---

Raoul Hausmann: Két dadaista személyiség: Huelsenbeck és Baader*

Én igazán nem akarok a dadaistákból angyalokat csinálni. Csak kacagok azon, ahogy az éltes férfiak cukros mázba merítik ifjúkori emlékeiket, akárcsak meghatott nyilatkozataikon, miszerint valamikor minden milyen szép volt... és milyen ártatlan!

"En avant Dada" című, 1920-ban megjelent könyvében Huelsenbeck azt írta, hogy az intellektuelek a kávéházakban ültek és a csalóvá vagy bűnözővé válás lehetőségéről vitáztak. Ám a dadaisták nem ültek a kávéházakban, hanem valóban bűnözők voltak. Hogy oda ne rohanjak! A jó öreg Richard soha életében nem tett semmi gonoszat, és minden este rendesen ott ült a Nyugat kávéházban, ahol például sem Baadert, sem engem nem lehetett túl gyakran látni. Ez a bűnöző-romantika, amit mindenekelőtt Ferdinand Hardekopf és külföldön Walter Serner vagy Francis Picabia népszerűsített, nem volt más, mint platonikus játék a szavakkal - kivéve Franz Jung esetében, aki valóban bűnös dolgokat csinált vagy idézett elő híveinél.

A hamis vagy igazi bűnözés egyetlen pillanatig sem érdekelt sem engem, sem Baadert vagy Schwitterst, éppoly kevéssé, mint Ballt vagy Arpot. Ha a többiek ezzel palástolták tapasztalásra való képtelenségüket - nekünk elég teendőnk volt a saját dolgainkkal. Lehet, hogy - mint állítja - Manolesco, a híres román csaló volt Huelsenbeck eszményképe, de én ezt egy pillanatig sem hiszem. Ez csak irodalmi háryjánoskodás.

Ami megnevettetett, amit csodálatosnak találtam, azok Köpenick Vogt nevű cipészének csínytevései voltak, vagy a kis boltossegéd Domela Hohenzollern-hercegi szerepe; annak demonstrációs értéke, hogyan lehetett katonai vagy fejedelmi attributumok használatával az átlagembert a leghihetetlenebb ostobaságokra rávenni - ez kívül esett a gengszterség, a "félvilág" területén, ami végső soron nagyon nyárspolgári. A nyárspolgáriság engem soha nem késztetett csodálatra vagy utánzásra. Amikor a köpenicki cipész rosszul borotváltan, kopott civil nadrágban, ám kapitányi díszkabátban, katonai sapkával és karddal felszerelkezve egy laktanyában parancsot oszt egy kompánia katonának, benyomul velük a köpenicki városházára és a polgármestertől a városi pénztár átadását követeli - akkor ez homéroszian szép. Amikor Jung úr híveivel apróbb disznóságokat hajtat végre és úgy intézi a dolgot, hogy mindig a marionettek mennek a dutyiba, nem pedig ő, akkor ez nem más, mint - nos, inkább ne mondjuk ki, micsoda. Van néhány apró különbség, és nem számít már a pseudologia phantastica- val való mentegetőzés, vagy az, hogy az embernek "mindent meg kell ismernie". Még a nagy gonosztettek - Jung követett el ilyeneket - sem bizonyítják a bátorságát vagy "új morálját". Mindenesetre a mi jó öreg Huelsenbeckünk nem volt bűnöző, és ha jól tudom, nem szívott sem kokaint, sem morfiumot, sem heroint, ami pedig Jung köreiben igencsak közkeletű volt.

Mellesleg sosem tudtam megfigyelni a szellemi képességek állítólagos növekedését, amit ezekkel kellett volna előidézni. Talán túl kicsinyes dolog részemről - de nem érdekelt. Vagy talán túlságosan is "komoly művész" lettem volna? De ismétlem, a kispolgáriság az én szememben soha nem volt a különleges intelligencia bizonyítéka.

Térjünk vissza Huelsenbeck "En avant Dadá"-jához! Ebben, anno dacumál megtámadta a többieket, amiért nem voltak politikusak. "A dada politikus" mondta; persze ez éppolyan hólyagság volt, mint a stricikkel, kurvákkal, szélhámosokkal és egyebekkel való kacérkodás. Megtámadta Tzarát is az absztrakt művészet iránti vonzódása miatt. Azt, hogy ennek milyen jelentősége volt és milyen messzire ment, bizonyítja egy 1949 márciusában Huelsenbeck által írott kiáltvány, amely azonban - mivel Tzara hevesen tiltakozott ellene - Huelsenbeck szándéka ellenére sem jelent meg a nagy Dada-könyvben, amit Mister Motherwell New Yorkban a Wittenborn és Schultznál adott ki. Íme néhány mondat Huelsenbeck kiáltványából: "E kiáltvány aláírói pontosan tudják, hogy nem véletlenek a modern művészetet ért legutóbbi dühödt támadások.

