english

művészet magyarul (m+m=N+1)

(egy projekt a Budapesti Tavaszi Fesztivál mottójára: „Magyar művészet, magyar művészek”) [videó]

[előadás] Még egy banális kiírás is lehet kihívás, ha megtalálom a valószínűtlen feladatként való értelmezésnek lehetőségét. A feladat mindig a másságból, pontosabban egy valószínűtlen azonosság észrevételéből indul, hogy információ (+1) lehessen. A "valószínűtlen" informatikai fogalom, az információt úgy lehet definiálni, mint valószínűtlen szituációt: minél valószínűtlenebb, annál informatívabb. Tehát az induláshoz a fesztivál lokális mottójában meg kellett találnom azt a "kijáratot" amely a globális irányába visz, ugyanis meggyőződésem szerint minden lokális produktum csak globális kontextusában nyerheti el valódi értelmét és egyúttal lokális, helyi értékét is. A helyes "találat" mindig - a nagyon egyszerű, mint például Tamkó Sirató Károly dimenzionista képlete, az N+1.

A "művészet magyarul" címet két dimenzionista megközelítés teszi érthetővé: Tekintsük múltnak, azaz "N"-nek először a "művészet" fogalmát, majd a "magyar" fogalmát, mindkét esetben a másik fogalom lesz a "+1", a jövő. Ebből következik, hogy a magyarok számára a „művészet” akkor dimenzionista, ha +magyar és a „magyar” akkor dimenzionista, ha +művészet. A várható eredmény amit keresünk - az „N+1” képletet aktualizáló „m+m” - az önazonos élő jelen.

Az önazonos élő jelennel foglalkozva jutott eszembe a 2002-es múltból egy fényújságra készített jelen-definícióm, amelyet kísérletként a 2007-es jövő tárgyi kontextusába helyeztem. A tárgyegyüttesben egy talált ruhaszárítón száradó EU zászló, mint egy újabb induktív jövő, a piros, fehér és zöld színű csipeszekkel (lásd még: Dimenzionista trikolor), mint a deduktív múlt szimbólumai "beszélgetnek". A véletlenszerű kontextusban a fényújság negyed századdal későbbi jelen-definíciója szerint az "élő jelen" a kétség. Ebben a jelenben a dimenzionizmus lényege a kétség, más szóval parallel valóság, amely nem más, mint a deduktív múlt és az induktív jövő felé irányultság valószínűtlen váltakozása.

A konstrukció megértéséhez további információt akartam gyűjteni, ezért heraldikai nézőpontból összefüggésbe hoztam a dimenzionista hármas jelen-definíciót a magyar trikolor 1848-49-es jelentéseivel: A piros/erő (deduktív a múlt felé), a fehér/hűség (induktív a jövő felé), a zöld/remény (élő a jelenben). - Meglepő?! - Akkor menjünk tovább. - A fényújság jelen-definíciója szerint: a remény (a jelen-kétség) az erő (a múlt-jelen) és a hűség (a jövő-jelen) valószínűtlen váltakozása. - Ezután kiváncsi lettem, hogy ez a módszer hogyan működik a magyar címerben: jobb oldalon a piros és a fehér (múlt és jövő) váltakozik, míg bal oldalon alul találjuk a remény zöldjét (jelen), felette a hűség fehér (jövő) kettős keresztjét [keresztény királyi hatalom jelképe] az erő piros (múlt) környezetében. A címer bal oldalán a remény zöldje a "+1", a jobb oldalhoz dimenzionista módon viszonyul. Ami pedig igazán meglepő: a magyar címer szerkezete modellezi az agy két féltekéjét, a bal oldalon a "+1" (a remény zöldje) a ráció területe. A hagyomány szempontjából is érdekes: a címer jobboldala (N) az Árpád-házi, a baloldala (N+1) a dimenzionista hagyományt szimbolizálja. Az alkotó alapelemek egymásra vonatkoztatott jelentései összességükben arra mutatnak, hogy a magyar címer a 21. századi értelmezésében a nemzeti önmeghaladás jelképe.

Miután megállapítottam, hogy a magyar nyelv és gondolkodás vízuális kapcsolataiban dimenzionista, találtam egy újabb "+1" dimenziót a lengyel-magyar barátság megértéséhez: Pawel Petasz identifikációs munkája a dimenzionista módszer próbája, egyszerű, világos, tiszta, egyételmű, lenyűgöző. A megfejtés: a művészet lengyelül magyar, magyarul lengyel. Ilyen a dimenzionista "művészet magyarul", a művészet magyarulása, avagy a magyar művészetesedése.