Clive Phillpot: KÖNYVEK KORTÁRS MŰVÉSZEKTŐL
Ha van valaki, aki igazán fontos szerepet játszott a könyv mint művészeti médium elfogadtatásában, akkor az Ed Ruscha. Sok olyan művészt meg lehetne még nevezni, aki szintén ott volt a kezdeteknél, de Ruscha volt az első, aki hosszú éveken át a könykészítést tekintette fő tevékenységi formájának, és akinek a munkái viszonylag nagy példányszámban jelentek meg. Ruscha könyvei eljutottak a galériákba és a könyvesboltokba (sőt a butikokba is), s ezzel mintegy legalizálták az új kifejezési formát. Nemcsak kaphatók voltak, de egyszerre öt-tíz példány is ott sorakozott belőlük a polcokon. Vagyis nyilvánvaló volt, hogy multiplikák. Ruscha – legelső könyve legelső kiadását leszámítva – nem írta alá és nem számozta meg a példányokat, és nem korlátozta a példányszámot. Ez radikális szakítást jelentett a korábbi szokásokkal. A műtárgyat övező aura szertefoszlott. Ruscha könyvei nem értékes ritkaságok, amelyeket hét lakat alatt kell tartani. Arra valók, hogy használják, kézbe vegyék, élvezzék őket.
Edward Ruscha könyvei
Ruscha könyveivel új paradigma jött létre.
Stílusának főbb vonásai már első könyvében, a Huszonhat benzinkútban (Twentysix Gazoline Stations, 1962) kialakultak. Az egyszerű borítólap gondosan meg van tervezve. A tipográfia egyéni, a cím pontosan kifejezi a könyv tartalmát. Ruscha könyvei gyakran nem többek, mint – igaz, némiképp szürreális – kollekciói rokonítható tárgyak képmásainak. Például két könyvének borítólapján ez olvasható: Kis tüzek (Various Small Fires, 1964), illetve Kilenc úszómedence (Nine Swimming Pools, 1968). De a belső címlapon már ez áll: Kis tüzek és tej (Various Small Fires and Milk), illetve Kilenc úszómedence és egy törött üveg (Nine Swimming Pools and a Broken Glass). A könyv lapjain természetesen tüzek és medencék képei sorakoznak, leszámítva az utolsó lapot, amelyen egy pohár tej, illetve egy törött üveg látható.
Edward Ruscha, Huszonhat benzinkút, 1962.
Modern Művészetek Múzeuma, New York
A Ruscha könyveken végigvonuló motívumokat valahogy így foglalhatjuk össze: fényképek, szavak és jelek, melyek tájakat és mozgási folyamatokat ábrázolnak. Ami az utóbbit illeti, a Huszonhat benzinkút a vezetésről, a Holland részletek (Dutch Details, 1971) a sétáról, a Harmincnégy Los Angeles-i parkírozó (Thirtyfour Parking Lots in Los Angeles, 1967) a repülésről szól. Ruscha olyan szerzőkkel állítható párhuzamba, mint például Hamish Fulton, akinek művészetében és könyveiben a séta szintén fotos szerepet játszik.
Edward Ruscha, Huszonhat benzinkút, 1962.
A Royal vizsgálata közlekedésbiztonsági szempontból (Royal Road test, 1967; Mason Williams-zel és Patrick Blackwellel közösen), mely egy egy öreg Royal írógép közlekedésbiztonsági vizsgálatát – azaz egy robogó autóból történt kihajítását – dokumentálja, mintha csak egy útbiztonsági jelentés vagy egy szűkszavú használati utasítás paródiája volna. Ugyanakkor ironikus játék azokkal a land artos és concept artos könyvekkel, amelyek távoli vidékeken lezajlott akciókat rögzítenek. Ruscha könyve volt valószínűleg az első, amelyet egy másik kortárs könyvművész kifigurázott. Bruce Nauman leporellója az Égő kis tüzek (Burning Small Fires) címet viseli. A könyv egész egyszerűen azt mutatja be, hogyan égette el Nauman a Kis tüzek egyik példányát.
Ruscha 1962-es könyvének karakterjegyei – a vizuális tartalom túlsúlya, a sokszorosíthatóság, az olcsóság, a hozzáférhetőség – nemcsak saját későbbi munkásságában köszönnek vissza, hanem általában a hatvanas évekbeli és hetvenes évek eleji könyvművészetben is. Korai könyvei egyúttal a – tulajdonképpen csak a hatvanas évek végén kibontakozó – konceptuális művészet első megnyilvánulásai közé tartoznak.
Sok konceptuális művész számára a könyv tűnt a legmegfelelőbb eszköznek gondolataik, elméleteik, diagramjaik és rajzaik terjesztéséhez, illetve műveik megformálásához. Mindenekelőtt azokra áll ez, akik az írás – nemcsak a művészetről való írás, hanem az írás, mint művészeti tevékenység – felé fordultak. A legtöbb pop artos könyv is a hatvanas évek végén született – a könyvművészet virágkorát élte.
