Párizs*
A század első
felében a divatok, a művészeti és egyéb
kulturális irányzatok jelentős része még
Párizsból indult el, vagy legalábbis Párizst
meghódítva jutott a csúcsra. A második világháborúig
mindenképpen Párizs volt a világ művészeti
és "mondén" fővárosa. Amikor Tristan
Tzara 1919-ben megbizonyosodott Párizs fogadókészségéről,
oda helyezte át a DADA székhelyét. Párizs
valóban magasra emelte a dadát, majd - mint annyi minden
mást - el is ejtette.
A dadának a csúcspont utáni gyors zuhanásában
(Párizs szellemi környezetén kívül) elsősorban
a DADA belső erőinek volt szerepe. Ebben a szakaszban a destrukció
volt a legfőbb hajtóerő. a DADAisták kulturális
városi gerilláknak gondolták magukat, akiknek (hogy
kölcsönvegyük Majakovszkij remek formuláját)
folyton pofon kell ütniük, vagy lehetőleg meg is kell
rugdosniuk a közízlést. A párizsi művelt
közönség azonban, mely mindig is hajlott a dekadenciára,
s a háború élménye ezt a vonását
csak elmélyítette, szórakozási formának
kezdte tekinteni a DADAista botrányokban való részvételt,
sőt ötleteiben olykor túltett az előadókon,
például paradicsom helyett bifsztek dobálásával
kísérletezett. a DADA sikeresen meghódította
Párizst és a közízlést, következsképp
nem tudta tovább pofozni.
A párizsi dadának nem volt politikai üzenete, mint
a berlininek. Üzenete elsősorban a morális és
esztétikai nihilizmus volt, s a következetes nihilista egyebek
mellett a politikát is megveti. Erre - kellően felszínes
formában - vevő volt a párizsi közönség.
A nihilizmus elmélyültebb formái ugyanakkor olyan következményekkel
járnak, amelyeket a DADAisták többsége nem volt
hajlandó vállalni. Enyhébb esetben az alkotó
munka teljes feladásához vezetnek, komolyabb esetben (és
erre is volt példa) öngyilkossághoz.
A párizsi dadának fontos jellemzője, hogy írók
játszották benne a vezető szerepet. Zürichben,
Berlinben és Hannoverben kiegyenlített volt az irodalom
és képzőművészet viszonya, New Yorkban
és Kölnben elsősorban a képzőművészet
dominált. A párizsi dadaisták vezető személyiségei
között Picabián kívül nem is találunk
képzőművészt, de ő sem elsősorban
festőként vett részt tevékenységükben.
A többiek - Breton, Tzara, Aragon, Soupault, Eluard, Ribemint-Dessaignes
és még jó néhányan - írók.
És mellettük van néhány olyan személyiség,
aki se nem író, se nem képzőművész,
hanem főállású dadaista. Ilyen Fraenkel, Rigaut
(az egyik későbbi öngyilkos) és Vaché,
aki Tzara érkezésekor már közel egy éve
megölte magát.
A párizsi dadának tehát értékelhető
képzőművészeti hozadéka nemigen van (mire
Arp és Ernst megérkezik, a dadának már lényegében
vége), de épp a nihilista elvek uralomra jutása miatt
az irodalmi termés sem túlságosan erőteljes.
Holott a párizsi dada tobzódik a folyóiratokban.
Tzara a DADA további számait jelenteti meg, Breton, Aragon
és Soupault a Littérature-t szerkesztik, Eluard saját
lapja a Proverbe, Paul Dermée folyóirata Z címmel
jelenik meg, Picabia folytatja a 391-et, majd utódját, a
Cannibale-t, 1919 végéig még Albert-Birot SIC-je
is fennáll, s van még jónáhány meghirdetett,
de soha meg nem jelent újság, köztük Ribemont-Dessaignes
DdO4H2 és Céline Arnaud M'amenez'y című ötletei.
A lapok kezdetben a közönség provokálásában
versenyeznek, később - gazdáikkal együtt - egymás
ellen fordulnak.
Az első számú, legfontosabb megnyilvánulási
forma mégsem ez, hanem a nyilvános demonstráció,
ahol a DADAisták személyes megjelenésükkel,
mondhatni "saját bőrükön" illusztrálják
elveiket. Tzara hozza magával a zürichi tapasztalatokat, és
a párizsi dada ott folytatja, ahol a Kaufleuten teremben Serner
és Tzara vezetésével a zürichi abbahagyta.
Ez a mag Párizsban jó talajra hullott. A színházi
botránynak ugyanis Párizsban komoly hagyományai vannak.
1896-ban mutatta be Alfred Jarry az Übü királyt, amelynek
már els_ szavára (Szahar!) kitört a botrány.
