---

A. Alvarez: Dada: öngyilkosság mint művészet*

Életük derekán halált ígérő válsággal szembenézve, egész életük és munkájuk értékeit kérdőre fogva Tolsztoj és Dosztojevszkij is rászánta magát az auto da fé aktusára, ami aztán lehetővé tette számukra, hogy írhassanak tovább. Ám T. S. Eliot kivételével ők voltak a nagy írók közül az utolsók, akik megtették, mit is Kierkegaard „a Hit ugrása” névvel illet: vissza az orthodox vallásba. Lawrence és Yeats – merő más módon – pszeudo-relígiókat találtak fel maguknak; Paszternak deszkaszálba kapaszkodott, mikor a kereszténységbe, életre-halálra Sztálin terrorja ellen. A többiek számára, s jártak légyen bárhogy is templomba e művészek, a kereszténység nem volt többé szerves része művészetüknek.

„Mit tesz az nekem, létezik-e Isten, vagy nem létezik”, írta Miguel Unamuno, „ha nem élhetek örökké?” De ha Isten nem létezik, változik már a halál körvonalazódása is azonnal. Nincs akkor többé egy emberi, inkább emberfeletti jelenlét – makábris vagy istenforma vagy csábító. Nem a középkor táncoló csontváza, nem a fondor, nagyhatalmú tanácsos, kivel John Donne viaskodott, s nem többé a romantikusok végzetes szerelmese, az sem. Sőt, már csak a haldokló ember személyiségének meghosszabbítását sem tisztelhetjük benne: belépést ama túli-életbe, vagy azt a bizonyos pillanatnyi-se megvilágosodást, mely mindent megmagyaráz. Isten híján a halál egyszerűen „a” vég lesz: kurta, sivár, elintézett. Megáll a szív, rothad a test, az élet egyebütt folytatódik. Ez a „holnap zárója”, amiért is Tolsztoj, még a megtérése előtt, kikelt „az élet értelmetlen abszurditása” ellen. Camus ezt az abszurditást, ezt a lecsupaszított érzetet, hogy az élet számára csak az élet a fontos, alapnak tekintette, melyre minden modern művészet épül. És kidolgozta a maga abszurditáselméletét az öngyilkosság kérdéséről írott könyvében: Sziszüfosz mítosza.

Ám Camus abszurditáskoncepciója lényegében nem annyira valami elvégzendő munka programja volt, inkább elmélet, mely magyarázna egy művészeti sodrást, mely már a századforduló előtt erős volt: W. B. Yeats ráérzett erre az új és idegenes jelenlétre már 1896-ban, mikor ott volt Jarry Übü királyának bemutatóján: „Stéphane Mallarmé után, Paul Verlaine után, Gustave Moreau után, Puvis de Chavannes után, az én magam költészete után, minden finom színünk és ideges ritmusunk után, Conder ájultan-leheletnyi elegyítései után: mi lehetséges még? Utánunk a Vad Isten.” [39.] Bizonyos értelemben az egész huszadik századi művészet ennek a földhöz kötött Vad Istennek a tiszteletére jött létre, aki, mint a fajtájabéliek mind, véráldozatokon gyarapodott. Ahogy a modern hadviselés, a végtelen kifinomultság – elméleté és gyakorlaté, technikáé – elkezdett létrehozni egy olyan művészetet, amely szélsőségesebb, erőszakosabb, végezetül önpusztítóbb, mint bármi más művészeti lehetőség valaha is lehetett.

Ennek az egész fejleménynek legtisztább példája a Dada, melynek körtánc-uralma Párizsban egy öngyilkossággal kezdődött, azzal végződött, és továbbiakat is sodort útfelére. Ne kerteljünk: a modern irodalomban a Dada nem sokat tesz; a vele kapcsolatba került komoly figurák mind vizuális művészek voltak – Arp, Schwitters, Picabia, Duchamp. Ám ködös céljaival – túlságosan szétpergőek és anarchisztikusak voltak, programnak nem nevezhetőek – a Dada a huszadik századi örökség karikatúrája lett, kinagyította és eltorzította a legtöbb presszúrát, melyet a finomabb, dresszúrázóbb és dresszúrázottabb művészek elvonultságukban szintén átéltek.

A dadaisták eltökélt szándéka a minden elleni destruktív szájtépés volt: nem egyszerűen a rendszer, a berendezkedés, közönségük-a-burzsoázia ellen támadtak, de a művészetet, magát a Dadát sem kímélték szintekképpen:

Ne többé festőket, ne többé írókat, ne többé zenészeket, ne többé szobrászokat, ne többé vallásokat, ne többé köztársaságiakat, ne többé royalistákat, ne többé imperialistákat, ne többé anarchistákat, ne többé szocialistákat, ne többé bolsevikokat, ne többé politikusokat, ne többé proletárokat, ne többé demokratákat, ne többé hadseregeket, ne többé rendőrséget, ne többé nemzeteket, ne többé mind ezt az idiotizmust, ne többé, ne többé, SEMMIT, SEMMIT, SEMMIT.

