a DADA mint mozgalom

Zürich*

Hugo Ball német költő 1915-ben érkezett Zürichbe későbbi feleségével, Emmy Hennings bárénekesnővel. Harminc éves volt, rendelkezett tehát valamelyes múlttal, ismertséggel. Korábban kapcsolatban állt Frank Wedekinddel és Vaszilij Kandinszkijjal is, akik közül különösen az utóbbi volt rá nagy hatással. Művészi eszménye a Gesamtkunstwerk volt, vagyis a művészeti ágakat összefogó, az érzékekre egyszerre ható, totális műalkotás. Ennek az elképzelésnek a jegyében alapították meg Emmy Henningsszel a Cabaret Voltaire-t.
A művészkabaré valóban sajátos hely. Elő lehet itt adni verset, dalt, hangszeres zenét, bábjátékot, miközben a falakon rajzokat, festményeket, metszeteket, kollázsokat, reliefeket lehet bemutatni. Olyan helyiség, amelynek "levegőjében van" az esztétikum. A Cabaret Voltaire-ben bárki felakaszthatta a falra a képeit, bárki kiállhatott a színpadra, előadni a műveit. Minthogy a zürichi emigráns értelmiségiek jóformán mindnyájan ismerték egymást, Ball eredményes kampányt indíthatott kabaréja érdekében.
A legkorábbi időktől segítségére volt Hans Arp, aki akkoriban még keresztnevének franciás formáját (Jean) használta. Ő is harminc felé közeledett, volt tehát művészi múltja. Mielőtt Zürichbe érkezett, Párizsban töltött egy évet, ahol mások között Picassóval is megismerkedett: az ő révén tett szert a kabaré néhány Picasso-metszetre. Arp elzászi volt. A német katonai szolgálatot francia származására hivatkozva tagadta meg, Párizsból viszont azért kellett távoznia, hogy a német származása miatti internálást elkerülje. Zürichben 1915-ben már volt egy nagy vihart kiváltó (mert absztrakt) kiállítása. (Az absztrakt képzőművészeti kísérletekről a dada mint művészeti irányzat című fejezetben szólunk.)
Hugo Ball újsághirdetést is feladott megnyitandó kabaréjának népszerűsítésére. Valószínűleg ezt olvashatta két húszéves román diák, az építésznek tanuló Marcel Janco és a bölcsészeti tanulmányokat folytató Tristan Tzara (eredetileg Samuel Rosenstock). Arpéhoz vagy Balléhoz mérhető múltja egyiküknek sem volt, noha korábban Bukarestben már volt egy folyóiratuk. Tzara verseket, Janco képeket hozott a kabaréba, és valahogy ott maradtak.
A Cabaret Voltaire 1916 február 5-én nyílt meg. Különféle, részben esetleges, részben tematikus esteket tartottak, ezek története Ball naplójában és Tzara krónikájában egyaránt jól követhető, fölösleges volna még egyszer leírni. Mindenesetre egyáltalán nem látszott, hogy itt valami rendkívüli van készülőben.
Február végén érkezik Zürichbe Németországból Richard Huelsenbeck. Huszonnégy éves költő, kötete még nincs, de Ball jól ismeri és nagyra tartja. Huelsenbeck új színt visz a kabaré tevékenységébe. Kérlelhetetlen, mosolytalan öntudata és arroganciája (amelyet a színpadon egyebek mellett egy nagydob használatával nyomatékosít) feltétlenül a mozgalommá válás irányába taszítja a kis közösséget.
Együtt vannak tehát ők öten, a dada principálisai. Ball, a romantikus, misztikus filozófus; Arp, a mindentől és mindenkitől független, kikezdhetetlen derűvel kísérletező polihisztor; Tzara, aki ihletett költő létére fáradhatatlan és eredményes szervező (mai szóval azt mondanánk, marketing manager); Janco, aki átszellemült és naiv lelkesedéssel készíti a kabaré díszleteit, jelmezeit, maszkjait, meg a saját különleges, festett gipsz-reliefjeit; s végül Huelsenbeck, aki a permanens forradalom feszültségét és a hivatásos forradalmár megvesztegethetetlen következetességét adja az egészhez.
