Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

VII. AZ ELSŐ DIMENZIONISTA ALBUM: 1966

Amikor a Dimenzionista Manifesztum megszületésétől, 1935-től jelenünkig (1965 őszéig, e mű munkálatainak lezárásáig) többször is áttanulmányoztam a modern művészetek fejlődését, a legnagyobb meglepetéssel kellett konstatálnom, hogy az a nagy, nemzetközi művészeti világmozgalom, amelyet Arppal, Kotcharral és Delaunayvel terveztünk… minden irányítástól mentesen, önmagától, természetesen és szervesen és egyre szélesedően… – automatikusan bekövetkezett;

a művészeti törekvések a Dimenzionista Manifesztumban lefektetett alapokon s az abban kifejezett törvényszerűséggel fejlődtek tovább, s a dimenzionista tendencia egyre szélesedett és mélyült, egyre erősödött és általánosodott… és ez a folyamat tart ma is és folytatódik minden bizonnyal addig, amíg az új emberi korszak – talán így is mondhatjuk: az Atomkorszak, az ŰRKOR – teljesen ki nem alakítja a neki megfelelő, teljesen új koncepciójú művészeteket.

Beigazolódtak tehát ezzel nemcsak a manifesztum múltból deduktíve és a jövő felé induktíve kifejtett eszmei tételei, hanem még az a taktikai felmérés és megállapítás is, amelyet az első kiadás hátsó oldalának központi helyén közöltem, mint éditorial közleményt:

„A dimenzionizmus nem egy akart, csinált vagy irányított mozgalom.”

Tehát ha én és a dimenzionista párizsi és nemzetközi „mag”, amely 1936-ban szintén a legteljesebb természetességével kialakult a manifesztum körül – nem is tudtunk élére állni ennek a fejlődésnek, hogy az egész folyamatot „tudatosítsuk”! és így fejlődésütemét meggyorsítva folyóiratunkkal és kiállításainkkal harcoljunk érte, a dimenzionizmus „győzelme” önmagától, részben nélkülünk is bekövetkezett.

Ezt a győzelmet azonban most elemeznünk kell, mégpedig több szempontból is.

Még 1935-ben, Delaunayvel beszélgetve a dimenzionizmus 1905-ig visszanyúló gyökereiről, kifejtettem a dimenzionizmus legtávolabbi jövőjét képviselő negyedik nemeuklideszi művészet: az „összérzékszerv-színház”-ra vonatkozó könyvem anyagát.

– Ça viendra! Ez el fog jönni! – helyeselte gondolataimat. – Ez természetes következmény!

És kicsit eltűnődve kérdezte:

– Mit gondol, mennyi idő alatt fog ez a színház megvalósulni?

Én most hosszabban gondolkoztam, s az 1905-től tartó lassú, de a tudatosulással lényegesebb gyorsulást remélhető ütemeződést is belekalkulálva így válaszoltam:

– 75–100 év legalább kell hozzá, amíg ez a művészeti ág teljesen kialakul és döntő sikereket ér el.

Íme, a dimenzionizmus programja olyan aránylag nagy távlatot vetít be, hogy a „győzelem” kifejezés itt – évtizedenként más és más fejlődési frakciók megvalósulását jelentheti csak.

Másrészt ez a győzelem nem jelentheti és sosem is fogja jelenteni azt, hogy a dimenzionista tendencia kizárólagos lesz a művészetek életében. Jóllehet, ez a tétel most már szinte magától értetődő előttem, mégis részletesebben kell foglalkoznunk vele, mert a dimenzionista irányzatú művészetforradalmak, a dadaizmustól kezdve, erősen hangsúlyozták a „sajátműfaj-ellenségünket” („Le az irodalommal!”, „anti-regény”, „meta-regény”, „ellenszínház”, „a festészet halála” stb., stb.) és részben hangsúlyozzák még ma is, ami súlyos félreértésekre, helytelen koncepciókra és hamis vádakra adhat okot.

