Clive Phillpot: KÖNYVEK KORTÁRS MŰVÉSZEKTŐL

A művészkönyvet megteremtő ötvenes és hatvanas évekbeli művészek ugyanolyan sokoldalúak voltak, mint dadaista, futurista és konstruktivista elődeik. Sokan közülük korábban is olyasmivel – nyomatokkal, alkalmazott grafikával, fotózással, tipográfiával s végül, de nem utolsó sorban, konkrét költészettel – foglalkoztak, ami sokszorosítható és sokszorosítást igényel, s aminek szerves folytatásává válhatott a könyvkészítés. E körből mindenekelőtt Dieter Roth neve érdemel említést.

De mielőtt rátérnénk Dieter Roth munkásságára, talán nem árt tisztázni, hogy mit is értünk multiplikán. A multiplikát ugyanazokban az években találták ki és valósították meg, mint a művészkönyvet. A szó eredetileg nem annyira kétdimenziós, több példányban kinyomtatott művészeti alkotásokat, mint inkább háromdimenziós tárgyakat jelölt, mindenekelőtt olcsó, műanyagból vagy más korszerű anyagból több példányban készített szobrokat, melyek újbóli előállítása nem okoz nehézséget. A multiplikák hatvanas évekbeli feltűnését részben ugyanazzal a demokratikus szellemmel lehet magyarázni, mint a könyvművészet megjelenését, részben pedig a nyilvánvaló fogyasztói igénnyel. Rövid népszerűségük már a hetvenes években elenyészett. Ma már világos, hogy a könyvek jelentik a multiplika-művészet leghatékonyabb formáját.

Dieter Roth egyaránt foglalkozott tárgy- és nyomtatott multiplikák készítésével. A könyv-formával való kísérletei során jutott el a könyv tárgyként való felfogásához. Az Irodalomhurka (Literaturwurst, 1961) című mű például – hurkabélbe töltött, vízzel és zselatinnal vagy disznózsírral összekevert, és megfűszerezett újságpapír – évekkel később mint multiplika került újrakiadásra.

Első könyveit az ötvenes években állította össze akkoriban készített nyomataiból. A kézzel, illetve szerszámmal kilyuggatott, összehasogatott lapokban a geometrikus ábrák iránti vonzalom jut kifejeződésre. A sorbarendezés gesztusa azt fejezi ki, hogy a mű egészét, a részei közti kölcsönhatásokat csak akkor ismerhetjük meg, ha könyvnek tekintjük és végiglapozzuk. Az első ilyen könyv, jellemző módon, a Gyerekkönyv (Children’s Book) címet viselte. Roth 1954-ben fogott hozzá, és 1957-ben adta ki. (Szerepel az Összegyűjtött munkák első kötetében is; Collected Works, 1976.)

Roth legtöbb korai könyve aláírva, korlátozott példányszámban jelent meg, ami jól tükrözi nyomat-eredetüket. Roth és Ruscha az új könyvművészetben rejlő lehetőségekből mást és mást váltott valóra: Roth olyan könyveket készített, amelyeknek a könyv a természetes formájuk, Ruscha pedig számozás és aláírás nélkül jelentette meg a munkáit. Ruscha könyvei a dokufotózással, Roth könyvei a nyomat- és tárgykészítéssel hozhatók kapcsolatba.

Dieter Roth, Összegyűjtött munkák, 10. kötet, Daily Mirror, 1970.
Modern Művészetek Múzeuma, New York

A hatvanas évek végétől kezdve Hansjörg Mayer – Roth-tal közösen – újra kiadta Roth korai munkáit, mégpedig egységes formátumban és kötetenként legalább ezer példányban. Ezek a változatok már nem korlátozott példányszámú könyvek, hanem multiplikák. Az Összegyűjtött munkák között éppúgy szerepelnek multiplikává alakított egyedi művek, mint régebbi multiplikák új változatai, irodalmi anyagok és dokumentumok. Számos könyv többszörös metamorfózison ment keresztül, mire az Összegyűjtött munkák köteteként napvilágot látott.

1961-ben Roth szakított a geometrikus stílussal. A Bok 3a, a Bok 3b, a Bok 3c és a Bok 3d már csupa talált tárgyat, azaz nyomtatott anyagot tartalmaz: újságkivágásokat, valamint képregények és gyermek kifestőkönyvek egységes méretre vágott lapjait, ragasztott kötésben. Két kötetben a lapok perforálva vannak. E körülbelül hússzor húsz centiméteres könyvek után a londoni bulvárlap, a Daily Mirror lapjaiból összerakott Daily Mirror Book következett. Az oldalak ezúttal mindössze kétszer két centiméteresek – a könyvecske minden egyéb szempontból az előző sorozat folytatásának tekinthető.

Dieter Roth, Összegyűjtött munkák, 17. kötet, 246 felhőfoszlány, 1976.