A kabaré működik és sikert arat. Minden este telt ház van. Zürich józan, protestáns polgárváros, nem sok szórakozási lehetőség adódik itt a Párizs vagy Berlin forgatagából idekeveredett értelmiségieknek. A Zürichben tartózkodó többi művészek is szívesen vesznek részt a kabaré munkájában: nekik sem adódik túl sok megnyilvánulási lehetőség. A színpadi megnyilvánulások egyre formabontóbbak. Kísérletezni kezdenek az olasz futuristák által kifejlesztett költői módszerekkel: a szimultán verssel, a bruitista verssel és hasonlókkal. Természetesen a hangos botrányok is gyakoriak, következésképp a kabaré beszédtéma lesz, "sikkes" hellyé válik. Közben valamikor áprilisban, tisztázatlan körülmények között feltalálják a "dada" szót. A Cabaret Voltaire-t már semmi sem mentheti meg az intézménnyé válástól.
Május végén megjelenik a Cabaret Voltaire, ez az exkluzív kiállítású "művészeti és irodalmi revü". Főként a kabaréban elhangzott szövegeket tartalmazza, azaz az utóbbi néhány hónap termését, egyebek között Az admirális kiadó házat keres című szimultán költeményt, de ad bele írást Apollinaire, Kandinszkij, Marinetti, Cendrars; képet Picasso, Modigliani és mások. Szerkesztőként Hugo Ball jegyzi. Ebben az időben, úgy tűnik, még az ő koncepciója határozza meg a csoport munkáját, érezhetően ő a legnagyobb tekintély, első az egyenlők között. A Gesamtkunstwerk jegyében bárki bármilyen művészeti formában alkothat, az önmegvalósítás és önkifejezés szabadságának semmi sem szab határt. Akár új művészeti formákat is ki lehet találni, mint Ball a maga nem létező nyelven írt verseit. Ennek a lázas, derűsen forradalmi hangulatnak a kabaré bezárása vet véget 1916 nyár közepén.
De a dadát már nem lehet megállítani, sőt, ahogy a csoport kikerült a Cabaret Voltaire keretei közül, fennmaradása érdekében még inkább rákényszerült önmaga intézményesítésére. És immár a "dada" szó az egyetlen, oszthatatlan védjegy. Júliusban a Waag-teremben, a szokottnál nagyobb közönség előtt (hiszen a Cabaret Voltaire egy félreeső kis sörözőben működött) megtartják az I. Dada-estet, amely az első igazi, verekedéses dada-botrányhoz vezet.
Ezután félévnyi csend következik. Ball több hónapra elhagyja Zürichet. Tzaráék elindítanak egy Dada-könyvsorozatot, néhány száz példányban megjelentetnek egy Tzara- és két Huelsenbeck- kötetet Arp és Janco metszeteivel.
Ball visszatérte után tovább folytatódik a koncepcionális vita. Huelsenbeck ellene van mindenféle szervezettségnek. Ő a dadában kifejeződő művészi szabadságot egyre inkább az aktuálpolitikai propaganda szolgálatába állítaná, noha politikai álláspontja meglehetősen homályos. Tzara egyre inkább a saját "izmus", vagyis egy nemzetközi művészeti mozgalom megszervezése mellett van. Ball ragaszkodik a független, szabad, kollektív alkotás gondolatához, amelyhez egy népnevelő, kultúraterjesztő koncepciót társít. Huelsenbeck végül 1917 elején visszatér Berlinbe, hogy ott valósítsa meg a maga agresszívebb dadaizmusát, amihez megfelelő társakat is talált, de ez már egy másik történet.
Zürichben megkezdődik a dada második aktív korszaka. 1917 januárjában Tzara és Ball megszervezik az első Dada kiállítást a Corray Galériában. Minden bizonnyal sikerült közös nevezőre jutniuk, s Tzara egyenrangú vezetővé kűzdötte fel magát. Márciusban átveszik a galériát és Dada Galériának nevezik ki. Egymást követik a tárlatok, a tematikus estek, a tárlatvezetések, előadások, úgy tűnik, továbbra is Ball koncepciója alapján. Négy jelentős "összművészeti" estet tartanak. Békés és termékeny hónapok ezek. Nem a botrány a cél, hanem az új alkotói módszerek elfogadtatása. Az estek programjáról részletesen beszámol Ball naplója, erre itt nem térünk ki.
1917 június 1-én a galéria bezár, Hugo Ball pedig végleg elhagyja Zürichet és a dadát. Távozásának körülményeiről nem sokat tudunk, csak sejthetjük, milyen kemény harcokat vívhattak Tzarával. Mindenesetre Tzara maradt az egyszemélyes vezető, s végre nekiláthatott kiteljesíteni saját elképzelését a dadáról.