Ezeknek a támadásoknak a hevessége közvetlen összefüggésben van a totalitárius eszmék világméretű elterjedésével, amelyek nem csinálnak titkot a művészetben jelentkező szellemmel szembeni ellenszenvükből, sem pedig abból a vágyukból, hogy a művészetet az édeskés illusztráció rangjára alacsonyítsák.

Ennek a kiáltványnak az aláírói nem politikus gondolkodók, ám úgy gondolják, hogy a művészet területén valami jelentőset tudnak mondani olyan személyes élményből kiindulva, amely tartós benyomást tett rájuk. Ez az élmény - a dadaizmus - sok évvel ezelőtt történt, ám ma még túl korai lenne megjósolni valamennyi kisugárzását.

A dadaizmust 1916-ban Zürichben alapították. Aktív mozgalomként már rég minden más dolog sorsára jutott. Elvei azonban mindmáig élők, és bizonyították életképességüket, noha alapítói, tagjai és hívei közül sokan meghaltak.

Ez a különös, meglepő életképesség meggyőzte e kiáltvány aláíróit arról, hogy a dada-élmény és annak legbenső teremtő elve a modern művészet helyzetére vonatkozó különleges éleslátással áldotta meg őket (és másokat).

Mivel a dadaizmus teremtő elve túlélte a dadaizmust, így végre abban a helyzetben vagyunk, hogy mi magunk mondjunk róla igazságos ítéletet.

Minél többet gondolkodunk rajta, annál inkább láthatóvá válik, hogy a dadaizmusban kifejlesztett teremtő elv azonos a modern művészet elvével. A dadaizmus és a modern művészet lényegi alapfeltevéseiket tekintve azonosak, következésképpen azok a félreértések, amelyek a modern művészettel kapcsolatosan felmerülnek, azonosak azokkal, amelyek a dadaizmust alapítása, 1916 óta kísérik.

Minden lehetséges félreértést megelőzendő e kiáltvány aláírói szeretnék megállapítani, hogy ez a dokumentum nem egy valamikori bűnöző gyónása, aki elfogadta az Y.M.C.A. (keresztény fiatalok egyesülete) alaptételeit. Nem szabad összetéveszteni egy olyan könnyű erkölcsű hölgy tiltakozásával sem, aki pályafutása végén magáévá teszi az erényes viktoriánus erkölcsöket.

Ez a kiáltvány sokkal inkább olyan férfiak őszinte nyilatkozata, akik felismerték egy konstruktív mozgalom szükségességét és örömükre felfedezték, hogy soha nem voltak messze egy ilyen mozgalomtól.

A legrosszabb, amit mondhatunk, az az, hogy a világ valóban szomorú kutyaszorítóba került, ha maguk a dadaisták látják szükségesnek, hogy aláhúzzák természetük és elveik pozitív és konstruktív oldalát.

De nézzük meg a dadaizmus követel-oldalát! A hitel rovatban áll mindenekelőtt az a vitathatatlan tény, hogy a dadaizmus lett sok művészi és filozófiai mozgalom atyja és nagyatyja; azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy a dadaizmus élet-tanítással látott el bennünket, amikor kifejezte azt az elvét, miszerint az önmagunkról való lemondás legtávolabbi Thule-szigetét kell elérni ahhoz, hogy megtaláljuk az önmagunkhoz visszafelé vezető utat. A szürrealista mozgalom, melyet André Breton alapított (akinek az írásait ebből a nézőpontból újra kellene olvasni), a dadaizmus egyik letéteményese. A szürrealizmus vállalkozott arra, hogy a dadaizmus szellemi elképzeléseit művészi teljesítmény révén megvalósítsa. Küzdött a mágikus valóságért, amelyet mi, dadaisták elsőként tártunk fel konstrukcióinkban, kollázsainkban, írásainkban és táncainkban a "Cabaret Voltaire"-ben.

Mivel a dadaizmus filozófiai következményei pozitív reakciót jelentenek a negatív, neurotikus és agresszív kiáltványok hosszú sorával szemben, ezért a dadaizmus lezárása és elutasítása volt és marad annak, amit Rimbaud, Strindberg, Ibsen, Nietzsche és mások mondtak.

