Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

V. A DIMENZIONISTA MANIFESZTUM MÁSODIK KIADÁSA:
PÁRIZS–NEW YORK, 1937

A hazafelé vivő vonaton véletlenül éppen egy San Franciscó-i magyar orvos mellé kerültem, aki látogatóba jött haza Magyarországra, s aki a legteljesebb érdeklődéssel fordult felém.

Bármilyen furcsán hangzik is, de én most tudtam először minden gondolatomat tisztán csak a betegségemre összpontosítani. Párizsban erre sosem volt időm, készségem, ott minden gondolatomat és teljes gondolatvilágomat a dimenzionista manifesztum és a mozgalom foglalta el. Most vettem észre, hogy betegségemmel ott alig törődtem. Talán a francia orvosokkal is csak felületesen s szavukra alig figyelve beszélhettem.

– Uram – mondta a San Franciscó-i orvos, miután alaposan kikérdezett –, önt meg sem kell vizsgálnom, és máris meg tudom mutatni az utat, amelyen teljesen rendbe jöhet.

Miután most már a kattogó vonaton nem volt számomra dimenzionizmus, csak betegség, minden erőmmel rá figyeltem.

– Az ön szája tele van koronás fogakkal. Ezek feltehetőleg mind idegöltek. Ha idegöltek, valószínűleg gennyesek is. Budapestre érve azonnal röntgeneztesse meg mindet, s amelyikben fekete a gyökércsatorna, rögtön húzassa ki. De egyetlenegy gyökérkezeltet se hagyjon a szájban! Érti?!

Ekkor jutott eszembe, hogy pontosan ugyanezt mondta kivizsgálásomkor az Hoˆpital Laennecben is egy fiatal francia orvos. De én nem engedtem kihúzatni a fogaimat. Nem hittem el neki ezt az abszurdnak látszó összefüggést.

– Gócfertőzés! Ízületgyulladás, szívpanasz, mind innen van. De ha nem húzatja ki őket, szepszis állhat be! Életveszély!… Mi, amerikai orvosok, mi tudjuk gyógyítani ezt a betegséget. A kontinens orvosaira ne hallgasson, ha mást mondanának…

A kontinens orvosai azonban ugyanezt mondták. Budapestre hazaérve, orvosbarátaim pontosan ugyanezen a véleményen voltak. Ekkor már nem makacskodhattam. Elkezdték a fogaimat húzni. Tizenkilenc fogamat kihúzták. Jobban lettem, de nem gyógyultam meg, akkor további góckutatás. Észrevették, hogy a már régebben kioperált mandula „kinőtt csonkjai” szintén gennyesek. Ezeket is kivették. Sajnos ekkor sem gyógyultam meg. Jobban lettem ugyan, de a legkisebb terhelésre azonnal visszaestem, sőt állapotom súlyosbodott.

Újabb kivizsgálás. Újabb operációk és kezelések. Aztán gyógyfürdők. Aztán pihenőkúra. Sajnos betegségem nagyon makacsnak bizonyult, s így nemhogy 1936 őszére nem tudtam visszatérni Párizsba, hanem év telt év után, és még mindig nem voltam munkaképes.

1937 őszén, már nem is tudom melyik kórházban feküdtem, valamilyen kezelésről jöttem vissza, hát az ágyamon egy negyedíves fehér borítékot találok. Címzése M. Charles Sirato, Hongrie, Budapest, s már két cím áthúzva, s legalul annak a kórháznak a címe, amelyben épp akkor feküdtem. Kórházról kórházra jött a levél utánam.

Felnyitom: zöld fedőlapos füzet, a címlapon franciául:

plastique

ugyanezekben a betűkben angolul:

plastic

(a francia satírozott betűkön kissé elmozdulva az angol betűk tömör feketével), fenn a jobb sarokban:

PARIS–NEW YORK

s a címlap közepe táján:

DIMENSIONISME
DIMENSIONISME
DIMENSIONISME
DIMENSIONISME

fehér kivágás ferdén beragasztva. A jobb sarokban lent: 1937. 2. szám.

