Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

VI. A DIMENZIONISTA MANIFESZTUM HARMADIK KIADÁSA:
PÁRIZS, 1965

Kétségtelen, hogy Párizsból történt hazatérésem óta nem sokat foglalkoztam a dimenzionizmus gondolatvilágával. Az itthoni egész más miliőben annyira távolinak és valószínűtlennek tűnt fel előttem minden, amit a nemeuklideszi művészetekről írtam, hogy – miután visszatérni Párizsba nem tudtam, kénytelen-kelletlen akklimatizálódtam az itthoni gondolatvilághoz. Igaz, ehhez hozzájárult döntő módon az is, hogy 1936-tól 1948-ig főleg a betegségem, panaszaim, a kórházak, az orvosok, a gyógyulásom valamiképpen mégis remélt, de egyre késő folyamata töltötte ki egész gondolatvilágomat. 1948-tól 1960-ig pedig az immár bekövetkezett gyógyulásom és újjáalakulásom, valamint saját egészségvédő jógarendszerem kialakításával kapcsolatos tanulmányok és kísérletek.

Óriási tanulsággal szolgált ugyanis párizsi összeomlásom! Ha a múltban voltak az uralkodó vallásokban olyan egészségügyi előírás-sorozatok, amelyek betartása mellett biztosítani vélték – akkori ismeretszinten – az egészséget és a munkaképességet, civilizált életünk uralkodó szellemi áramlatai ilyen szabályokkal vagy eljárásokkal egyáltalán nem rendelkeztek, főleg olyanokkal nem, amelyek sikerre is vezettek. Az általános egészségügyi szabályok mellett – ami feltétlenül óriási segítség, de csak passzív prevenció – hiányzott a sikeres – aktív – prevenció az életünkből!

Amikor aztán én, birtokomban az egészség visszaszerzésének és a fokozott munkaképesség biztosításának kulcsaival, újjáépítettem önmagamat, minden gondolatomat összpontosítottam arra, hogy saját rendszeremet, amelyben az aktív prevenció egy sikeres alakját nem volt nehéz felismerni (sőt annál még jóval többet is), a lehető legtökéletesebben kidolgozzam és félreérthetetlen egyszerűséggel írhassam meg egy világos tankönyvben. „Hogy soha senki így ne járjon többé, mint én!” – ez volt tanulmányaimnak vezérgondolata. Párizsi tartózkodásom tehát nemcsak művészeti szempontból, hanem most már általános emberi szempontból is egyre nagyobb jelentőségben bontakozott ki előttem.

Ebben a gondolatvilágban élve évekig, és légzéstanulmányaimban elmélyedve… természetesen huzamosabb idő kellett ahhoz, hogy ismét vissza tudjak térni régi témáim, az irodalom és a művészetek eszmeköreihez.

Visszatérésem műfordításokkal kezdődött. Majd elővettem saját „vonalon belüli verseimet”, illetőleg (miután ennek a kifejezésnek az 1950-es évek Magyarországán semmi értelme sem volt) egyszerűen csak: verseimet, s egyre jobban kezdtem figyelni a magyar irodalmi élet alakulását.

Miután pedig megkaptam a két felszólítást, hogy írjam meg a Dimenzionista Manifesztum létrejöttének történetét, elővettem abból a 24 évvel ezelőtt lezárt és átkötözött dobozból, amelyet a legszörnyűbb viszontagságok, kibombázások, kényszer-költözések, házégések idején a legvégső erőfeszítésemmel tudtam csak megmenteni – a planizmus és dimenzionizmus iratkötegeit. Még mindig az abszolút valószínűtlenség légüres terében lógtak gondolataim, írásaim, ahogy most újra átnéztem őket.

Ekkor, hogy lássam, mennyiben valósultak hát meg gondolataim, és mit és hova fejlődött az európai művészet egy negyedszázad alatt: hozzákezdtem az utóbbi két és fél évtized művészetének áttanulmányozásához, a Budapesten elérhető anyag alapján.

Ekkor érkeztem vissza a dimenzionizmushoz!

Azt láthattam, hogy óriási, soha általam nem képzelt gazdagságban és változatosságban haladt a művészet azon az úton, amelyet a Dimenzionista Manifesztum elemezett ki és fektetett le 1936-ban.

Most már hozzá tudtam fogni a manifesztum létrejötte történetének megírásához, s miközben a modern képzőművészeti fejlődés eredményeit tanulmányoztam és gyűjtöttem, egyre jobban éreztem, hogy a dimenzionizmus él és aktuális ma is.

Ez az érzésem betetőződött, amikor 1965-ben a postás ismét egy negyedíves borítékot kézbesít számomra – Párizsból.

A Dimenzionista Manifesztum harmadik kiadása van benne.

Most még kisebb alakban, fehér, kartonszerű papíron jelent meg a Manifesztum, az elsővel ismét teljesen azonos tipográfiai megoldásban. Ugyancsak egy külön lapon a Mozaik, mind a tizennégy részletével.

A Morphèmes című folyóirat, teljes címén: Les Feuillets de Morphèmes (Paris, 5e, 322, rue Saint-Jacques) hozta ki az első és a második kiadásra történő rövid utalással. Az első példányokhoz mellékelve Ch. Sirato PARIS 1936 című villanyverse.

A Morphèmes egy kis terjedelmű folyóirat, a világ irodalmi és művészeti fejlődésének a legmodernebb „gyöngyszemeit”, talán mondhatjuk így: krémjét, csemegéit szokta hozni. Szerkesztője és kiadója Pán Imre (az egykori IS című magyar avantgárdista folyóirat egyik volt szerkesztője), aki ugyan már itthon, Budapesten is ismerte a manifesztumot, de úgy látszik, csak odakinn, az ottani művészeti fejlemények világában ismerte fel annak aktuális értékét.

„Bizonyára nem gondoltad, hogy én leszek az, aki előkészíti a te párizsi renaissance-odat… de erre a sors késztetett” – írta Pán Imre a mellékelt levélben, amelyben röviden beszámolt a harmadik kiadás létrejöttének körülményeiről és a további lehetőségekről.

Valóban nem gondoltam, hogy éppen ő lesz a manifesztum harmadik kiadója, de a művészetfejlődés új területeit, és főleg az azelőtt „festők” egyre gyakoribb saját kiáltványait, magyarázatait áttanulmányozva a Dimenzionista Manifesztum feltétlen aktualitását és új kiadásának szükségszerűségét én is határozottan éreztem.

A harmadik kiadás, amelyet nyilvánvalóan az aktualitás parancsa hívott életre, valóban határtalan örömmel töltött el. Most már új kedvvel és lelkesedéssel felfrissülve, még nagyobb lendülettel dolgoztam jelenlegi munkám befejezésén.