Tudat alatt vagy félig tudatosan a dadaizmus sok olyan megfogalmazást előre jelzett, amelyek most közkeletűek - pl. Sartre egzisztencializmusa. Nem tévedés, hogy Sartre az "Új- Dadának" nevezi magát.

Mi azonban úgy gondoljuk, hogy lényeges különbség van a dadaizmus és az egzisztencializmus között. Az egzisztencializmus elsősorban negatív, ezzel szemben a dada megélte a legmélyebb kétségbeesést, azt kifejezte a művészetben, és ebben a "teremtő részvételben" önmagában találta meg saját terápiáját...

A dadaista magatartás ereje és egysége egyszerűvé teszi e kiáltvány aláírói számára, hogy még egyszer kinyilvánítsák, miszerint elutasítják a művészetnek propagandaeszközként való felhasználását. A művészet szellemi, és a szellem elsődleges tulajdonsága a szabadság. Az alkotó kifejezés az ember valódi személyiségének kifejezése, azonos az isteni teremtő aktussal. Ezért aztán blaszfémia a művészetet az állam függvényévé tenni, vagy lealacsonyítani azzal, hogy érthetetlen politikai elméletek illusztrálására kényszerítjük. A művészet szellem, és mint ilyen nem ismerhet el maga fölött urat, sem az arisztokratákat, sem a proletárokat.

Csupán egyetlen úr előtt hajolhat meg, ez az úr pedig a világ Nagy Szelleme." Nos tehát? Pontosan ez AZ, amit Tzara valamikor, 1919-ben (!) megírt, tehát hogy az élet és a művészet egy. (Mellesleg az "ötlet" Ludwig Rubinertől származott, ám mindamellett hamis volt: szerinte minden emberi vagy művészi tett politikai!). Tzara jellemző módon Huelsenbeck 1949-es kiáltványára válaszként írt egy dada kiáltványt, amelyben meglehetős pontossággal megismétli azt, amit Huelsenbeck írt, azzal a különbséggel, hogy sem Ballt, sem pedig Huelsenbecket nem említi "a franciaországi első órák igazi dadaistáinak" névsorában, mert hiszen a dada négy évvel korábban megalakult, nem pedig - mint ő folyamatosan bizonygatta - "egyes egyedül ő találta ki és alapította". Hogy milyen feledékenyek az urak! És milyen nevetséges, amikor 1954. november 3-án, szerdán a "Die Neue Zeitung"-ban ezt olvassuk Huelsenbeck tollából:

"Az élet élet, s mint ma már tudom (annak idején dadaistaként nem tudtam), egészen más egzisztenciális jellege van, mint a művészetnek, amely nem az élettel, hanem életszimbólumokkal dolgozik. Más szavakkal: a művészet különleges emberek arra való képessége, hogy önmagukat életszimbólumokban fejezzék ki saját maguk és a közösség hasznára..."

Ennyit Huelsenbeckről. És Baader?

Johannes Baader, aki 1875 június 22-én született Stuttgartban, egy éleselméjű és hazudozós monomániákus, egész életében "a mennyei felhők közé visszatért Jézus Krisztusnak" tartotta magát. Ezt a szűk látókörű és kevésbé tehetséges emberek kifogásolták nála, én azonban felismertem, hogy ő képes volt egy eszméért - mint mondják - fejjel menni a falnak. Baader a megfelelő ember volt a dada számára természetes irrealitásából fakadóan, amely mégis kéz a kézben haladt egy rendkívül gyakorlatias szemlélettel.

1917-ben Baader arra a gondolatra jutott, hogy Saarbrückenben jelöltesse magát mint eszméink követét a birodalmi gyűlés képviselőjének. Természetesen megbukott, de a próbálkozás új volt, és már maga az ötlet is dadaisztikus.

Ugyanennek az évnek a júniusában számomra, Franz Jung és Johannes Baader számára világossá vált, hogy véget kell vetni a nagy tömegek néma dermedtségének. Franz Jung adta ki a parancsot, nekem kellett szállítanom a terveket. Azt mondtam magamnak, hogy az általános alárendeltségi helyzetnek lökésre van szüksége. Pszichológiám a következőképpen működött: minden ember a saját akarata és az idegen tekintély közötti kompromisszum. Meg kell próbálni az idegen tekintélyt alárendelni a saját akaratunknak. Ehhez egy olyan megszállott, mint Baader, megfelelő exponensnek tűnt.

