Raoul Hausmann: Schwitters
1918-ban
a Westens kávéházban egy este odajött asztalomhoz
Richard, a vörös hajú, púpos újságárus
gyerek, és azt mondta: - Van itt valaki, aki szeretne beszélni
magával. - Átmentem hát. Valóban ült
ott egy ember, nagyjából korombeli, barna hajú,
kék szemű, egyenes orrú, vékony ajkú
és erélytelen állú. Mindezt magas keménygallér
és fekete nyakkendő keretezte.
- Nevem Schwitters. Kurt Schwitters. - Sohasem hallottam ezt a nevet.
Leültünk és megkérdeztem: - Mivel foglalkozik?
- Festő vagyok. Szögelem a képeimet.
Ez újnak és vonzónak tűnt. További
kérdések és válaszok kövezkeztek, míg
kiderült, hogy verseket is ír. Még eléggé
látszott rajtuk Stramm hatása, de az egyik jónak
és újszerűnek látszott.
Végül ez a Schwitters nevű ember azt mondta: - Szeretnék
belépni a Club Dadába.
Hát persze. De ebben nem dönthettem egymagam. Azt mondtam
tehát, megbeszélem a klubbal és utána adok
választ.
Másnap a Huelsenbeck lakásán tartott “általános
értekezlet” során kiderült számomra,
hogy a többiek már hallottak erről a Schwittersről.
De Huelsenbeck valamiért ellenszenvesnek találta. Nem
volt hajlandó egyetlen Tomot, Dicket vagy Harryt befogadni a
klubba. Egyszóval Schwitters nem tetszett neki.