Ahogy a füzetet kinyitom, kihull belőle egy vörös-barna külön lap, elámulok: a Dimenzionista Manifesztum második kiadása. Pontosan úgy tipografizálva, ahogy én konstruáltam meg az első kiadásban. Alatta lent egyedül az én nevem. (Tehát a Moholy-elv keresztülvíve, holott senkinek egy szót sem szóltam róla), s a második oldalon: kilenc Mozaik-szöveg (a tizennégyből), és alatta az aláírók nevei, keresztnevük szerinti betűrendben. Végül a tervezett lapunk emblémája:

N+1
pour LES ARTS NON-EUCLIDIENS

és aztán a Minkowski-idézet, amely oly fontos szerepet játszott a planizmus elméletében.

Átlapoztam a füzetet: a plastique című folyóirat dimenzionista különszáma volt, francia, angol és német szöveggel. Tehát a nemzetközi művészetmozgalom bizonyos csíráját magában rejtette már.

Szerkesztette Mme Arp és Domela.

Ott, a kórházi ágyon, két injekció között azt sem tudtam, hová legyek a meglepetéstől. Tehát folytatódott a dimenzionista mozgalom Párizsban, nélkülem is! Íme megjelent a manifesztum második kiadása, és mellékletekkel illusztrálva. Picabiának és Duchamp-nak egész sorozat-művét hozták, Domela új művei voltak benne, Taeuber-Arpnak új többsíkú cikkely-metszetei, és a dimenzionizmusban addig nem szerepelt új embereknek: Max Billnek (akinek műveit mindig nagyon szerettem!) egy pompás térosztás-kompozícióját hozta a lap, Viking Eggelingnek híres filmabsztrakcióját, a Diagonal Symphoniát, és még igen sok más, kifejezetten dimenzionista szellemű alkotás volt a kis füzetben.

Most, utólag meg kell állapítanom, hogy bizony a tervezett nagy világmozgalom N+1 folyóirata helyett nagyon szerényke füzet volt Arpék plastique-ja, szűk baráti körüket szerepeltették benne, a dimenzionizmus átfogó nagy elméletéből, a manifesztum továbbfejlesztéséből – semmi, semmi, semmi! Az illusztrációk is találomra, rendszertelenül. De akkor, a kórházi ágyon még ennek a nélkülem létrejött eredménynek is nagyon örültem.

Sajnos azonban olyan állapotban voltam, hogy örömömnek alig tudtam kifejezést adni. Elhatároztam, hogy azonnal írok a szerkesztőknek: Mme Arpnak és Domelának, de ez a levélírás is elmaradt, mint annyi más hozzám érkezett levélre a válasz. Ahány levelet csak kaptam Párizsból, barátaimtól, mind csak szomorúságot okozott, mivel várt gyógyulásom egyre csak késett és Párizsba való visszatérésem egyre halasztódott, halasztódott.

– Szepszis! – volt ekkor már a kórisme. Tehát bekövetkezett a gócok eltávolítása ellenére is az az állapot, amelytől a San Franciscó-i orvos annyira akart óvni. – Staphilo sepsis! – és hozzátették: Életveszély! És valóban láttam, hogy a hasonló diagnózisú betegtársaim egymás után fejezték be életüket közvetlenül a mellettem lévő ágyakon.

Ám ekkor egy kedvező sorsfordulat következett be. Domagk professzor felfedezte a Prontosilt. S e gyógyszernek egy svájci variációja, az Ulyron talpra állított. Háromlökéses kúra és utána még két biztonsági kúra, majd pár hónapos hajdúszoboszlói gyógyfürdő-kezelés és – nagyjából rendbejöttem. Visszatért önbizalmam is. Fizikailag is, lelkileg is talpra álltam.

Egy percig sem haboztam tovább: megyek vissza Párizsba.