A társadalmi feszültségek felerősödésének a különféle röpiratok, plakátok, brosúrák, magazinok elszaporodása volt az egyik kísérőjelensége. Sokasodtak az alternatív életformákat hirdető kiadványok, melyek részben tanácsokat adtak, részben az új közösségek tagjai közti kommunikációt voltak hivatva elősegíteni. Megváltozott a zene funkciója is, és a rock kultúra vonzáskörében számtalan új lap tűnt fel. Mivel a bevett médiák alkalmatlannak bizonyultak az új információk közvetítésére, megnőtt az igény az alternatív kiadványok iránt. Mind több csoport törekedett arra, hogy maga gondoskodjon az igényeinek – és a hozzá hasonló csoportok igényeinek – a kielégítéséről: terjedtek az underground, politikai és kisebbségi kiadványok. A képanyagok színesebbek, élénkebbek lettek a korában megszokottnál.
A sokasodó művészeti könyvek a művészek ízlését is befolyásolták. A színes illusztrációk nemcsak a művészeti kiadványokban váltak általánossá, hanem a történelmi tárgyú munkákban és az életrajzokban is. Egyre több fotóalbum jelent meg. Az emberek többsége – a művészeket is beleértve – gyakrabban találkozott könyvekkel, magazinokkal, reprodukciókkal, mint eredeti művekkel. Nem is olyan meglepő tehát, hogy a művészek saját céljaik szolgálatába állították, s másodlagos médiumból elsődleges kifejezési eszközzé változtatták a – korábban a kritikusok felségterületének tekintett – művészeti könyvet. A közönség eredeti művekhez juthatott: nem reprodukció-gyűjteményekhez, hanem tetszőleges példányszámban előállítható vizuális és verbális alkotásokhoz. A médiumot – azaz a nyomtatási technikákat – használó művészek pedig ellenőrizni tudták szándékaik maradéktalan megvalósulását.
A hatvanas évek végének demokratikus, sőt szocialista színezetű utcai megmozdulásai nagyban kihatottak a kor intellektuális és kulturális légkörére, vitákat gerjesztettek, számtalan írást és kiadványt eredményeztek. Cseppet sem meglepő, hogy a művészek is fogékonynak bizonyultak a demokratikus eszmékre. A művész számára rendelkezésre álló, viszonylag olcsó technikák közül a nyomtatás biztosítja a legszélesebbkörű terjeszthetőséget. Ami mármost a könyvet illeti, annak hatékonysága a plakátéval vetekszik. A könyv a legtávolabbi szegletekbe, legfélreesőbb zugokba is eljuthat. Nagy példányszámban is viszonylag könnyű kinyomtatni, és gyorsan felszívódik a társadalom szervezetébe: természetes közeg a művész demokratikus törekvéseinek valóra váltásához. Az már a dolog iróniájához tartozik, hogy a példaképnek tekintett Ed Ruschát nem jól fejlett demokratikus meggyőződése ösztönözte arra, hogy viszonylag olcsó, nagy példányszámú és könnyen újranyomható kiadványokat készítsen.
Említsünk meg még egy tényezőt, amely hozzájárult a könyvművészet felfutásához. A hatvanas évek derekára a festészet és a szobrászat elveszítette vezető helyét a képzőművészetek hierarchiájában. Mindinkább előtérbe került a fotográfia, melynek tudatos művelői között a művészek mellett egyre nagyobb arányban fordultak elő és egyre nagyobb szerepet játszottak a hirdetési, kommunikációs és média-szakemberek. Annyi új lehetőség támadt, hogy néhány művész még a filmezésbe és a televíziózásba is belekóstolhatott. Ugyanakkor fellazult a határ művészet és színház, művészet és irodalom, művészet és tánc között. Sokakat vonzottak a képzőművészet határterületei, így került sor a könyv festők, szobrászok, metszetkészítők általi újrafelfedezésére is. Ez volt az az évtized, amikor egyre több művész érezte úgy, hogy szándákait, törekvéseit ki kell nyomtatnia és vitára kell bocsátania. A művészi hitvallások, nyilatkozatok, önértelmezések a kiállítási katalógusok elmaradhatatlan kellékévé váltak. Túl sokáig volt az írás és a könyv a kritikusok és a történészek privilégiuma. Egyre több írni jól tudó művész akart közvetítők nélkül kommunikálni, és egyre több olyan kiadvány jött létre, amely igényt tartott az írásaikra.
A hatvanas évek által életre hívott művészkönyv alapvetően különbözik minden olyan könyvtől, amelyet korábban művészek készítettek. Már a század elején működő futuristák, dadaisták és konstruktivisták is szívesen éltek a nyomtatás adta lehetőségekkel. Számtalan kiáltvány, röpirat, brosúra, magazin és könyv megírása, összeállítása, kivitelezése fűződik a nevükhöz. Kiadványaik azonban irodalmiasak voltak, és csak a tipográfiai konvenciókkal szakítottak. Ami aligha meglepő, ha arra gondolunk, hogy mindhárom mozgalomban írók – Marinetti, Tzara, illetve Majakovszkij – játszották a fő szerepet. A művész – aki gyakran író, tipográfus, illusztrátor és grafikai tervező is volt – minden eszközt egyetlen célnak, az irodalmi hatás fokozásának rendelt alá. Egészen másképpen viszonyult ezekhez a kiadványokhoz, mint a saját műveihez. A neodadaista újraértékelési kísérletekkel ellentétben: akkoriban még senki sem használta a könyv struktúrát eredeti mű létrehozására. Tehetséges tervezőkben és illusztrátorokban nem volt hiány. De az újszerű koncepció, hogy a könyv egységes és megismételhető műalkotás, sosem fogalmazódhatott volna meg az ötvenes és a hatvanas évek társadalmi és művészeti forradalmai nélkül.