John Held Jr.: A Shadow Project:
a küldeményművészet-hálózat és a béke aktivizmus együttműködése egy bizonytalan korban
Held, John, Jr.: The Shadow Project: Collaboration Between the Mail Art Network and Peace Activists in Contemplation of an Uncertain Age, Manuscript, ca. 1990
A mail art hálózat olyan, együttműködő művészek és elkötelezett egyének nemzetközi asszamblázsa[1], amelynek résztvevői a postán keresztül osztják meg egymással művészetüket és eszmeiségüket, mintegy a kereskedelmi művészeti intézmények alternatívájaként. Ahelyett, hogy zsűrizett kiállításokon vennének részt, a küldeményművészek szervezik saját kiállításaikat, mindenkinek biztosítva a szabad és ingyenes részvételt. Ahelyett, hogy az eladásra kínált tárgyak termelésére összpontosítanának, a küldeményművészek a művészet és élet közti új kapcsolatok kialakítására helyezik a hangsúlyt.
Annak ellenére, hogy a küldeményművészet előzményeit a korai modern művészet szereplői közt kell keresnünk (gondolok itt Marcel Duchamp-ra[2], Kurt Schwittersre, a Dadaizmusra és az olasz futuristákra), kortársait pedig az olyan közelmúltbéli avantgárd jelenségek között, mint a Gutai, a Nouveau Réalisme vagy a Fluxus, elmondható hogy a mail art úttörője Ray Johnson volt, aki New York-i művészként még az 1950-es években kezdte el szőni postai levelezőpartnereiből hálózatát. Szájhagyomány útján, valamint felhívásai nyomán ("add and send", azaz adj(ál) hozzá és küldd tovább Johnson küldeményét egy ismert vagy akár ismeretlen harmadik személynek) Johnson költői performanszot épített fel a küldeményekben. Mindezt 1962 óta New York Correspondance School of Art néven ismeri a világ.
1972-ben jelent meg egy, Johnson küldeményeművészeti tevékenységét bemutató két részes cikk Thomas Albright tollából a Rolling Stone magazinban. Első alkalommal került a művészeti világ kiadványainál szélesebb érdeklődés középpontjába ez az underground művészeti mozgalom. Ezt követően új résztvevők özönlötték el a küldeményművészetet: mind részt akartak venni a kommunikációs közösségben. A mail art a művészeti alternatívák iránt érdeklődők után vonzani kezdte a társadalmi és politikai érdeklődésűeket is.
A társadalmilag, politikailag, környezettudatosan és művészetileg elkötelezett küldeményművészek újonnan kovácsolt szövetsége kisvártatva több tematikus művészeti kiállítást szervezett. A következő kiállítások listájával szemléltetem a küldeményművészek érdeklődését az aktivista témák iránt (a cím után zárójelben a szervező nevét vagy a helyszínt tüntetem fel, valamint a bemutatás évét).
The Artist at the Service of the Community (Clemente Padín, 1976);
Earth Healing Mail Art Event (Chuck Stake, 1977);
The Young Generation and the Political and Social Reality (Peter Below, 1978);
Satira Politica: Post Scriptum (Vittore Baroni, 1979);
Anti-Nuke Mail Art Show (Seattle, 1980);
Anti WW III Show (San Francisco Poster Brigade, 1980);
Anti Marginal Art and Society (Nicola Frangione, 1980);
Capitalism is Sad (Patrick T., 1981);
Homosexuality (Christorper Mach Art, 1981);
Solidaritat for Solidarnose (Jürgen Gchweinebraden, 1981);
The World Message Now (Art Stage, 1981);
Artists Make Art Against War (Jürgen Schweinebraden,
1982);
Arts for Surviving (Nyugat-Németország, 1982);
Enlightenment and Perversity in Urban Life (Steve Balkin, 1982);
First International Peace-Art Action by Mail (Hans Kalkmann, 1982); International Action for Peace (Georg Ozory, 1982);
International Festival in Solidarity with the People of Central
America and the Caribe (Mexikó, 1982);
Make Love Not War (Joachim Strange, 1982);
Mr. X Presents Anti-War (Svédország, 1982);
On Freedom On Peace (Kala Institute, 1982);