A művészetek életét, ugyanúgy, mint az emberiség szellemi fejlődésének folyamatát, a maga „sokszerűségében”, rétegezettségében és szövevényességében kell felfognunk. Talán egy delta-szerű, többsíkú tér-idomban kialakuló, egymásba át-átmenő jelenségek sorozatának (hogy egy speciálisan a nemeuklideszi művészetek világából vett kifejezést használjunk), lüktető felületmozgásainak képzelhetjük el leginkább, ahol az egyes részmozgások nem zárják ki vagy nem semmisítik meg a többi részmozgásokat, hanem ellenkezőleg, egymással felületi és mély-feszültségi kapcsolatban lévén, magasabb egyensúlyt teremtve – együtt adják ki a többsíkú delta-tömb teljes életritmusát. A delta csúcsszöge irányában előretörő, új felületképző, honfoglaló mozgások egyáltalán nem zárják ki és nem semmisítik meg az oldalszárnyak irányában haladó, különböző szintű, kiszélesítő és felmagasodó mozgások valóságát, életét és értékeit.

Az euklideszi művészetek is tovább élnek tehát és virulnak a maguk módján (mint ahogy e harminc évi fejlődés átvizsgálása alkalmával tárgyilagosan megállapíthattam!), s még a nemeuklideszi művészetek megalapítói és harcosai is nemegyszer fordultak jól bevált formáikhoz, éltek lehetőségeikkel és kultiválták őket; mint ahogy az emberiség egészének életében a legkülönbözőbb fejlődni való szellemi tartományokban honos cselekmények is állandóan élnek és a maguk körében hathatnak is, sőt döntően élvonalba vetülőt is produkálhatnak! – Ha az euklideszi „cérna-idő logikában” az ellentétes fogalmak együttes érvénye elképzelhetetlen is… a nemeuklideszi „négydimenziós téridő-kontinuum” gondolkodásmódjában az ellentétes irányt mutató művészetek nem zárják ki egymást, sőt kölcsönös létük a magasabb egyensúlyhoz nélkülözhetetlen. Ezt szükségesnek tartom most külön is hangsúlyozni!

Az új művészeti alkotásokkal a modern emberiség – nyugodtan állíthatom ezt is: minden eddigi művészetmozgalmat túllépő egységes nemzetköziséggel – felfejlődött a dimenzionizmus művészet-akaratainak megvalósításához. Mintha az ókori hellenizmus nagy horizontális szellemi terjeszkedését látnánk: az európai műveltség és modernség úgy terjedt szét a Föld minden aktiválódó népére, meghozva a függőleges irányú új fejlődés lehetőségét is az addig passzív pontokon.

E képzőművészeti gyakorlati fejlődéssel szemben azonban teljesen elakadt az elméleti fejlődés! Tehát épp azon a területen nem történt előrehaladás, amely a Dimenzionista Manifesztum legsajátosabb területe volt.

„A Manifesztum úgy tekintendő, mint egy általános tudatosulás!” – írtuk a már előbb is többször hivatkozott éditorialban.

Ez a tudatosulás maradt el teljesen!

Az elméleti fejlődés a gyakorlati fejlődés mögött.

Sokszor hallottuk már azt a nézetet, hogy „a művészetben az alkotás maga a fontos, az elmélet lényegtelen!” Hogy ez a nézet mennyire téves, azt éppen most tudjuk igazolni. Előállhatnak olyan korszakok, amelyekben az elmélet parallel fejlődése nélkül keletkező „művekről” egyáltalán azt sem tudják megállapítani, hogy „micsodák”!

Pontosan ez a helyzet állott elő ma a modern művészeti alkotások birodalmában.

A modern művészetek legújabb korszakaival a legteljesebb értetlenséggel állanak szemben korunk művészetesztétái. Ez az abszolút értetlenség kiterjed: elsősorban a művek műfajára, aztán értelmére, céljára és mindezek következtében, fokozottan: értékelésére. Nemcsak azt nem tudják megállapítani, hogy „értékes-e” egyáltalán „művészileg” egy új – „kép gyanánt” létrejött, de sem képnek, sem szobornak, sem versnek nem tekinthető alkotás, hanem azt sem, hogy egyáltalán „milyen törekvés” hívta életre, és tulajdonképpen minek is legyen tekintendő?

Így aztán érthető, hogy elterjedtek a „zsákutca”, a „modern művészetek útvesztői”, a „művészet teljes csődje” kifejezések művészeteink legújabb eredményeivel kapcsolatban, mivel azok a régi művészetek és esztétikák fogalomvilágát teljesen szétrombolták, s még e romok közé is csak nagy üggyel-bajjal volt beilleszthető egyik vagy másik műfajuk, illetve alkotásuk. S ezen nincs is mit csodálkoznunk, mert ugyanúgy, ahogy a rádió nem érthető meg a szentháromság tétele alapján, ugyanúgy egy keletkező korszak új művészete sem érthető meg a letűnő kor régi művészetkoncepciói és művészetlátása alapján.

