Kurt Schwitters: Theo van Doesburg és a Dada*
Mindenki ismeri a Stijl magazin van Doesburgját, az egyensúly, a folyamatos fejlődés, a logikus konstrukció művészét, de kevesen tudják, mit jelent ő a Dadának. A Dadát ugyanis ő vezette be Hollandiába 1923-ban, példátlan sikerrel, és e folyamat során jelentős Dada szerepet vállalt magára.
Lapjában, a Mecanóban már bemutatkozott a Dada dolgainak szakértőjeként, és ha akarta, ha nem, minden sorából kiérezhető a Dada iránti lelkesedés.
1922 végén Theo van Doesburg kongresszusra hívta meg a vezető dadaistákat, amelyre a következő évben került volna sor. Sajnos alábecsültük a hollandok fogékonyságát, és így van Doesburgon kívül én voltam az egyetlen dadaista, aki megjelent a hágai Kunstringben tartott nyitó esten. Theo van Doesburg bevezető előadást tartott a Dadáról, nekem pedig bemutatót kellett volna tartanom dadaizmusból. De az igazság az, hogy ahogy van Doesburg megjelent a színpadon, szmokingjában, különleges fekete ingmellben, fehér nyakkendővel, s mindezek tetejébe monoklival, fehérre púderezve, szigorú vonásain baljós nyugalommal, a kiváltott hatás teljességgel dadaisztikus volt; hogy saját aforizmáját idézzem: „Az élet csodálatos találmány.”
Minthogy egy szót sem tudtam hollandul, abban állapodtunk meg, hogy akkor kezdek a demonstrációba, amikor ő iszik egy pohár vizet. Van Doesburg ivott, én meg, a nézőtér közepén ülve, számukra ismeretlenül, hirtelen veszett ugatásba kezdtem. Az ugatás aztán elrendezte a következő estünket Haarlemben. Ami azt illeti, telt ház volt, mert mindenki szerette volna látni, amint van Doesburg iszik egy pohár vizet, s erre én hirtelen és váratlanul ugatni kezdek. Ez alkalommal – van Doesburg javaslatára – kihagytam az ugatást. Így jött el harmadik estünk, Amszterdamban. Ez alkalommal ájultan vitték ki az embereket a teremből, egy nő annyira rosszul lett a nevetéstől, hogy negyed óráig magára vonta a közönség figyelmét, egy fanatikus úriember háziszőttes kabátban az „idióták” jelzőt üvöltötte a tömeg felé. Van Doesburg dadaista hadjárata döntő sikert aratott. Ennek következményeként megszámlálhatatlan estet tartottunk Hollandia összes városában, s van Doesburgnak mindenütt sikerült kivívnia a legerőszakosabb fogadtatást önmaga és csapatai számára. De mi – Petro van Doesburg és Huszár Vilmos is kis csoportunkhoz tartozott – újra és újra szembe mertünk szállni a feldühödött közönséggel, amelynek feldühítésére mi magunk is igen nagy gondot fordítottunk. Fekete ingmelle ellenére Does mindig kiváltotta a vörös posztó-effektust. A hollandok sértően kihívónak találták ezt a megkülönböztetett eleganciát, ennek köszönhetően körbe-körbe fel tudta szántani közönségét, nagy gonddal munkálta meg a talajt, hogy majd fontos új dolgok nőhessenek belőle.
A legnagyszerűbb élmény az volt számomra, amikor Utrechtben, miközben éppen meghirdettem a nagy és dicsőséges forradalmat (van Doesburg az öltözőben volt), hirtelen néhány ismeretlen, álarcos férfiú lépett a színpadra, nekem átnyújtottak egy egészen rendkívüli virágkosarat, majd megkísérelték átvenni a hatalmat a színházban. A csokréta volt vagy három méter magas, hatalmas fakeretre volt szerelve. Főleg rohadt virágokból és csontokból állt, tetejét egy cserepétől sajnálatosan megfosztott kála-liliom koronázta. Ráadásul még egy hatalmas, rothadó babérkoszorú, meg egy fakó, nyilván az utrechti temetőből származó selyemcilinder is hevert a burzsoázia lábai előtt. Az egyik úriember leült az asztalomhoz, és felolvasott valamit a magával hozott, irdatlan Bibliából. Minthogy alig értettem hollandul, kötelességemnek éreztem behívni van Doesburgot, váltana néhány keresetlen szót ezzel az úriemberrel.
De nem egészen így történt. Van Doesburg jött, látott és győzött. Egyetlen pillantást vetett arra az emberre, aztán habozás nélkül, anélkül, hogy bemutatkozott volna, minden ceremónia mellőzésével, a Bibliájával meg a gigantikus csokrával együtt behajította a férfit a zenekari árokba. A siker példátlan volt. Az eredeti betolakodó eltávolítása megtörtént, de az egész tömeg egy emberként ugrott talpra. A rendőrség zokogott, a közönség tagjai dühödten harcoltak egymással, hogy szerezhessenek egy-egy darabkát a csokorból. Az emberek minden irányból nagylelkűen osztogatták egymásnak és nekünk a kék monoklikat, az orrvérzéseket. Soha nem látott dadaista diadal volt ez.
Nagyon
szerettem volna, ha gyakrabban léphetek színre olyan tehetséges
dadaistával, amilyen van Doesburg volt. A világ dadaizmusa
egyik legnagyobb gondolkodóját és harcosát
vesztette el személyében.
*Kappanyos András fordítása <>