A fiatalon meghalt Jarry és halhatatlan teremtménye köré
bonyolult kultusz épült a fiatal és radikális
értelmiségiek körében, és a már
említett Jacques Vaché, Breton katona-kori barátja
ennek odaadó híve volt. Breton Vaché köré
is külön kultuszt épített, így rajta keresztül
Jarryt is megörökölték. Részt vett még
a talaj előkészítésében Raymond Roussel
Afrikai benyomások című könyvének 1911-es
színpadi adaptációja is. Ebben szerepel egy idomított
giliszta, amely úgy játszik dallamokat, hogy egy citerára
pottyantja ürülékét. Ezen az előadáson
az éppen Párizsban tartózkodó Marcel Duchamp
is jelen volt, s az igen nagy hatással volt rá. A közelebbi
múlt botrányai közé tartozott Apollinaire: Tiréziász
emlői című színdarabjának 1917-es bemutatása,
amely önmagában is elég nagy port vert fel, ráadásul
az előadást megzavarta egy pisztollyal fenyegetőző
katona. Az illetőt történetesen Jacques Vachénak
hívták.
Hasonlóan szélsőséges indulatokat váltott
ki Jean Cocteau két művének bemutatója. Az
első 1917-ben a Parade címú balett volt Eric Satie
zenéjével, Picasso három-négyméteres,
kubista jelmezeivel, Massine koreográfiájával. A
második, Az Eiffel-torony násznépe című
1921-ben bemutatott színdarab (amelyben egy strucc is szerepel,
de az szöveget kizárólag két gramofon mondja)
időben már a DADAista előadások közé
illeszkedett.
A párizsi közönség tehát elég edzett
volt; a DADAistáknak magasra kellett helyezni a lécet. Mint
ez Georges Ribemont-Dessaignes visszaemlékezéseiből
kiderül, nem is maradtak szégyenben. Kiválóan
megrajzolja az ívet Tzara érkezésétől
a Salle Gaveau beli Dada Fesztivál csúcspontjáig,
majd a Barrús tárgyaláson át a Párizsi
Kongresszus agóniájáig. Közben megbízhatóan
(és érthető keserűséggel) leírja
a széthúzás, a felbomlás, a hatalmi harcok
fázisait is, egészen addig a pontig, amely számára
(és sok más részt vevő számára)
a DADA végét jelentette. A történet folytatását
tehát innentől rábízzuk, itt (az előzmények
felemlítése után) az utóvédharcokról
szólunk még néhány szót.
1922 nyara, a Párizsi
Kongresszus meghiúsulása után a mozgalom tagjai végképp
elhidegültek egymástól. 1921-ben a Littérature
is leállt, 1922 tavaszán Breton új folyamot indított,
amit immár egyedül szerkesztett, és lényegében
a szürrealizmus meghirdetéséig fenntartott. Tzara ősszel
Arppal együtt elutazott Weimarba, a konstruktivista kongresszusra.
Hans Richter véleménye szerint ez volt az utolsó
nyilvános dadaista demonstráció.
1923 július 6-án Tzara újabb Coeur ő barbe
estet szervezett. Az első részben Auric, Milhaud és
Sztravinszkij zenéje volt hallható, Sheeler, Richter és
Man Ray filmjeit forgatták le. A díszleteket és jelmezeket
Delunay és van Doesburg tervezte. A második részben
pedig előadták (vagy előadták volna) Tzara Gázszív
című darabját, amelynek 1921-es bemutatóján
(a DADA Szalon keretében) Soupault, Ribemont-Dessaignes, Fraenkel,
Aragon, Péret és a szerző játszották
a főbb szerepeket. Ezúttal színészek adták
elő, s az egykori szereplők közül Aragon és
Péret - Breton vezetésével - tettlegesen megtámadták
őket. Sonia Delunay karton jelmezeiben sem védekezni, sem
elmenekülni nem tudtak. Péretről letépték
a ruhát, Pierre de Massot karja eltörött. (Breton évekkel
később Antonin Artaudnak is eltörte a karját.)
Végül kidobták a betolakodókat, de nem sokkal
később Eluard is megérkezett, aki személyesen
Tzarát akarta megverni (állítólag azért,
mert a színlapon Cocteau-val együtt szerepeltették
a nevét). Ő is a színpadra ment, de valaki (állítólag
Tzara) belökte a rivaldába ahol néhány lámpa
összetört. Másnap Eluard nyolcezer frankos kötelezvényt
kapott a károkozásért. Immár nem a helyzet
volt tarthatatlan, hanem egyszerűen nem is volt mit fenntartani.
Picabia, a destruktív szellem, aki mindvégig a háttérből
tüzelte egymás ellen az ellenfeleket és végül
maga is szinte mindenkivel összeveszett, 1924 novemberében
a 391 utolsó, 19. számában még kiadott egy
manifesztumot, amelyben meghirdette az "instantenizmus" tanait,
majd december 3-án egy végső, csodás dada teljesítményt
produkált. Eric Satie-val megírta és bemutatta a
Relâche című balettet. Man Ray és Marcel Duchamp
is szerepelt benne, és a közjátékként
szolgáló filmet (melyben álszakállal, tüllruhában
maga Picabia táncolt) René Clair rendezte. A Svéd
Balett táncolt, Jean Börlin főszereplésével.
Az előadás hatalmas dada-siker volt, vagyis hatalmas botrány.
Így búcsúzott Párizstól
a DADA, mielőtt végképp átadta volna a terepet
a szürrealistáknak.
[tovább: A DADA mint irányzat]
* Kappanyos András bevezető tanulmánya a DADA antológiához (II/6. fejezet) <>