Sajnos csak most, 1965-ben, ahogy újra áttanulmányoztam párizsi irataimat és részletesen átelemeztem újra a nemeuklideszi művészetek elméletének anyagát, csak most értettem meg egy részemre részint örvendetes, részint fájdalmas tény-párt, azt ugyanis, hogy jóllehet minden modern művész, aki csak elolvasta és megértette a Dimenzionista Manifesztumot, és akit az aláírásra felkértem, örömmel és készségesen írta alá, szinte magától értetődő természetességgel, mert önmagát, gondolatait, ösztönös művészi törekvéseit világosan megfogalmazva találta meg benne – másrészt azt, hogy ennek ellenére mégis az történt, hogy kényszerű távozásom után senki sem volt, aki az én nézőpontomról tekintve az óriási folyamatot – folytathatta volna munkámat. A dimenzionista mozgalom szervezését és főleg… elméleti kibontását! Megindíthatta volna a tervezett folyóiratot. Megcsinálta volna a tervezett kiállításokat.

Mert a dimenzionizmus nagy, átfogó folyamatának megértéséhez és felfogásához szervesen hozzátartozik az a koncepció, amely az én első ilyen irányú művemen nyugszik; azon a művön, amelyben én magam is felfedeztem az egész elméletet: Le Planisme, la littérature à deux dimension. E könyv anyaga azonban félig franciára fordítva itt pihen jelenleg is dimenzionista mappám más kéziratai között. Párizsban csak részleteket ismert belőle futólag legközvetlenebb baráti köröm. Alapos átértéséről és fogalomvilágának elsajátíttatásáról tehát szó sem lehetett. Ennek következtében méltán hiányozhatott a Párizsban hagyott „dimenzionista mag”-ból az a törekvés és képesség, hogy dimenzionizmus-elméletét kialakítsa és propagálja – leszámítva Sophie Taeuber-Arp és Domela megbecsülést érdemlő akcióját –, jóllehet teljes erővel uralkodott közöttük és körülöttük az egész művészeti világban egyre fokozódóan a dimenzionizmus.

Meg kell azonban említenem, hogy az aláírók mind aktív, gyakorló művészek, festők, szobrászok, költők voltak. Esztéta, művészetfilozófus vagy hasonló, elmélettel is foglalkozó egyén – egy sem volt közöttük.

Most, 1965-ben, amikor újra módom nyílt arra, hogy a dimenzionizmussal foglalkozzam, úgy tűnik, most kerülhet sor arra, hogy ezt a feladatot, a dimenzionizmus elméletének teljesebb kibontását és világossá tételét tovább folytassam.

Aki e pár ívnyi visszaemlékezésemet elolvasta, azt hiszem, máris tisztában lesz a dimenzionizmus, a nemeuklideszi művészetek elméletének és világának lényegével, mivel a keletkezésük közben való bemutatásuk és kifejtésük egyben a leghatásosabb megismertetési mód is.

Azonban ugyanúgy, ahogy maguk a művészi művek léte hiányos a megfelelő megvilágító és értékelő elmélet ismerete nélkül, az elméleti előadás sem nélkülözheti maguknak a műveknek közvetlen ismeretét és bemutatását. Éppen ezért visszaemlékezéseimnek egy meggyőző erejű, illusztrációs anyaggal való kiegészítése, több szempontból is, elengedhetetlennek mutatkozott.

Az illusztrációs anyag gyűjtése közben, a harminc évi fejlődésnek csak futólagos áttanulmányozása alatt is már olyan óriási dimenzionista anyagra bukkantam (pedig nem is tudtam európai művészeti tanulmánykörútra menni, csupán városomban maradtam, s fő munkatársam a véletlen szerencse volt), hogy úgy érzem, jelen kötetem joggal nevezhetem – a manifesztum ígéretének megfelelően: a dimenzionista művek fotóantológiájának, vagyis az Első Dimenzionista Albumnak.