Kimentem vele a Südende mezőire, errefelé lakott akkoriban Jung, és azt mondtam neki: "Ez mind a tied, ha azt teszed, amit mondok. Braunschweig püspöke nem ismert el téged, ezért te tisztátalanná tetted a templomát - ez nem kompenzáció. Az emberek fölé akarlak helyezni. Mindenkinek jogában áll, hogy isteni legyen. Mától te vagy a Krisztus Kft. elnöke és tagokat kell toboroznod. Mindenkit meg kell győznöd arról, hogy ha akarja, ő is Krisztus lehet 50 márka befizetése ellenében. Társaságunk tagjaként többé nem alárendeltje a világi hatalmasságoknak, és automatikusan alkalmatlanná válik katonai szolgálatra. Kapsz tőlem egy bíborpalástot és a Potsdam téren rendezünk egy echternachi táncos körmenetet. Előtte elárasztom Berlint bibliaszövegekkel - minden hirdetőoszlopon ez lesz olvasható: "a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök."

Baader teljes egészében egyetértett, ám Jung nem adta meg a megígért pénzt. Így a körmenet elmaradt.

Ebben a pillanatban tért visza Huelsenbeck Zürichből. Magával hozott egy varázs-szót, ami alkalmasnak látszott arra, hogy köntösként és ürügyként szolgáljon terveinkhez és szándékainkhoz: DADA.

Baader csínytevéseivel és ötleteivel egy egész könyvet meg lehetne tölteni. Magától értetődő volt, hogy leírhatatlan buzgalommal vetette bele magát a dadába és annak "szürreális" lehetőségeibe.

Huelsenbecknek a berlini Sezession-ban rendezett első dada-estét követő átmeneti eltűnése után kilenc hónapon át Baaderrel egyedül tartottam életben a dadát: nap mint nap új blöffhíreket találtunk ki, amiket éjszakánkét gépeltünk le és reggel hat óra előtt vittünk be a szerkesztőségekbe, hogy még délben, lehetőleg a "Déli B.Z."-ben megjelenjenek. Íme néhány Baader legszebb ötletei közül: "Nobel-díjat követelnek a dadaisták" vagy "A dadaisták - a liberális párt tagjai" vagy "Scheidemann miniszter csatlakozik a dadához" (ő az Ebert- Scheidemann-féle kormány szociáldemokrata minisztere volt), vagy ami a legnagyobb feltűnést keltette: "Az emberek angyalok és a mennyben élnek".

Ezeket a szövegeket többnyire azonnal, kommentár nélkül nyomtatták ki. Sajnos e "korszak" újságkivágásai elvesztek.

Ki csinálhatott volna nagyobb propagandát a dadának minden dadaista közül, mint éppen Baader? (Ő maga fődadának nevezte ki magát, én voltam a dadasoph, Huelsenbeck a világdada, Heartfield a montírozódada és Grosz a marsalldada - amint látható, nagyon alárendelt tisztségek.)

Vasárnap, 1918. november 17-én elment a délelőtti istentiszteletre a berlini dómba. Amikor Dryander udvari lelkész el akarta kezdeni a prédikációját, Baader hangosan közbekiabált: "Egy pillanat! Kérdem magától, mi magának Jézus Krisztus? Magának tök mindegy...". Tovább nem jutott, mert rettenetes tolongás támadt, Baadert letartóztatták és istenkáromlás miatt vádat emeltek ellene; ám semmit sem tudtak tenni vele, mert beszédének teljes szövege nála volt, amelyben ez állt: "mert ön nem törődik a parancsaival" stb.

Természetesen valamennyi újság tele volt az esettel.

Később, 1919-ben Baader Weimarba utazott, a szociáldemokrata kormány központjába. Az ülésterem egyik emelvényéről megint félbeszakította a megbeszéléseket, és az összegyűltek közé szórt egy csomó "A zöld hulla" című, általa írt röplapot. Ezt még a népgyűlés hivatalos gyorsírásos jelentése is említi, és természetesen az újságok is tűzbe jöttek tőle. Ezek a dadaisták mindenütt rendbontást csinálnak! A röpiraton többek között az alábbiak voltak olvashatók: "REFERENDUM - kész-e a német nép arra, hogy szabad kezet adjon a fődadának? Ha a népszavazás igennel dönt, akkor Baader rendet, békét, szabadságot és kenyeret teremt... A levegőbe röpítjük Weimart. Berlin a da-da központja!"

Baaderrel időnként remekül együtt tudtam dolgozni. "Ma van Gottfried Keller születésének századik évfordulója"- mondta hirtelen Baader egy forró nyári estén 1918-ban.

Éppen a Rajna utca kellős közepén voltunk Friedenauban, narancsszínű ég, kezd alkonyodni a széles, nem túl magas házaktól övezett utcában, két gyepsáv között, a zöldellő fák alatt gördül a villamos. Azon nyomban döntöttem.