Nyár végére terveztem most is utazásomat, mint először.

1939-et írtunk ekkor. S szeptember 1-jén kitört – a második világháború.

Nem mozdulhattam. Ám az is kiderült, hogy gyógyulásom korántsem volt tökéletes. Nagyobb terhelésre ismét kiújultak panaszaim. „Potenciális beteg” maradtam, amint orvos barátaim ezt megmagyarázták.

1945–46-ban aztán, a háború végső viharai és megpróbáltatásai, izgalmai és nélkülözései között betegségem ismét teljes erővel fellángolt, s minden addiginál kétségbeejtőbb állapotba kerültem. Évekig feküdtem újra, egyik kórházból a másikba kerültem. Ismét kivizsgálások, foghúzások, most már négyhetes penicillinkúra is! De csak nem tudtam talpra állni. Gyógyulási reménytelenségemben már az öngyilkosság közvetlen közelébe értem.

Ekkor ismét váratlan fordulat következett be.

„Pihenőkúrára” vidékre küldtek pesti orvosaim, s miután láttam, hogy kezelőorvosom mellett semmi haladás nincs a javulás irányában, új kezelőorvoshoz fordultam. Ő meghallgatásom után így szólt:

– Na, veled most már mindent megcsináltak, amire az európai orvosi tudomány csak képes. Próbáljunk valami egészen mást.

– De mit? – kaptam én szaván, mint az utolsó szalmaszálon.

– A jógalégzést! A légző terápiát.

Soha azelőtt hírét sem hallottam a jógának, de nekem már mindegy volt, akármit proponál, mindent elfogadok és kipróbálok, olyan kétségbeesett helyzetben voltam.

Legnagyobb meglepetésemre a rendszeres légző eljárások hatására kezdtek panaszaim, fájdalmaim, gyengeségeim szűnni, megerősödtem, nemcsak hogy talpra álltam, hanem a rendszeres légzőterápiával sokkal erősebb, munkabíróbb, frissebb lettem, mint bármikor életemben. Állíthatom: újjáalakultam. És fokozott munkaerővel és munkakedvvel térhettem vissza ismét Budapestre és az életbe: 1951-ben.

Ebben az időben Magyarországról külföldre távozni még gondolatnak is képtelenség volt. Párizsba való visszatérésemről tehát most már szó sem lehetett. Mint volt avantgárdista költő és író, jóllehet évtizedek óta alig szerepeltem, irodalmi téren szóhoz sem juthattam. De gyógyulásom fordulata új korszakot nyitott életemben, amelyben egészen meglepő munkásságot folytattam egészen meglepő eredménnyel.

Tapasztalva, hogy kórházak, klinikák és más orvosi intézmények nem tudtak teljesen talpra állítani, s az orvosi kezeléseket kiegészítő rendszeres speciális légzés teljesen rendbehozott, sőt újjá is alakított, ez a tény óriási élmény és szenzáció erejével hatott rám. Tanulmányozni kezdtem a légző eljárásokat, azokat magam után rokonaimon, majd ismerőseimen kipróbálva – egy teljesen önálló, új egészségvédő légzőrendszert alakítottam ki. 1948-tól 1960-ig szinte kizárólag a légzőrendszer kialakításával és könyv alakban való feldolgozásával foglalkoztam.

Közben Magyarországon is megváltoztak az irodalom- és művészetpolitikai viszonyok. Az ötvenes évek végén már absztrakt festők is szóhoz jutottak a kiállításokon, és a Dimenzionista Manifesztumra egyre többen figyeltek fel.

1959-ben felszólítást kaptam hivatalos helyről, a Kiadói Főigazgatóságtól, hogy írjam meg a Dimenzionista Manifesztum létrejöttének történetét. 1963 tavaszán ezt újabb, más oldalról jövő felszólítás is követte. Munkaviszonyaim úgy alakultak, hogy a munkához csak 1963 nyarán tudtam hozzákezdeni.