Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

UTÓSZÓ

Papp Tibor egy 2002-ben született dolgozatában Kassáknak az utókorra, s különösen a kortárs magyar irodalomra gyakorolt hatásáról értekezik, kifejtve, hogy „a Kassák-hatás mértéke korlátozott volt, azaz nem tudott akadálytalanul szétterjedni, szétömleni az irodalom mezein, betüremkedve a fűszálként sokasodó poéták, prózaírók fülébe”. Ennek okai között elsősorban azt tünteti fel, hogy az avantgárd mester a II. világháború előtt, sőt még utána is „mellőzött, félreállított, megbélyegzett (és időnként üldözött) művész és költő és író volt, amit konokul, megalkuvás nélkül vett tudomásul”. Ha igaz ez Kassákra, akkor különösen érvényes Tamkó Sirató Károlyra, aki az 1928-ban megjelent második kötetének, a Papírembernek kedvezőtlen magyarországi fogadtatása után, 1930 augusztusában Párizsba utazott, majd a betegsége miatti hazaérkezését követően 1980-ban bekövetkezett haláláig elsősorban gyermekversek szerzőjeként, valamint műfordítóként, illetve A három űrsziget című, 1969-ben megjelent regénye miatt tudományos-fantasztikus szerzőként tartották számon.

A hazai irodalomtudomány évtizedekig nem is számolt vele, a hatkötetes A magyar irodalom története a nevét sem írja le. Pedig az 1936-ban Párizsban megjelent Dimenzionista Manifesztumát minden bizonnyal az avantgárd irodalomtörténet legizgalmasabb és legfigyelemreméltóbb kiáltványai között kell számon tartanunk; nem véletlen, hogy a hozzá csatlakozott huszonhat művész között találjuk a kor legnagyobb hatású szerzőinek jó részét, például Marcel Duchamp-t, Hans Arp német festőt, írót, szobrászt, Robert Delaunay francia, Vaszilij Kandinszkij orosz festőt, Moholy-Nagy Lászlót, a magyar avantgárd művészet és fotográfia akkor már Londonban élő, később világhírűvé vált úttörőjét, Ben Nicholson angol festőt vagy éppen Francis Picabia francia festőt.

Tamkó Sirató irodalmi mellőzöttsége mögött talán a saját szerepvállalása is meghúzódik, mintha ő – részben a betegségéből következő élethelyzet miatt – nem érezte volna kötelességének azt, amit avantgárd kortársai közül szinte mindenki: az emigrációban töltött tanulóévek után felismerve Magyarország nyomorúságát, erőteljesen a társadalmi problémák felé kezdtek orientálódni. A harmincas évek második felében már maga a francia avantgárd is „az utóvédharcait élte, a modernista kiáltványok korát felváltotta az antifasiszta irodalom s a realista szintézis korszaka” – véli Pomogáts Béla a Fejezetek a magyar avantgard irodalom története című 1976-os dolgozatában, s ezzel párhuzamosan a külföldről hazatért, a különféle izmusokban megmártózott magyar alkotók is a műveikben a társadalom nyomorúságainak adtak hangot, legyen szó Illyésnél a Puszták népéről, Kassáknál Angyalföldről, vagy Déry kisregényeinek városábrázolásairól. A Párizst szintén megjárt Illyés Gyula 1945-ös visszaemlékezéséből derül ki igazán, mit is jelentett számukra a magyar valósággal való szembenézés: „magam Párizsból jöttem meg, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas emléket innen, s kint ez a fájdalmas emlék – mint minden emlék – még szépült is. De ez az új szem most csupa iszonyatot látott. […] Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzésemet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán. Sétálhatok tovább itt is az avantgardista szabad gondolattársítások négy fala közt? Nem volt könnyű kitörnöm, nemcsak a helyet tartottam – tartom ma is – emelkedettnek, hanem az ajtókat is én falaztam be.” Ez abból a szempontból is érdekes, hogy a Párizsban többek között André Bretonnal, Tristan Tzarával, Paul Eluard-ral és Louis Aragonnal barátkozó Illyés 1926-ban tért haza, miközben a nálánál három évvel fiatalabb Tamkó Sirató még a Papírember versein dolgozott. Így Tamkónak ekkor még az az összehasonlítási alapja nem volt meg, mint a húszas években haza érkezőknek, ám a különbség később, az ő visszatérésekor is nyilvánvaló lehetett. Ez a művekben is testet öltő, az írói felelősségre is rámutató különbségtétel egyébként a magyar irodalomban számos szerzőnél kötődik a Párizs-élményhez, ezért „a nyitott életforma és mentalitás hagyományos jelképe Párizs lett – mutat rá Pomogáts Béla. – Nem először irodalmunkban, erről tanúskodnak Ady, Kosztolányi, József Attila, Márai Sándor, Cs. Szabó László és mások írásai”, s talán az sem véletlen, hogy a kassáki s részben a tamkói örökséget is továbbvivő újabb magyar avantgárd vonulatnak is éppen Párizsban jött létre a folyóirata, az 1962-ben alapított Magyar Műhely, amelynek 1969/35. számában Papp Tibor írt kritikát Tamkó akkori új könyvéről.