- Van nálad valami Kellertől?
- Persze, a "Zöld Henrik".
- Nagyszerű, akkor mindjárt ünnepelünk.

Anélkül, hogy egyetlen szót is vesztegettünk volna, az utca közepére penderültünk a töltésre, egy erős elektromos lámpa alá, magasra, jó magasra fel a levegőbe. Vállvetve húztuk elő a könyvecskét és elkezdünk olvasni "kész, méretre szabott poézist", azaz felváltva idéztünk innen-onnan kezdet és befejezés nélküli mondattöredékeket önkényesen lapozgatva a könyvben, megváltoztattuk a hangokat, a ritmust, az értelmet, elölről hátra lapoztunk, hátulról előre, önkéntelenül, habozás nélkül, félbeszakítás nélkül. Új értelem született és csodálatos kapcsolatok. Hogy nem vettük észre a járókelőket? Mindenesetre nem vettük észre a közönség odafigyelésének egyetlen jelét sem - mi buzgón a tárgynál maradtunk jó negyedóra hosszat. A könyv szavai titokzatosnak tűntek, megvilágította őket emelkedett beszédünk, szárnyakat adott nekik elbűvölt szellemünk, meggyötörték őket az új kapcsolatok, egy értelmen és megértésen túli értelem.

De egyszeriben elegünk lett, kész, vége, becsuktuk a könyvecskét és elindultunk; leültünk egy kis kocsma kerthelyiségében valahol a közelben (azt hiszem, a Kaiserallee sarkán volt), és ott egy sör mellett szórakoztunk még vagy egy órát, egy általunk kitalált pszichoanalitikus halandzsanyelven beszéltünk, szinte rendes, szabályos szavak nélkül, a lángra lobbantott tudatalatti állapotában, amely minden zugból árasztotta titkait.

Nagyon szép ünnepség volt, nagyon méltó, és végtelenül sajnálom, hogy nem vették filmre. Bár a hangosfilm nem is létezett még.

Mint már említettem, Baader fotómontázsokat készített. Montázsai minden mértéket felülmúltak: roppant mennyiségek és hatalmas formátumok. Ebben Schwittershez hasonlított. Mindenütt, ahol lehetséges volt, egész plakátokat tépett le a falakról vagy a hirdetőoszlopokról és hazavitte, ahol gondosan osztályozta őket. Volt többek közt egy "Fődada kézikönyve" (HADO), melynek napilapok százai szolgáltak alapul, s ezeket naponta új dokumentumokkal és színes foltokkal, betűkkel, jelekkel vagy akár figurális ábrázolásokkal ragasztotta tele a plakátterméséből. Ezzel egyfajta montázs-irodalmat vagy poézist teremtett.

Kár lenne, ha a "Kézikönyv" elveszett volna. Az első HADO 1919. június 26-án délután 3 órakor készült el, a második 1920. június 20-án, amint Baader pontosan megadta a Dada- kiállítás katalógusában.

Tudjuk, hogy Schwitters a hannoveri házában elképesztően nagy montázsokat csinált, amelyek az egész épületen végighúzódtak. Őelőtte azonban Baader készítette a legnagyobb montázst. 1920-ban állították ki a Burchard Galériában Berlinben. Mivel nem készült, nincs róla semmiféle fénykép, ezért itt ismertetem a leírását vagy a "megtekintés útmutatóját", amit maga Baader készített:

A nagy Plasto-Dio-Dada dráma:
Németország dicsősége és bukása
Hagendorf tanító által
avagy
A Fődada fantasztikus élettörténete Dadaista monumentális architektúra öt emeletben, 3 építménnyel, egy alagúttal, 2 lifttel és egy cilinderes záródísszel Az emeletek leírása: A földszint vagy a talajszint a születés előtti predesztinált elrendelés és nem tartozik a tárgyhoz.

I. emelet: A Fődada előkészítése
II. emelet: A metafizikai vizsga
III. emelet: A beavatás
IV. emelet: A világháború
V. emelet: Világforradalom
Felső emelet: a cilinder az égbe kanyarog, és Hagendorf
tanító és olvasóállványa révén Németország feltámadását
hirdeti. Örökké. Végül még annyit hadd mondjak el, hogy Baader a hétköznapi életben "nagyon használható ember" volt. Két éven át kertépítő volt a Hagenbeck állatkereskedő cégnél Hamburgban, ahol kidolgozta az első ketrecek nélküli állatkert terveit, egy olyan létesítményt, amit később a legtöbb zoológiai intézmény átvett.

Baader 1955. január 15-én halt meg egy bajorországi öregotthonban.

*Kappanyos András fordítása <>