Hogy Ball távozásával az akkor huszonegy éves Tzara nem kerül reménytelen helyzetbe, az hosszú előkészítő munka eredménye. A dada elkerülhetetlen intézményesülésében rejlő lehetőségeket Tzara látja meg a legkorábban és a legvilágosabban. Megérzi, hogy az események hullámaiból előbb-utóbb egy új izmus, egy új múvészeti mozgalom fog előbukkanni. Birtokában van a név (melynek fontosságáról már beszéltünk) és a pozíció: Zürich, a háborús környezet, a kabaré és a galéria dicső múltja, a nemzetközi kapcsolatok. Miért engedné ki a kezéből a lehetőséget?
Tzara már jóval korábban meghökkentő mértékű levelezésbe kezd az olasz futuristákkal, a német expresszionistákkal, a párizsi avantgárd csoportokkal, és egyáltalán mindenkivel, aki számít, vagy vélhetőleg számítani fog. Barátainak tekinteti a barátai barátait is. Júliusban meghirdeti a dada Mozgalom elindítását, és rövidesen levélpapírt is nyomatott "Dada mozgalom, Zürich" fejléccel. "Igazgató: Tristan Tzara."
Júliusban megjelenik a dada folyóirat első száma, decemberben a második. Mindkettőt jórészt Tzara írja tele, és itt vannak az olasz futuristák írásai, meg elvétve egy-egy küldemény Párizsból. Ha tekintetbe vesszük a dada születési helyét, körülményeit és a bábáskodó személyiségeket, meglepő, hogy a dada folyóirat első két száma egyáltalán nem tartalmaz német szót. Ez jól mutatja Tzara kivívott hegemóniáját.
A Galéria bezárása és Ball távozása, valamint a dada 3 1918 decemberi megjelenése között eltelt másfél évből Tzara (az els_ két szám megjelenésén kívül) csak egy Tzara-estről, egy Tzara-kötetről, valamint egyetlen kiállításról emlékezik meg Krónikájában. Ha a Galéria vagy a Kabaré fennállásának hónapjaival vetjük össze, ez bizony eléggé szűkös eseménynaptár. Nagy jóindulat kell ahhoz, hogy ezt a felkészülés időszakának nevezzük, sokkal inkább egyszerűen pangásnak látszik, amin az időközben Zürichbe érkezett új erők, például Hans Richter és Viking Eggeling, valamint a két másik alapító, Arp és Janco támogatása sem segített. Ezek a művészek boldogan kísérleteztek tovább az absztrakt festészet, szobrászat, később a film maguk választotta válfajával, és szívesen részt vettek bármiben, ha a jó célt szolgálta. Csakhogy nem nagyon történt semmi. Tzarában vitathatatlanul megvolt a vezetéshez szükséges tehetség, és költői tehetségét is meggyőzően bizonyítják ekkoriban megjelent versei. Csak pillanatnyilag nem tudott mit kezdeni a kezébe került (vagy kaparintott) eszközökkel. Valószínűleg erre a periódusra gondol Hans Richter, amikor azt írja, Tzara "akkor is továbbgördítette a dada szekerét, ha kátyús volt az út." De ez nem mehetett sokáig így, történni kellett valaminek. Történt is: felbukkant Svájcban Francis Picabia. Új korszak kezdődött a zürichi dada életében.
Picabia személyiségéről és korábbi, New York-i tevékenységéről a következő fejezetben számolunk be, és későbbi, párizsi működésére is kitérünk. Itt csak a zürichi dadaistákra tett hatásával foglalkozunk.
Ez a hatás lenyűgöző volt. Picabia kirobbanóan életteli és ugyanakkor gyilkosan cinikus személyiség volt, félreismerhetetlenül tehetséges (lényegében mindenhez), sziporkázóan szellemes, minden tekintetben független szellem, gazdag, nagyvonalú világfi. Barcelonából magával hozta folyóiratát, a 391-et, amit jórészt egymaga írt és rajzolt. Művei megjelentek az 1918 szeptemberi kiállításon és a decemberben megjelent Dada 3-ban, miként Tzara és a többiek művei is a 391 következő számában.