Az avantgárd dokumentumokat, kiáltványokat feldolgozó művek és antológiák javarészt említést sem tesznek Tamkó Sirató Manifesztumáról, A dimenzionizmus albuma a hatvanas évek közepétől kéziratban maradt, s a Manifesztumra, valamint Tamkó Sirató avantgárd szerepének a jelentőségére is csak a hetvenes évektől figyelnek fel. Ebben Szombathy Bálint az egyik éllovas, aki a délvidéki Képes Ifjúság 1976. április 14-i számában közöl cikket Negyvenéves a dimenzionista kiáltvány címmel, majd 1977-ben az újvidéki Híd harmadik számában beszélget Tamkó Siratóval, az Új Symposion mellékleteként közölt, A konkrét költészet útjai című nagy ívű dolgozatában pedig részletesen foglalkozott Tamkó művészetének jelentőségével. Szombathy ezen írásának a 2005-ös második, javított kiadásában arra is kitér, hogy Tamkó Sirató recepciója és kanonizációja még Kassákénál is viszontagságosabb: „Ha a Kassák Lajos körüli köd csak a hetvenes években kezdett igazából felszállni, akkor megállapítható, hogy a Tamkó Sirató Károlyt övező mellőzés még ennél is tovább éreztette hatását, hiszen progresszív munkásságának recepciójára csak a nyolcvanasokban került sor. Lényegében mindkét alkotó csak halálát követően kapta meg a kellő szakmai figyelmet. Nem mintha Tamkó avantgárd ténykedése volumenét tekintve egy kalap alá lenne hozható Kassák sokoldalú aktivizmusával, valamint társadalmi-politikai érzékenységével, ám a költészetből eredő művészeti ideológiájának volt egy olyan szegmense, amely bármikor odaállítható a kassáki képvers-produkció nemzetközileg is fajsúlyos teljesítménye mellé. Ennek a többféle költészeti poétikát összefogó opusnak a dimenzionista művészetszemlélet képezte alapját, amely korjelenség volt, és senki sem fogalmazta meg oly mértékadóan és akkora hittel annak jellemrajzát, mint a francia fővárosban tartózkodó Tamkó.”