Így reméljük, hogy az újdonság, mely ugyanaz lesz, amit többé nem akarunk, kevésbé rohadtul, kevésbé rögtön GROTESZKÜL fog létrejönni.

(Louis Aragon)

A Dada durva tobzódásai, az, hogy minden értéket totálisan elutasított az első világháborút követő egyetemes erkölcsi csődhelyzetnek volt valami következménye. De ez csak felgyorsítása volt már a kétely s a dezillúzió korábban indult folyamatának. Csaknem ötven évvel korábban Rimbaud – tizenhét évesen, ám messze a pályán, melynek futása példaszerű lett a modern művészetek elutasítólagos, megvetőleges, kutatólagos fölfedezőszelleme számára – mindközönségesen így nevezte magát: littératuricide. Mármost négy év merő értelmetlen mészárlást követően, ami semmin nem változtatott, legföljebb pár országhatáron, a Vad Isten már nem csupán a messzi horizont ködös fenyegetése volt; hanem ránk tornyosuló, mindenütt jelenlévő létező, minden kilátás elfedője. Még Lenin is ráérzett, úgy tűnik. Zürichi emigrációs idejében rendszeres látogatója volt a Cabaret Voltaire-nek, ahol 1916-ban a Dada indult: „Nem tudom, mennyire vagytok ti radikálisak”, mondta egy fiatal román dadaistának, „vagy hogy én mennyire vagyok az. Én bizonnyal nem vagyok eléggé radikális. Az ember sosem lehet elég radikális; vagyis hát mindig annyira radikálisnak kell lenni, amilyen a valóság.”

A Dada központi elgondolása az volt, hogy egy radikális valósággal szembesítve a művészet annyi se, ripőkség. A német költő és orvostanhallgató Richard Huelsenbeck, aki a mozgalmat egy másik német poéta, Hugo Ball társaságában megalapította (1), gyakran recitálta a maga nonszensz-hangverseit, kísérvén magát fortissimo a tamtamon. Ball szerint: „Jogaiba akarta helyezni a (negroid) ritmust: beledobolta volna az irodalmat a sárga földbe.” Mármost ő a kollégáival együtt e tárgyban a javát nyújtotta, sértésekkel bombázták közönségüket, zajt csaptak, képtelenkedtek annak az elvnek az alapján, hogy… hogy egy másik úr, közvetlen utóduk szavait idézzük itt, Antonin Artaud-ról van szó: „Minden írás szemét.”

De ha a művészet önmaga ellen fordul, destruktív önfeladással, íme, következik ebből, hogy az öngyilkosság benne van a pakliban. Kétszeresen is, hiszen ha a művészetet összekeverik a gesztussal, a művész műve pontosan az élete, legalábbis a magatartása. Ha az egyik értelmetlen és céltalan, a másik is az. Ha egyszer a Dada az európai kultúra első világháborús összeomlása ellenében jött létre, dühödötten állítgatván a maga értelmetlensége révén minden hagyományos érték értelmetlenségét, akkor az echtli dadaista számára az öngyilkosság elkerülhetetlen volt, szinte kötelesség, a végső műalkotás. Ez Kirilov logikája, csak megfosztva már – talán – jóvátételes kétségbeesése, bűntudata és szenvedélye tételeitől. A dadaista számára az öngyilkosság szimpla logikai bukfenc, már ha emez urak hittek a logikában. Mivel azonban nem hittek, jobb’ szerették, ha a bukfenc egy ízig pszichopatikus.

Mindannyiuk modellje ebben Jacques Vaché volt, aki döntő befolyást gyakorolt André Bretonra, a szürrealizmus későbbi megalapítójára. Vaché több módon is távol állt a Dada zajosságától és nyüstölősdijétől. Megjelenésre tiszta fin de siècle figura volt, vörösgesztenye hajú, magas fiatalember, elegáns, előkelőes, extravagáns: „nem ismerte meg” legjobb barátait az utcán, levelekre sosem válaszolt, sosem mondta, hogy „halló”, hogy „gudbáj”. „Egy fiatal nővel élt együtt”, meséli Emile Bouvier, „akit arra kötelezett, maradjon mozdulatlan és néma a szoba sarkában, míg neki vendége van, és akinek csak a legnagyobb méltósággal-ájultsággal csókolta meg a kezét, hódolatosan, mikor a teát szervírozta.” Bár művészeti főiskolás is volt, és irodalmilag tékozlóan tájékozott-olvasott, életét a módszeres semmittevésnek szentelte. Mikor Breton 1916-ban találkozott vele, nevezetesen egy nantes-i katonai kórházban, ahol Vaché lábsebesülésből lábadozott, „azzal múlatta az időt, hogy képeslapsorozatot rajzolt és festett, és fura feliratokat talált ki rájuk. Jószerén a férfidivat volt az egyetlen, ami tényleg érdekelte… Minden reggel jó órát szánt arra, hogy elkészítsen egy-két fotográfiát: csészékről-tányérokról, pár ibolyáról egy kis csipketerítős asztalon, minél inkább karnyújtáson belül”. Később, mikor már jobban lett, Nantes utcáin parádézott huszáröltözetben, pilótának maskarázódva, avagy orvosként – rendre önmaga legbecsesebb mulattatására. Breton úgy találkozot vele legközelebb, egy évre rá, hogy Vaché Apollinaire Les Mamelles de Tirésiasának premier-közönségét fenyegette töltött revolverrel.

