Eddig két olyan művészről volt szó, akiknél a könyv elsősorban szavakat közvetít. Weiner igeneveit és igei szerkezeteit a könyv tagolja beszéddé; Buren információkat akar közölni, és erre a célra a könyvet tartja a legalkalmasabbnak. Davi Det Hompson (alias David E. Thompson) másképp viszonyul a szavakhoz: vizualitásukat hangsúlyozza. Mivel az írott és nyomtatott szöveg a beszélt nyelv kottázata, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az írás képalkotó tevékenység.
Davi Det Hompson a hatvanas évek közepén kezdett könyvekkel foglalkozni, de csak a hetvenes évek közepére jutott el a több száz példányos kiadványokig. Hatvanas évekbeli, és különösképpen 1966-ban keletkezett könyvei a konkrét költészettel rokoníthatók. Hompson Roth-hoz hasonlóan a konkrét költészeten keresztül jutott el a könyvművészethez, s az ő érdeklődése is sokirányú: plakáttervezőként épp olyan aktív, mint performerként.
Jóllehet már a Tartózkodó kék (Blue Light Containement, 1966) is rendkívül tudatosan viszonyul az olvasási folyamathoz és a könystruktúrához, a Szétszedősdi (Disassemblage, 1966) még messzebbre merészkedik: a könyv példányainak, legalábbis elvileg, nem szabad túlélniük az elolvasásukat. Az olvasónak tevkenyen közre kell működnie. Minden lapon egy-egy felszólítás olvasható, mint például: „gyűrd ezt az elemet olyan kicsire, amilyenre csak tudod”, vagy „gyújtsd fel az egész szétszedett anyagot”. A könyv megsemmisítése egyébként a művészkönyvek gyakori témájává vált.
Davi Det Hompson, Tudod, ez bizonyára vendéghaj, 1977.
Modern Művészetek Múzeuma, New York
Hompson ‘76-tól ismét rendszeresen készít könyveket, de az 1976-ban és 1977-ben született munkák nem emlékeztetnek a régebbiekre. Formátumuk alig tér el a szokványostól. A legtöbb oldalon csak egyetlen gépelt mondat szerepel, de akkorára nagyítva, hogy a szavakat alkotó betűk formája hangsúlyossá váljon. A könyvek ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy Hompson nemcsak a szó- és betűképeknek, de a beszélt nyelvnek is érzékeny megfigyelője. A magányosan álló mondatok egyáltalán nem hatnak kiagyaltnak, hanem olyanok, mintha egy megkezdett beszélgetés kiragadott elemei volnának. Hompson saját bevallása szerint nem történeteket, hanem képeket mesél el, s kétségtelen, hogy legtöbb rövid darabját nem annyira végigolvasni kell, mint inkább egészként (Gestaltként) felfogni. A szavak és a könyvek valami furcsa, kérlelhetetlen pontossággal szólalnak meg: Értem. Ez csak időleges (Understand. This is only temporary, 1977). Kaphatok egy pohár vizet jég nélkül? (May I have a glass of water with no ice, please?, 1976). Tudod, ez bizonyára vendéghaj (You know it has to be a hairpiece, 1977). Ezek a címadó, s egyúttal a könyvek első oldalán szereplő mondatok olyan természetes képződményeknek hatnak, mint mondjuk a hegyláncok. A vékony, fehér füzetek keresetlenül egyszerűek.
Davi Det Hompson, 1(a,b)18, 1980.
Modern Művészetek Múzeuma, New York
Egészen újszerű az 1980-as 11., xp-ix, Bla., Easy. és Eleanor. A felnagyított, mozgásba hozott szavak és mondatok félig képek, félig jelek. A lapozás gesztusa rendkívüli jelentőségre tesz szert a történet végigkövetésében, illetve szétszabdalásában. A mondatok több oldalon kígyóznak végig, vagy éppen egy papírlap hátoldalán folytatódnak. Ahhoz, hogy képesek legyünk elolvasni és megérteni ezeket a könyveket, szét kell szednünk őket. A felnagyított és különféle színű betűk, a színes keretként funkcionáló oldalak annyira lelassítják az olvasást, hogy a legapróbb – rendszerint észre sem vett – részletek is jelentőséget kapnak. A könyv egy ideig bírja az erősödő nyomást, de végül megszűnik könyv lenni. Az 1980-as 1(a,b)18-ban a könyv papírcsík-mondatai egyetlen lapról kígyóznak szerteszét. A hagyományos könyv-forma az ellenkezőjébe fordul.