Paper Ambassadors (Creative Thing, 1982);
The Place of Arts in Society (Arno Arts, 1982);
Reclaim the World, Redesign the Future (Internationalist Arts Festival, 1982);
Shall We Save Venice? (Olaszország, 1982);
Accion Postal America Latina (Chile, 1983);
Human Rights (Peru, 1983);
Mail Art for Peace (Kelet-Németország, 1983);
Pollution in Italy - Save the Bormida River (Bruno Chiarlone, 1983);
Prison Mail Art Show (California Institute for Men, 1983);
United for Peace (Ruggero Maggi, 1983);
Women Today (Kelet-Németország, 1983);
About War, Peace and Something Else (Rodolfo Granaffi, 1984);
Art Against Apartheid (New York, 1984);
Big Brother's Year (Görögország, 1984);
Censorship East/Censorship West (John P. Jacobs, 1984);
Flags Down for World Peace (Crackerjack Kid, 1984);
For Places and Rights of the People (Olaszország, 1984);
Has Any of Your Mail Been Censored? (Mark Wamaling, 1984);
Mail Art on Racism (Cellini, 1984);
Mailart for Peace (Peter Küstermann, 1984);
On Being Black in America (California, 1984);
Peace in the World or the World in Pieces (Michael Leigh, 1984);
Reagan 1984: War Criminal or ? (Howard Munson, 1984);
Against US Intervention in the Caribbean (Artists Call, 1985);
Flags for World Peace (Crackerjack Kid and Shozo Shimamoto, 1985);
Nicaraqua: Patria O Muerte (Uruguayian Mail Artists Association, 1985).
Ezek a társadalmi, politikai és környezetvédelmi elköteleződések persze nem csak kiállításokban öltöttek formát, számos akcióra is sor került. A küldeményművészet bizonyos mértékű névtelenségbe burkolja a résztvevőit: az egyszeri közreműködő többnyire nyugodtan üldögélhet otthonában, miközben magányosan dolgozik a munkáján. Különböző levélíró kampányokon és (társadalmi és/vagy művészeti közegben kivitelezett) közvetlen akciókon keresztül a küldeményművészek felemelték hangjukat, hogy globális problémákra hívják fel a figyelmet.
Ne becsüljük alá egy tömeges levéíró kampány erejét! A nagyvállalatok a mai napig felkapják a fejüket, ha jelentős számú levél érint egy konkrét kérdést. Jól tudják, hogy manapság alig írnak levelet az emberek, ha tehát valaki mégis tollat ragad, akkor abból arra lehet következtetni, hogy több ezren ugyanúgy éreznek. Vegyük például Clemente Padín és Jorge Caraballo esetét! Annak idején egy mail art levélíró kampány hatására engedték őket szabadon az uruguay-i (politikai) börtönből.
1977 augusztusában Clemente Padín és Jorge Caraballo küldeményművészeket letartóztatták és bebörtönözték. Azzal vádolták őket, hogy tiltakoztak az uruguay-i hadsereg, és az országban tapasztalható amerikai befolyás ellen.
1978 februárjában Geoffrey Cook, egy amerikai küldeményművész vállalta magára, hogy megszervezi és koordinálja az európai és amerikai művészek levélíró kampányát.
Két lépcsős akciót hirdetett:
„1) Tömeges tiltakozás: rábírjuk az érdeklődőket, hogy írjanak saját kormányuknak és az uruguay-i kormánynak, hogy nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra, és köröztessék az esettel összefüggő híreket és dokumentumokat.
2) Közvetlen módszer: meg kell nyernünk befolyásos személyek, szervezetek és kormányok támogatását az ügynek, hogy avatkozzanak közbe a művészek pártfogóiként.”
A mail art közösség által a Padín és Caraballo-ügynek szentelt növekvő figyelem hatására a francia és az amerikai kormány is diplomáciai nyomást gyakorolt az illetékes hatóságokra; 1979-ben Padínt és Caraballót szabadon bocsátották. Geoffrey Cook ekkor az akció sikeréről ezt írta: „megmutatta, hogy a művészeti világon belül léteznek olyan struktúrák, amelyeken keresztül hatást fejthetünk ki a világban és befolyásolhatunk nagyobb hatalmakat.”