Elég összevetni a Dada 2 és a Dada 3 tipográfiáját, hogy megértsük, milyen mély hatást gyakorolt Picabia Tzarára és a Zürichi dadára. Felrobbannak az oldalak. Nincs többé uralkodó betűtípus, uralkodó olvasási irány, csak a látvány közvetlen, sokkoló hatása számít. Ez már nem egy újszerű verseket és képeket bemutató magazin. Céllá vált a provokáció. Tzara vezércikk gyanánt közzé teszi második manifesztumát (az elsőt az Antipirin-drámában mondta el egy Tristan Tzara nevű szereplő), amelyben először rögzít olyan alapfogalmakat, mint a dadaista spontaneitás, a dadaista undor, vagy a jem'enfoutisme, amit jobb híján (etimologikusan) smafuizmusnak fordíthatunk. A dada szó megtalálta jelentését, noha távolról sem ugyanazt, amit Ball távozásakor elveszített. Ez a jelentés: semmi. "Dada nem jelent semmit" deklarálja Tzara. Anyagtalan, iránytalan romboló energia. Erre már lehet mozgalmat építeni: provokáció, polgárpukkasztás, botrány. Permanens esztétikai forradalom. De Tzara azonban nem követi Picabia totális nihilizmusát. Ő sejt valamiféle célt, az út végén, valamiféle nyulat, amely kiugrasztható a bokorból. Tzara az élet nevében kívánja felszámolni a művészetet, Picabia pedig éppúgy megveti az életet, mint a művészetet. Minderről a dada mint életérzés című fejezetben szólunk részletesebben.
Picabiával nagyjából egy időben egy másik személyiség is színrelép Zürichben: Dr Walter Serner. Pontosabban mindig is ott volt (már 16 előtt is kiadott egy saját folyóiratot), de Tzara ekkoriban fogadja be a dada sáncai közé. Ő aztán igazi anarchista. Hiányzik belőle Picabia dendis könnyedsége és visszafogottsága. A dada legvadabb arcát mutatja. 1919 áprilisában az utolsó nagy dada-esten az ő előadása váltja ki a botrányt, a dada addigi történetének legnagyobb botrányát, amikor a közönség a szó szoros értelmében szétszedi a kereskedők céhházának nagytermét.
1919 tavaszán egy újabb szövetséges ad lökést a dada megkezdett ámokfutásának. André Breton a Literature nevű párizsi folyóirat köré tömörült, egyre erősödő művész- és írócsoport képviseletében ajánl szövetséget a Dadának és Tzarának. A májusban megjelen_ Dada 4-5, más néven Dada Antológia - részint e szövetségnek köszönhetően - kétségkívül a zürichi dada mozgalom legjelentősebb publikációja. Nemcsak a franciák (Soupault, Aragon, Breton stb.), hanem a berlini csoport is jelen van (Huelsenbeck, Hausmann). A német és a francia nyelv egyensúlya, s ezzel a dada kezdeti nemzetközisége, nyitottsága újra helyre áll. És jelen vannak a zürichi csoport legjobbjai is. Olvasható például Serner manifesztuma, amely miatt egy hónappal korábban kikergették a színházból. Tzara három évi munkájának és számos szerencsés körülmény egybeesésének köszönhetően egy világra szóló szellemi mozgalom élén találja magát.
De a háború végeztével Zürich vonzereje kopni kezd. Mi keresni valója itt a művész-mozgalmárnak, ha Párizs újjáéledt? Júniusban Arp és Tzara még vív egy álpárbajt, hadd dolgozzon a zürichi sajtó, de ez már inkább csak előgyakorlat a párizsi botrányokhoz. Októberben - mintegy "lábjegyzetként" - megjelenik a Der Zeltweg című kiadvány (a dada postacíme volt Zeltweg 83, Arp műterme állt itt), a számos, egyetlen számot megért dadaista folyóirat egyike, amelyben a zürichi csapat elbúcsúzik. (Tzara és Serner verseket és egy-egy manifesztumot közöl benne, és több művet küldött Kurt Schwitters). Azután év végén Tzara áthelyezi székhelyét - s ezzel a mozgalom székhelyét - Párizsba. Arp Kölnbe megy, Max Ernsthez, létrehozni a Fatagagát, de egy évvel később mindketten Párizsban kötnek ki. Richter és Eggeling Németországban folytatják kísérleteiket. Janco rövid párizsi látogatás után visszatér Bukarestbe, majd a második világháború után Izraelbe emigrál, és - noha élete végéig foglalkozik képzőművészettel - többé nem alkot olyasmit, amire felfigyelne a világ művészet- és kultúrtörténete. És ugyanez nagyjából igaz a többi szereplők - Serner, Schad, Slodki és mások - tekintetében is. ők epizódszereplők voltak, akár a város, Zürich. Szerepük véget ért.

[tovább: A DADA mint mozgalom (New York)]

* Kappanyos András bevezető tanulmánya a Dada antológiához (II/1. fejezet)  <>

Zürich New YorkBerlinKölnHannoverPárizs
a DADA • a DADA • a DADA • a DADA
mint szó • mint mozgalom • mint irányzat • mint életérzés