Tamkó Sirató Károlynak a most kézben tartott kötete, A Dimenzionista Manifesztum története egy kézirat évtizedes hányattatásának a lezárása tehát, egy életmű rehabilitációja, vagy éppen az életmű újraértelmezési kísérletéhez adott megfellebbezhetetlen erejű támpont, aminek az irodalomtörténeti jelentőségét reményeim szerint az avantgárd irodalom és művészet történetének kutatói is igazolni fogják. Hiába jelent meg az elmúlt évtizedekben többször is maga a Manifesztum (például 1966-ban az újvidéki Híd című folyóiratban, 1969-ben Tamkó A Vízöntő-kor hajnalán című kötetében, 1981-ben a Fajó János vezette Pesti Műhely Tamkó-mappájában, vagy 1988-ban a Béládi Miklós és Pomogáts Béla szerkesztette Jelzés a világba. A magyar irodalmi avantgarde válogatott dokumentumai című, akkor valóban hiánypótló kötetben), mit sem ér az egész annak a rendkívül izgalmas művészeti kontextusnak a felfejtése nélkül, amit ebben a kötetben olvashatunk. A Jelzés a világba című kötet megjelentetése előtt írta – az általam egyébként sokra becsült – Alföldy Jenő az e kötet 188. oldalán is közölt, Jovánovics Miklós kiadóvezető kézírásos megjegyzésével megerősített szerkesztői levelében, hogy Tamkó visszaemlékezése „kiszakítva egyrészt a korabeli mozgalmak összefüggés-rendszeréből, másrészt Tamkó Sirató életművétől elkülönítve, függetlenítve, a jelenlegi kiadói viszonyokat tekintve, megjelentetése inkább esetleges szándékot tükrözne”. Ez már csak azért is vitatható, mivel jól látszott, hogy Tamkó nem várt betegsége miatti korai hazatérése következtében a dimenzionizmus sem tudta befutni azt a pályát, amit a kezdeti lendület és a hozzá csatlakozott impozáns névsor alapján utólag elvártunk volna,[1] így annak érdekében, hogy a kiáltvány valódi kontextusa és értéke széles körben ismertté váljon, szükséges lett volna az előzmények és háttér feltárása, amit maga a szerző alaposan megtett a most megjelent szubjektív, ugyanakkor rendkívül szuggesztív munkájában. A dimenzionizmus mozgalomnak indult, bár indítójának személyes sorsa a mozgalmi jelleg kibontását megakadályozta, s ezért tűnhetett úgy utólag, hogy a Manifesztum által meghatározott irány és alkotói tevékenység „nem helyezhető az izmusok fejlődéstörténeti kereteibe, nem mozgalom, hanem tudatosító folyamat volt, melynek kiáltványa szintetizálta az azonos elvre épülő európai művészeti törekvéseket” – véli Szombathy a Képes Ifjúságban olvasható cikkében, de hasonló gondolatokat fogalmazott meg Veress Miklós is a Kortárs 1976/9. számában közölt Egy hűséges költő című írásában.

A költői életmű egyes darabjait is erősen kontextualizálja az 1936-os kiáltvány, illetve a megértésükhöz, az (újra)értelmezésükhöz is erősen hozzájárulhat a visszaemlékezésnek és a Klaniczay Júlia által filológushoz méltó alapossággal rekonstruált Dimenzionista albumnak a megjelentetése. A Szépirodalmi Könyvkiadónál 1969-ben megjelent A Vízöntő-kor hajnalán című kötet versei közül több darabot éppen a Dimenzionista Manifesztum tükrében kell olvasnunk. A visszaemlékezést olvasva utólag maga a szerzői szándék is még nyilvánvalóbbá válik, hiszen A Vízöntő-kor hajnalán függelékében közzétették a Dimenzionista Manifesztum magyar szövegét az aláírók névsorával egyetemben, s az Urai Erika tervezte envelope hátuljára a francia szöveg fotókópiája került rá, az elejére az aláírások fakszimiléje, míg a hátsó fülre Tamkó Sirató Villanyversének 1927-es magyar, majd a Dimenzionista Manifesztum kiadásához kapcsolódó 1936-os francia változata.[2] A Dimenzionista Manifesztum és a Dimenzionista album kijelölte térben Tamkó kozmikus költészetéből kiemelkedik a Szózat a Pont-emberhez című, e kötetben közölt verse, amelyről Szombathy Bálint egyenesen azt írja, hogy az a kiáltvány költeménnyé formált változata, s „mintegy átértékeli az első kiadás óta eltelt majd harminc esztendőt”:

A pont – él, mozog: vonal
A vonal – él, száll: sík
A sík – él, sűrül: tér
A tér – él, remeg: négydimenziós tér-idő-folytonosság.