Néha a levélíró kampányoknál közvetlenebb módszerre van szükség ahhoz, hogy eredményeket érjünk el. Időnként az embernek közvetlenül kell beavatkoznia, hogy hű maradjon személyes elveihez.
Az igény, hogy a nemzetközi mail art hálózatban is megjelenő társadalmi problémákat a nyilvánosság elé tárják és az egyre erősebb szándék a valós idejű együttműködésekre előkészítette a terepet az egyik legszélesebb körben elterjedt, folytatólagos küldeményművészeti közösségi kezdeményezés számára: ez a Shadow Project.
A hiroshimai Béke Múzeumban található bank bejáratához vezető lépcsősoron látható egy kitörölhetetlenül odaégett emberi sziluett. Ezzel a képpel mutatták be a vészforgatókönyvet leendő pusztulásunkról, amennyiben nem működünk együtt egymással. Alan Gusow, az International Shadow Project koordinátora azt írta: „Abban bízunk, hogy a Föld felszínén szétszórt képekkel inspirálhatjuk a kollektív képzeletet. Várakozásunk szerint ha az emberek a saját szemükkel látják, mi marad egy nukleáris háború után, nem csak saját életük védelmében fognak cselekedni, hanem a Föld minden élőlénye érdekében is.”
1985 elején a Performers and Artists for Nuclear Disarmament (PAND) két tagjának bejelentését kezdték el köröztetni a küldeményművészeti hálózatban:
„Kedves Barátaink,
1985 augusztus 6-án emlékezünk meg Hiroshima bombázásának 40. évfordulójáról. Nem csak történelmi jelentősége miatt emlékezünk erre a napra, hanem azért is, hogy ne felejtsük el a nukleáris katasztrófa lehetséges következményeit. Hogy méltóképpen megemlékezzünk az első nukleáris holokausztról, egy világszerte megrendezésre kerülő eseményt szervezünk INTERNATIONAL SHADOW PROJECT címmel; ennek segítségével az emberek elképzelhetik a nukleáris tragédia következményeit és annak emberi dimenzióit.
Amikor 1945-ben az első atombomba felrobbant Hiroshima felett, azok az emberi lények, akik a robbanás 33 méteres sugarú körzetében tartózkodtak, azonnal megsemmisültek a perzselő hőség hatására, csak az "árnyékukat" hagyták hátra. Ezen ártatlan emberek földi maradványai adják a Shadow Project képi világát, ünnepélyes emlékművünknek, amit azért hívtunk életre, hogy segítsünk az embereknek elképzelni és felfogni az összes élet eltűnését egy potenciális nukleáris háború következtében.
1985. augusztus 6-án, a Hiroshima Nap előtti hajnalon, napfelkelte előtt különböző tevékenységeket végző emberi lények sziluettjeit festjük fel köztereken.
Ezek az ideiglenes árnyékok nyilvános utcaszakaszokat és járdákat népesítenek majd be világszerte különböző közösségekben. A névtelen emberi sziluettek néma tanuságtétele drámaian mutatja be mi marad a nukleáris háború után.
Az első Shadow Projectre 1982-ben került sor New York City-ben, amit egy hasonló projekt követett Portlandben, Oregonban 1983-ban. Kulturális munkásokként az érdeklődő résztvevőknek lehetőséget nyújtunk arra, hogy megemlékezzenek a Hiroshima Napról. Két célt is elértünk. Először is, a projekt lehetővé tette a résztvevők számára, hogy megéljék a közösségi érzést és erőt merítsenek belőle. Másodszor pedig széleskörű nyilvános vitát provokált a nukleáris háborúról. Rendkívüli médiavisszhangra talált.
Kollektív tapasztalataink eredményeként hoztuk létre azt a programot, ami más közösségeket is segíthet abban, hogy saját Shadow Projectjeiket megvalósítsák, s így egyre több emberi sziluett jelenik majd meg világszerte a következő, 1985. augusztus 6-án megrendezésre kerülő Hiroshima Nap alkalmából.