Roth egyik leghatásosabb könyve, a 246 felhőfoszlány (246 Little Clouds, Összegyűjtött munkák,17. kötet, 1976) szintén rekonstrukció. A meglehetősen rossz minőségű első kiadás a Something Else Pressnél jelent meg, 1968-ban. A technikailag tökéletesen kivitelezett 1976-os változat a fotorealizmus magasiskolája. A tépések és ragasztások anyira illúziókeltők, hogy az ember meglepődik, amikor a lapokon végigsimítva nem érzékeli a papírfecniket. Minden apró begyűrődést, felkunkorodást tökéletes élethűséggel sikerült reprodukálni. A 246 felhőfoszlányban azok a kísérőszövegek, használati utasítások is olvashatók, amelyek eredetileg a könyv apropóját adták. Kétszáznegyvenhat mondat, kérdés, kijelentés, teljes bekezdés, vagy egyetlen szóból álló üzenet, összesen száznyolcvan oldalon. Roth Emmet Williams kérésére látta el őket rajzos illusztrációval. Az illusztrációkat azután a megfelelő szövegek alá ragasztotta. Az első „felhőfoszlányok” jobbról vannak lefotózva, majd a megvilágítás szöge fokról fokra változik, mintegy a nap mozgásának megfelelően. A felkunkorodó papírfecnik árnyéka úgy vándorol, hosszabbodik, rövidül, mint a felhőké.

Dieter Roth, Összegyűjtött munkák, 17. kötet, 246 felhőfoszlány, 1976.

A könyv kép és szöveg bonyolult kölcsönhatására épül. Az „illusztrációk” olykor csak passzív kísérői a szövegnek, máskor viszont teljesen új értelmet adnak neki: a szöveg (vagy szókép) és a vele látszólag semmilyen öszefüggésben nem álló kép között feszültség keletkezik. A 246 felhőfoszlány igazi könyvmunka, mert hatása azon alapul, hogy az oldalai meghatározott sorrendben követik egymást.

Dieter Roth, Összegyűjtött munkák, 17. kötet, 246 felhőfoszlány, 1976.

Egy purista bizonyára sok olyan „művészkönyvre” bukkanna a művészek által készített vagy tervezett könyvek dzsungelében, amely valójában nem is könyvmunka (könyv szerkezetű munka), hanem könyvtárgy (könyv külsejű tárgy), illetve konvencionális könyv (aminek történetesen nem író, tudós, kertész, filozófus, hanem művész a szerzője). Ezeket a megkülönböztetéseket nem árt emlékezetünkbe vésnünk, mert sok művészkönyv távolról sem műalkotás. Másrészt egy művészkönyv a megtévesztésig hasonlíthat a reklám- és kiállítási katalógusokhoz, magazinokhoz, képregényekhez, fotóalbumokhoz, irodalmi kiadványokhoz. Az élelmes művész gyakran szándékosan koppintja le a készen talált mintákat s alkalmazkodik külső struktúrákhoz. Nem azért, hogy egy újabb fotóalbumot vagy kiállítási katalógust csináljon, hanem azért, hogy ezeket a kiadványtípusokat is a saját céljai szolgálatába állítsa.

Dieter Roth, Összegyűjtött munkák, 17. kötet, 246 felhőfoszlány, 1976.

A művészkönyvek közül minden bizonnyal a könyvmunkák kategóriája érdemli a legnagyobb figyelmet, a könyvmunkákon belül pedig a multiplikáké, amelyek az egyedi könyveknél hívebben fejezik ki a könyv természetét és rendeltetését. Az egyedi könyvmunkák gyakran alig különböznek a talányosan hallgató, szoborszerű könyvtárgyaktól, amelyek a legjobb esetben is csak a könyv kulturális szerepére és történetére vonatkozó gondolatokat váltanak ki. A műalkotás másolhatósága – kép- és szövegelemeinek reprodukálhatósága – nemcsak azt jelenti, hogy ki lehet nyomtatni, hanem azt is, hogy széles körben lehet terjeszteni. A multiplika sokkal több emberhez juthat el, mint az egyedi műalkotás, mert minden példánya „eredeti”, s így sokkal kevésbé van helyhez kötve. Eljuthat azokhoz is, akik sosem jártak a művészet templomában, ahol üvegvitrinek védik az értékes műtárgyakat és könyvritkaságokat.

A hatvanas évek könyvművészei a hetvenes években más műfajok felé fordultak – talán az egy Roth kivételével. Ruscha 1971 után alig publikált valamit. De a hatvanas évektől nem búcsúzhatunk anélkül, hogy meg ne említenénk még két olyan művészt – Eduardo Paolozzit és Andy Warholt –, akik széles körben forgalmazott alkotásaikkal jelentős mértékben hozzájárultak a könyvművészet elfogadtatásához.