*

A fejlődés –
irány: a plusz dimenzió.

S bár azt a Papírember költeményei óta tudjuk, hogy Tamkót mélyen megragadta az atomkorszak minden csodálatos technikai vívmánya („Hányszor kiáltoztunk hozzád / imádkozván: / segíts gőz / segíts gáz / segíts villany / hasadj atom!” – Európa-himnusz), a Szózat a Pont-emberhez több, mint a kiszámítottság és a bizonyosság földjére, a Mértan Falvakba és Kristály Városokba jutott jövőbúvár alkotói csodálata és mámora, ez a költemény már nem az atomkorszak kozmikus verse, sőt valójában nem is költemény („Ez már nem vers, a versek síkba fúltak” – Rádiogramm), hanem a Dimenzionista Manifesztum művészi, költői eszközökkel megvalósított, de költészeten túli absztrakciója: az új, a dicsőítendő, a nemeuklideszi művészi dimenziónak a nyelvileg a lehető leginkább tömörített himnusza.

Hatástörténeti szempontból is kiemelkedő jelentőségű tehát ennek a kötetnek a megjelenése, tudva azt, hogy a tamkói önértelmezés későbbi értelmezése számos újabb kérdést fog felvetni, hiszen „minden interpretációt egy meghatározott szempont vezet; mert csak valamely életösszefüggés feltételeiből válik lehetségessé egy bizonyos orientációval rendelkező kérdésfeltevés – írja Rudolf Bultmann A hermeneutika problémája című művében. – Ezért ugyanígy érthető az is, hogy minden interpretáció meghatározott előzetes megértést foglal magában, éppen azt, amely abból az életösszefüggésből bontakozik ki, melyhez a dolog tartozik.” S miközben azt is elfogadjuk, amit Tamkó A törtszavak művészete című 1932-es manifesztumában írt, azaz hogy „a szavak nem fejezik ki pontosan a fogalmakat”, egyet biztosan állíthatunk, Tamkó Siratónak A Dimenzionista Manifesztum története című kötete mind az avantgárd mozgalmak, mind a tamkói költészet, mind pedig a modern, technicizált civilizáció bűvöletében élő ember önmegértéséhez is fontos viszonyítási pontokat ad.

L. Simon László

[1] Ez annak ellenére is igaz lehet, hogy Tamkó Sirató nem számított üstökösszerű tündöklésre. Utólag azt írja, hogy „a Dimenzionizmus nem egy akart, csinált, vagy irányított mozgalom. A Dimenzionizmus lassú fejlődés, mely már régóta élt és jelentkezett, lappangó formákban más művészeti forradalmak eredményeiben is. A Manifesztum maga úgy tekintendő, mint egy általános tudatosulás, mely részben az egyes avantgardista művészek műveiből sugárzódott ki, részben pedig a kétdimenziós irodalom,
a planizmus elméletében felfedezett gondolatok általánosításából keletkezett. Még precízebben kifejezve talán így mondhatnánk: a kétdimenziós irodalom elméletében felfedezett új gondolatokat általánosan is kiterjesztettük, miután a legélenjáróbb művészek alkotásai megerősítették, igazolták, és élő, bizonyító erővel alátámasztották és kiegészítették azokat.”

[2] Tamkónak a Dimenzionista Manifesztum valamennyi megjelenése fontos volt, gondosan számozta őket, a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1975-ben megjelent Kozmogrammok című kötete fülszövegében is kiemeli, hogy az 1969-es könyv függeléke tartalmazta a Dimenzionista Manifesztum 5. kiadását.