Akció és békesség,
Donna Grund Slepack és Alan Gusow”
Ezt a nemzetközi felhívást több mail art kiadványban is újraközölték, többek közt Günther Ruch befolyásos Clinch magazinjában; épp a megfelelő húrokat pendítette meg a művészeti hálózatban, amelyet a már korábban radikalizáltak különféle politikai és társadalmi ügyek. Az időzítés is tökéletes volt: a Shadow Project korai felhívásaival egy időben vette kezdetét egy nagyszabású küldeményművészeti találkozó megszervezése, amelyre a az 1960-as és '70-es években Ray Johnson szervezte New York Correspondence School of Art Meetingek óta nem volt példa.
A Decentralized World-Wide Mail Art Congresseket a svájci művészek, H. R. Fricker és Günther Ruch találták ki, mindketten a mail art ügyekről folyó párbeszédet kívánták elősegíteni, valamint arra bátorítani a küldeményművészeket, hogy találkozzanak egymással. 1986-ban több mint 80 kongresszust tartottak 25 országban, több mint 800 résztvevővel. Egyes kongresszusok beszámolóit kiadták és széles körben terjesztették. Világosan látszott a mail art trend: kibővülőben a postai találkozás, hogy közvetlenebbé és kézzel foghatóvá váljon a köztük zajló együttműködés.
Ruggero Maggi, régi milánói networker, a mail art kongresszusokkal kapcsolatosan hirdette meg a Shadow Projectet. Egyike volt azon cirka harminc küldeményművésznek, akik részt vettek a Joki Mail Art (Jo Klaffki) nevéhez fűződő, a nyugat-németországi Mindenben rendezett Mail Art Congressen (1986. szeptember 19–29). A kongresszuson kiállítások, performanszok, workshopok és művészeti akciók kaptak teret. A találkozó zárónapján, 1986. szeptember 29. reggelén a következő küldeményművészek gyülekeztek a Burgerzentrum előtt: Peter Küstermann, Joki, Gerard Barbot, Willi Metting, Marcel Stüssi, Manfred Schild, Dirk Gorny és Maggi. A Burgerzentrumban volt megtekinthető Maggi vizuális költeményeinek kiállítása, amit Peter Küstermann rendezett.
A jelenlévő küldeményművészek hozzáláttak a Hiroshima Schatten Projekt kivitelezéséhez, különböző pozíciókban fektették le az emberalakokat ábrázoló papír sziluetteket. Ezeket festették körbe fehér festékkel. De alig vette kezdetét az akció, máris a helyszínre érkezett a rendőrség és kikérdezte a résztvevőket. A hatóság ellenőrizte a papírjaikat, útlevelüket, de végül mindenkit elengedtek. A mindeni lapban később közöltek is egy fotókkal színesített riportot. Maggi is kiadta saját beszámolóját a történetről, ez az An Injury to One Is an Injury to All c. viselte.
A Mail Art Congressek nyomdokain számos kollaboratív akció született. Jürgen Olbrich, a kasseli (Nyugat-Németország) networker megalakította a Nomads csoportot, melynek tagságába Kanadából, Angliából, Nyugat-Németországból és Svájcból származó küldemény- és performanszművészek tartoztak. A Nomads több alkalommal is szerepelt performanszaival Európában, ezek közül a legfontosabb az 1987-ben rendezett rangos Documenta 8-on történt.
Ruggero Maggi Shozo Shimamotóval kezdett együttműködésbe. Shimamoto vezette az AU (Art Unidentified) Artspace-t Nishinomiyaban, Japánban. Közösen vitték „haza” a Shadow Projectet Hiroshimába 1988 augusztus 6-án. Két francia küldeményművész, Daniel Daligand és Gerard Barbot, valamint jómagam az Egyesült Államokból tettünk meg mindent, hogy részt tudjunk még venni az eseményen. 1988 júliusának végén a művészek Nishinomiyában (Oszaka külvárosa) találkoztak; kezdetét vette egy intenzív, három hetes, performanszokkal, kiállításokkal és workshopokkal tarkított utazás.
A hiroshimai ottlétünk alatt rendeztünk egy küldeményművészeti kiállítást a vasútállomáson, egy partit helyi művészekkel, egy Hiroshima World Mail Art Symposiumot a PTT[3] központban, valamint egy Shadow Project utcai akciót a Béke Park előtt augusztus 6-án. További árnyék performanszokat tartottunk Nishimomiyában, Kyotóban, Iidában és Sennanban.
