Születésnapi üzenetek és visszaemlékezések Klaniczay Júlia, az Artpool társalapítója 70. születésnapja alkalmából

Máté Péter

Kedves Juli!

emléktöredékek szeretettel a kerek évfordulóhoz…

A mi kapcsolatunk, apró szelete az Artpool történetének, 1992 tavaszán kezdődött, amikor a Fővárosi Önkormányzat megszüntette a kiüresedett Budapesti Művészeti Heteket, és utódaként egy kortárs művészeti fesztivál szervezésével bízta meg a Szabad Tér Színházat – ugyanaz év őszi kezdettel. Ezért hívott meg engem Sárdi Mihály, ha jól emlékszem akkor épp a színház dramaturgja, a Budapesti Őszi Fesztivál első tényleges gazdája és motorja, a fesztivált társ-szervezni. Nem is kissé ijedten először is megpróbáltuk számba venni a lehetséges partnereket. Akkoriban, a hirtelen „három T”-telenített magyar művészeti életben egymás után váltak láthatóvá az addig az undergroundba szorított progresszív, experimentális alkotók és intézmény-csírák.

Az Artpool létéről valami halvány tudásom volt, hallottam a képzőművészeti és performer akcióikról, egy keveset a boglári kápolnáról, de ez valahogy a háttérben maradt, engem akkoriban más érdekelt. Sárdi lényegesen felkészültebb és tájékozottabb volt ezen a téren, és rögtön közölte, hogy az Artpool nélkülözhetetlen, meg kell keressük őket. Így keveredtünk a Liszt Ferenc térre.

Mellékszál: a tér akkoriban inkább egy belvárosi dzsumbuj volt, sok gazzal, szeméttel, tengő-lengő kölykökkel és viceházmesterekkel, semmi nem jelezte, hogy itt hamarosan egy divatos étteremsor és találkozóhely lesz.

Így kerültünk egy papírokkal és dossziékkal zsúfolt szobába, ahol Klaniczay Juli és Galántai Gyuri (vagy Gyuri és Juli bennem azóta is összeolvadnak, nehezen tudnám megmondani, mikor melyiküktől kaptam az ötleteket, tanácsokat, történeteket) ránk zúdították az elképzeléseiket. Kapkodtam a fejem, nem volt kérdés, hogy ezeken a vizeken hozzájuk képest nagyon kezdők vagyunk. Ennek a rövid kurzusnak egyik következményeként vissza-visszatérő vendég lettem az Artpoolban, ahol sokat beszélgettünk, meséltek, és közben megpróbáltuk a FluxFlag kiállítást és fesztivált megvalósítható és finanszírozható keretek közé szorítani, óhatatlanul csonkítva az eredeti széles ívű elképzelést.

A beszélgetések egyikén az Artpool – meg nem mondanám, hogy Juli vagy Gyuri – elkezdte összerakni a fejemben, hogy mi ennek a fesztiválnak a lehetősége, valamelyikük kimondta, hogy ez egy ernyőfesztivál, ami maga alá hív, fogad sokfajta művészt, csoportot, kezdeményezést, az a közös bennük, hogy mindegyik a progresszív, experimentális, kortárs … szcéna egy-egy szeletét mutatja be. Budapest Umbrella of Contemporary Arts – dünnyögtem magamban a lépcsőn lefele. Ez az ernyő lett ettől fogva a fesztivál mission statementje, és így lett hosszabb időre a fesztivál emblémája a turbó esernyő.

Visszatérve a FLUXFLAG-re, sikerült bő tucatnyi zászlót összegyűjteni és kiakasztani a téren, és alattuk, a Liszt-szobor tövében koncertekkel, performanszokkal ünnepeltünk. És itt jöttek be a képbe a dzsumbuj és a ráérő, a téren tengő-lengő srácok, akik könnyű, esti testedzésként elkezdtek felmászni és letépkedték a zászlókat. Nem volt ez rosszindulatú társaság, mert amikor Juli riadójára odarohantam a térre, készséggel megmutattak néhányat, kicsit megszaggatva és odahajítva a bokrok tövébe, meg is ígérték, hogy kibírják a hátralevő napokat és a maradékot békén hagyják, de akkor már belefáradtunk, és a zászlók a tervezettnél hamarabb visszakerültek az archívumba. Talán akkor, talán egy következő fesztiválon készült az a nekem ugyancsak emlékezetes video, ahol Gyuri, egy frissen kapott kamerával megörökítette a téren lakók reakcióit. Egy viceházmesternének kinéző hölgy azt sikoltozta, hogy azonnal kapcsolja ki a kameráját , és hogy ő szakember, a Magyar Rádió munkatársa (talán dramaturgja?), és ezért pontosan tudja, hogy az underground hova való, menjen vissza oda, a föld alá, a pincébe. Nagyon szerettem ezt a felvételt, többször is megnéztem náluk, talán még meg is van valahol a kazetták között.

A következő fesztiválra Ben Vautiert hívták meg, az ő kiállítása volt a téren, ebből az alkalomból átkeresztelték a teret „Ben Tér”-re, és ezt szépen ki is rakták mindenütt, körben a téren az utcanév-táblák mellé. Ennek lett a következménye, hogy valamelyik városvédő csoportosulás feljelentette a fesztivált a Fővárosnál, hogy megzavarjuk a lakókat, és eltévedtek a mentők miattunk, és ami még eszükbe jutott. Így kénytelen voltam heveny levelezésbe bonyolódni a városháza valamelyik túlbuzgó és modortalan segédjegyzőjével (a levél tudtommal ott van az Artpool honlapjának valamelyik zugában). De Vautier és a kiállítás megnyitója nekem nem ezért lett fontos. Ugyancsak az Őszi Fesztivál keretében Jonas Mekas amerikai filmes volt a Toldi mozi vendége, és Vautier beszéde közben egyszer csak megjelent a téren, szokása szerint a kamerájával. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy a fesztiválunk a Fluxus világ találkozóhelyévé vált (na jó – arra a 15 percre, de az is nagyon jó érzés volt).

Azután volt ott sok minden abban a tizenkét évben: Ernst Jandl, hangköltészet, Erdély Miklós…, és valahogy a balhék és műbalhék is elkerülték ezután a Liszt Ferenc teret.

És ott volt Kapolcs, az induló Művészetek Völgye, amikor még – egy ideig – el lehetett férni az utcán, és a kapolcsiak nem vendéglátói, hanem résztvevői voltak saját fesztiváljuknak. Ha már szűkült a tér, nagyszerű menedékhely lett az Artpool kertje, Juli-Gyuri háza, ahol ugyancsak zajlott a fesztivál, gyerekcsapatok pecsételgettek odabent, de a kertben Gyuri óriástalpai alatt még nyugodtan tudtunk üldögélni és hallgatni a történeteket a talpakról, arról, hogy Lois Viktor miért írógépeken zenél, meg sok minden másról, amiről már nem is emlékszem, hogy akkor és ott és tőlük hallottam.

Akkoriban többször az eszembe jutott, hogy Juliék nyugodtan (vagyis éppen hogy nyugtalanul) kölcsön vehetnék Párizs jelmondatát: Fluctuat nec mergitur [Hánykolódik, de el nem süllyed]. Öröm látni, hogy a demersio most nem fenyeget – írtam ezelőtt két héttel, amikor újraolvasásra félretettem a szöveget, és további jó munkát kívántam neked.

Máté Péter, a néhai Budapesti Őszi Fesztivál szervezője
és Rajnai Edit útitárs
(2024)