen volt az első, aki könyvemről ugyanígy vélekedett – semmi akadálya nem volt, hogy ezt a közeli megjelenésre már szinte teljesen kész művemet bejelenthessem a röpiraton. Így került a könyv 17 soros ismertetése fel a hátsó oldal jobb sarkába.

E hirdetés alá NOS LIVRES EN PRÉPARATION címmel jött további két másik könyvem bejelentése, amelyek azonban még csak vázlatosan voltak készen: Les arts et les artistes non-euclidiens és La Vaporisation de la Sculpture.

Közvetlenül ezután jött az ALBUM DIMENSIONISTE, Anthologie photographique d’œuvres des artistes dimensionistes bejelentése, majd Bryen egyik készülő könyvének és Kotchar Peinture dans l’espace című tervezett könyvének hirdetése. Ezután különböző rövid hírek következtek a dimenzionisták műveinek kiállításairól és más, mozgalmunkat érintő eseményekről.

E sorok alatt, a jobb alsó sarokban hoztuk a LA PREMIERE EXPOSITION INTERNATIONALE DU DIMENSIONISME, Paris. – Automne – 1936 hirdetését.

S végül, amit most, 1965-ben is nagyon fontosnak érzek: a lap közepére egy éditorialnak ható közleményt tettem, amelynek bevezető sorai így szóltak:

„A dimenzionizmus nem egy akart, csinált vagy irányított mozgalom. A dimenzionizmus lassú fejlődés, amely régóta élt és jelentkezett lappangó formákban más művészetforradalmak eredményeiben is. A Dimenzionista Manifesztum úgy tekintendő, mint egy általános tudatosulás!”

Miután teljesen kész volt a manifesztum anyaga, az akkor legmodernebbnek tekinthető kiadóhoz, José Cortihoz vittük el Moreau-val a kéziratokat a 6, rue de Clichy alá a Montmartre-ra. Corti vállalkozott is a kéziratok kiadására, de kiadói és kereskedelmi megfontolások alapján nem röpirat formában, hanem bőséges illusztrációkkal egy vastagabb füzet alakjában, ám erre is legfeljebb 1936 őszén kerülhetett volna sor kiadói terveiben. Erre Cortival úgy egyeztünk meg, hogy az ő égisze alatt mi magunk sokkal hamarabb, pár héten belül kihozzuk a röpiratot.

Camille Bryen híveinek táborában volt egy nyomdász testvérpár, akik készségesen vállalkoztak az aránylag nem nagy munkát jelentő nyomtatvány elkészítésére. Olyan szívesek voltak és annyira lelkesedtek az új dolgokért, hogy az én Planisme című könyvem prospektusa is könnyen belefért kalkulációjukba.

Így aztán nemcsak a MANIFESTE DIMENSIONISTE jelent meg náluk, hanem az én hatoldalas Planizmus-prospektusom is, amelynek harmadik oldalát a PARIS című villanyversem foglalta el 18×24 cm-es nagyságban.

Közben azonban egészségi állapotom állandóan romlott, s már felkelnem sem lett volna szabad, mivel május közepe táján betegségem szívizom-gyulladásba ment át, s most már nem a térdízületeim gyengesége miatt nem tudtam járni, hanem egyszerűen nem volt több erőm. Állandóan lázas voltam, s naponta legfeljebb egy-másfél órát voltam képes fenn lenni.

A röpirat alakban terjesztett Paris című villanyversem igen nagy sikert aratott. A L’ART MURAL kiállítás részére egy mérnök barátom megvázolta egész nagy méretben. Állandó csoportosulás volt előtte. Én legnagyobb sikerének azt éreztem, hogy az egyik francia munkáspárt titkára – a közelgő parlamenti választásokra – villanyplakátként akarta megvalósítani; meglátogatott lakásomon, és felkért, hogy magam is működjek közre a villanyplakát kidolgozásában, beütemezésében. Én a legnagyobb örömmel vállalkoztam erre, de sajnos betegségem annyira súlyosodott, hogy a tervet már nem tudtuk megvalósítani.

Barátaim, igaz, nem hagytak el, és állandóan volt nálam valaki, hogy bevásároljon és ellásson, de betegségem így is egyre súlyosabb és súlyosabb lett. Nemsokára már lélegezni is alig tudtam, és a legteljesebb kétségbeesés és pánik állapotába kerültem. Ennek a pánikállapotnak kitörésében, igaz, része volt azoknak a kedvezőtlen sorsfordulatoknak is, amelyek baráti körömben és közvetlen környezetemben bekövetkeztek (váratlan halálesetek, tragédiák), amiknek leírása azonban nem tartozik szorosan e mű tárgyköréhez.

Ahogy a Manifeste Dimensioniste kész lett, s vele együtt a planizmusról szóló könyvem hatoldalas prospektusa – egyszerre mintha minden maradék erőm is elfogyott volna, képtelen voltam tovább lábon tartani magam. Irtózatos erőfeszítéssel a manifesztum megjelenése tartotta bennem, hogy úgy mondjam, „a lelket”, s ahogy ezt a célt elértem, egyszerre fizikailag összeomlottam. Ilyen körülmények között nem volt más választásom, mint hazatérni, vissza Magyarországra, ahol mégis családom volt, rokonaim, testvéreim, s valamiképpen a magyar orvosok közelebb is voltak hozzám egész gyógyászati rendszerükkel. Gondoltam: otthon majd csak meggyógyulok… három… négy hét alatt… s aztán, a lehető leghamarabb, talán már szeptemberre újra Párizsban lehetek…

Visszatérésemig Arpot, Delaunayt és Bryent kértem fel a mozgalom további irányítására és vitelére: a Manifeste szétküldésére, adminisztrálására, a Planisme című könyvem propagálására, s az egész óriási program lépésről lépésre történő megvalósítására.

1936. június 2-án, négy nappal a Manifeste Dimensioniste megjelenése után, Bryen és Moreau taxin vittek ki a Gare de l’Estre, a reggel hatkor induló vonathoz – holmim nagy része is ott maradt „őszi visszatérésemig” a hotelben – s feltámogattak az Orient-expresszre.

Sosem fogom elfelejteni Bryen kérdően zavart és tanácstalanul megdöbbent tekintetét, amikor elbúcsúzott tőlem, megölelt, megcsókolt, és közelről nézett rám, szinte könnyes szemmel:

– Au revoir, mon vieux Sirato! Au revoir! – mondta a szokottnál is sokkal rekedtebb és fátyolosabb hangon.

– A l’automne! – mondtam kissé bizonytalan hangon, de teljes meggyőződéssel.

– T’attendrons! Várunk rád! – A kocsik megmozdultak, s most már elő is vették zsebkendőjüket, és mindketten integettek utánam.

S a Gare de l’Estről kirobogott velem a vonat.