A három hétig tartó csoportos utazás során a japán, amerikai, francia és olasz művészek között erős szálak szövődtek, amelyek a mai napig is kitartanak. Az élet és művészet eredeti színét kevertük ki, ami elkísért bennünket más, közvetlenül nem kapcsolódó későbbi együttműködéseink során is.
Talán a legfontosabb ezek közül a Net Run projekt volt, amit Shozo Shimamoto japán küldeményművész társaival, Ryosuke Cohennel és Mayumi Handával kivitelezett, európai mail artosok együttműködésével 1990-ben. Végigkísérték az amerikai őslakos békeaktivista, Dennis Banks Sacred Run akcióját Londontól Leningrádig, nyugat- és kelet-európai networkerek támogatását és vendégszeretét élvezve Shozo és társasága a világbékéért szervezett nemzetközi összefogás hatásos szimbólumát hívta életre
A Net Runnal egyidőben jómagam épp a Szovjetunióban tartózkodtam és kapcsolattartómmal, Ilmar Kruusamae-vel együtt a Shadow Projecthez kötődő performanszokat mutattunk be Tartu (Észtország) utcáin. Vízhatlan gumiruhába öltöztem, maszkot viseltem, kesztyűt és csizmát húztam, így feküdtem a földön, míg Ilmar és mások krétával körberajzoltak.
A Shadow Project több kiállítás témájává vált. Ruggero Maggit Harry Polkinhorn kérte fel, hogy a San Diego State University Imperial Valley Campusán dolgozzanak együtt egy projekten: itt sok, 1988-ban Japánban bemutatott munka mellett új művek is kiállításra kerültek. A kiálllítást kísérő esszéjében így írt Polkinhorn: „Érdekes, hogy sok, a Shadow Projectben résztvevő alkotás egyszerre hordozza magán a vizuális és a verbális rendszerek jeleit, mintha a kultúrák, nyelvek, médiák közti kommunikációs nehézségeken felülemelkedés vágyát hangsúlyoznák. A körülmények ellenére a művek világosan beszélnek: azt üzenik, hogy ha életben akarunk maradni, akkor annak előfeltétele a tolerancia és a másság tisztelete.”
Karl Young, az 1990-ben a Woodland Pattern Galleryben (Milwaukee, Wisconsin) bemutatott Shadow Project kiállítás rendezője észrevette, hogy a résztvevők nem csak közvetlenül a nukleáris fegyverkezés speciális kérdéskörét célozzák meg, hanem kiterjesztették a párbeszédet olyan témákra, mint a családon belüli erőszak, a cenzúra, az AIDS vagy a kolonializmus. „A montevideói Clemente Padín két nagy művében az országában eltűnt emberek árnyékát vázolta fel… Az újabb motívum megrajzolásával ismét arra kérte a nézőt, hogy tágabb összefüggésben nézzen az atomfegyverekre. ”
Egy 1989-es Phoenixben, Arizona államban adott Shadow
Performance-omról a következőket írta Karlen Ruby kritikus: „Vajon lesz maradandó hatása ezeknek a performanszoknak és egyéb akcióknak? Nem hagyott elegendő nyomot maga után az a pár százezer, 1945-ben Hiroshimában meggyilkolt ember? Mindnyájunknak, akik Hiroshima után születtünk, világos a követelése: nem történhet meg újból! Held Shadow Projectje talán túl egyszerű kijelentésnek tűnhet, mégis az emberi túlélés, nukleáris leszerelés és béke alapvető témáival kapcsolatban mély érzéseket hív elő, amivel felrázza a nézőt: van mint elgondolkozni ebben a bizonytalan korban.”
________________________
[1] Egy sokak által osztott értelmezés szerint maga a hálózat, a küldeményművészek komplex viszonyrendszere tekintendő a mail art műalkotásnak. Ebben az értelemben alkotják a különböző művészek, alkotó személyek a nemzetközi asszamblázs művet, mint ahogy egy darab fa, a rákent festék, ráragasztott papír és fémdarabok alkotnak egy asszamblázs tárgyat. (A ford.)
[2] Lásd ehhez kapcsólódóan az Artpool által 1987-ben szervezett Duchamp szimpoziont.
[3] Posta, Távirat és Telefon (A ford.)