Ha az Első Nemzetközi Dimenzionista Kiállítás tervezetének a manifesztum rendszerezése alapján összeállított névsorát a dimenzionizmus alaphangjainak tekintjük, úgy ez a jelenlegi illusztrációs anyag – egy kromatikus skála, amely azonban egyáltalán nem tarthat igényt teljességre, mivel – mint már említettem – teljesen a véletlen állította össze anyagát. S így nem egy helyen a legfontosabb alaphangok is hiányozhatnak belőle. Épp ezért elnézést kell kérnem azoktól a dimenzionista művészektől, akik bizonyára már régebben, még a 30 átfutott év elején nagy értékű alkotásokat hoztak létre, amelyek azonban 1963–65. évi tanulmányaim idején itt Budapesten nem voltak feltalálhatók, illetve nem kerültek a kezembe.

Magától értetődik mindennek következtében, hogy ez az album a legkevésbé sem tarthat igényt arra, hogy kimerítőnek is tekinthessék. Tehát hozzá hasonló kromatikus skálákból nem egy állítható még össze, mint ahogy eredetileg is évente egyre újabb és újabb dimenzionista albumokat terveztünk. Ezt indokolni fogja az is, hogy már itt Budapesten, a külföldi művészeti folyóiratok áttekintése közben olyan óriási dimenzionista választékra találtam, hogy műfajonként az első 40–50 kiválasztása után a többinek már nem tudtam ebben az albumban helyet szorítani.

Hangsúlyoznom kell, hogy a dimenzionizmus fejlődésfokozatai nem jelentenek egyben értékfokozatokat is. Minden dimenzionista tendencia jelentős és értékes a nemeuklideszi művészetek kialakítása szempontjából. Meg kell említenem, hogy a művek nem kronologikus sorrendben követik egymást az albumban, hanem a dimenzionista fejlődésnek a manifesztum alapján természetesnek mutatkozott sorrendjében. Problémák jelentkeztek itt a többirányú fejlődésvonalak bemutatásának képsorrendjében. Elnézést is kell kérnem az esetleges nem tökéletes sorrend-megoldásokért.

Ugyancsak elnézést kell kérnem az euklideszi könyvtechnika azon fogyatékosságáért, hogy a nemeuklideszi művészeti jelenségek bemutatására nincs kellően felfegyverkezve. A nemeuklideszi művek egész sora ugyanis variable, illetve funkcionáló műalkotás. Ezeknek bemutatása illetve ismertetése a régi könyvillusztrációk fegyverzetével semmiképpen sem sikerülhetett tökéletesen.

Bár állíthatom, hogy a modern művészeti fejlődésnek nincs olyan jelensége (legyen az bármennyire meglepő vagy vakmerő is, vagy bármennyire „szuper őrültségnek látszó”), amelynek értelmét, célját, fejlődési szerepét és mindezekből kifolyólag művészeti értékét is meg ne lehetne állapítani a dimenzionizmus nagy, egész korszakot átfogó folyamatából és a nemeuklideszi művészetek kialakuló új esztétikai elvei alapján, mindez a maga teljességében csupán a manifesztumban is jelzett két készülő művemben lesz megvalósítható. Ez az Első Dimenzionista Album csupán vázlatos bevezetés az 1905-től napjainkig terjedő teljes korszakot felölelő és feldolgozó művészetértékelési és elemzési művek elé.

Annyi eredményt azonban már ettől az albumtól is merek remélni, hogy a legortodoxabbul szkeptikusokat és legmerevebben konzervatívokat is meggyőzi arról, hogy ez az óriási, a Föld szinte minden kultúrnépére kiterjedő művészi virágzás, amelyhez hasonlóra a múltban még soha sem volt példa – nem káosz, nem zsákutca, nem útvesztő! Épp ellenkezőleg: tisztán áttekinthető, rendszerbe foglalható, érthető és ellenőrizhető benne minden, azon új fejlődési elv alapján, amelyet a Dimenzionista Manifesztum fogalmazott meg.

A Dimenzionista Manifesztum törvényét tehát nemcsak nagynevű aláírói, hanem a megjelenése óta eltelt harminc esztendő művészeti fejlődéseredményei is hitelesítették.

Illusztrációk [Rekonstrukció]

        Az I. nemeuklideszi művészet
                (az irodalomból leszármazott művészetmutációk)
        A II. nemeuklideszi művészet
                (a festészetből leszármazott művészetmutációk)
        A III. nemeuklideszi művészet
                (a szobrászat rigid művészetmutációi)
        A IV. nemeuklideszi művészet
                (a szobrászat vaporizálásából levezethető művészetmutációk;
                a „téruralom”, „anyagzene”, „összérzékszervi” stb. művészetmutációk)