Egyszerre volt Vaché dandy, kiváló fő és un immoral violent, s úgy alakította életét, akár egy vad Übü komédiát. Azt állította, hogy vezérlő elve az ’umore (ejtsd: umoré) értsd: umorális, amoralista, de humorérzékkel, vagyis hogy szerinte egy fejlettségi fokon túl az élet semmi mivolta fütyi vicc. De az ő sajátlag komédiastílusát szinte szétfeszítette a gonosz(kodás), mert ez a humorista – vagy ’umorista” –, mint Übü papa, szánt szándékkal valami elszántan rosszakaratoskodó, destruktív gügyüséget gyakorolt dinamikusan. A kétségbeesés komédiája volt ez, mely a nonszenszben végzi teljes körét. Vaché az alapelveihez híven halt meg, komikusan és ártalmasan. „Tiltakozom, hogy nekem háborúban kéne meghalnom”, írta a frontról, „majd akkor halok meg én, ha én meg akarok halni, és akkor ezt valaki mással együtt teszem. Egyedül meghalni dögunalom; jobb’ szeretnék én legjobb barátaim egyikével meghalni.” Ezt tette aztán pontosan. 1919-ben, akkor huszonhárom éves volt, túladagolta magának az ópiumot; ugyanakkor ezt a halálos adagot szolgálta fel két barátjának, akik épp csak beugrottak hozzá így, és eszük ágában sem lett volna elpatkolni. Csúcs Dada-gesztus, a pszichopata fejfavicc csimborasszója: öngyilkosság plusz kettős gyilkosság.

Az ifjú romantikusok számára, a járvány csúcsán, az öngyilkosság rögtön a nagy-művészi-élet után következett az értékrendben. Ám a vegytiszta dadaista számára élete és halála volt a művészet. Innen Vaché rendkívüli hatása mind az után következőkre, jóllehet szinte semmi nem éli túl, kivéve emlékezéseit s kötetnyi levelét. Az, ami ő volt, többet számított, mint amit létrehozott. Mind dandy-a-módja fin de siècle elődei, ő is műtárgynak tekintette az életet; ellenben, mint hithű dadaista, a művészetet magát semmire se vette – értéktelen. Végelemzésben Tinguely önpusztító szobrai és a pop vadabb régióinak egyszeri használatra szánt tárgyai egyenes leszármazottai Vaché öngyilkosságának.

Ugyanez volt Arthur Cravannal, poéta, műkritikus, inzultusspecialista – meghalt egy évvel Vaché előtt. Munkássága nem sokkal többet foglal magába, mint pár (le-) vágóhídi review-t, de a legendája holtbizonyosan repíti a Dada-Pantheonba. Saját harcos önéletrajzi jegyzetének tanúsága szerint (a maga magazinjában jelentette meg, a Maintenant-ban, 1914-ben) volt ő „beugratrix – tengerész a Csendes-óceánon – öszvérhajcsár – kaliforniai narancsszedő – kígyóbűvölő – szállodai tolvaj – Oscar Wilde unokaöccse – erdőirtó lumbernyák – Franciaország ex-boxbajnoka – a királyné kancellárjának unokája – berlini sofőr etc.” Nem vitás, sok ebből halandzsa csupán – ez nyilvánvalóan a Dada valós szellemi kifejezője –, akárcsak az a fennhéjázása, hogy a tökéletes rablást hajtotta végre egy svájci ékszerüzletben. De a hiteles sziporkák önmagukban is a legtökéletesebben megtették a magukét. Nem vitás, barátunk hamis útlevéllel beutazta Európát, miközben tombolt az első világháború, azután ezt a bravúrstiklit megismételte az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban, csak hogy megússza a sorozást. (Furcsa, hogy a nyilvántartottan legerőszakjegyűbb irodalmi figura ennyit strapálja magát, mert nem akar háborúban harcolni; talán a törvényesített gyilkolás sértette volna művészi függetlenségérzetét.) Kihívta a feketebőrű boxolót, a világ addig volt minden nehézsúlyú ökölvívóbajnokainak legveszélyesebbikét, Jack Johnsont, meg is mérkőzött vele – holott volt annyi ítélőképessége, hogy tudja, ha megérkezik részegen a ringbe, holtbizonyosság az első menetbéli kiütéses vereség. Meghívták előadást tartani a Független Festők Kiállítására (New York, 1917) ide is részegen érkezett – hogyan másképp? –, böfögött, trágárul szidta a közönséget – hostessek a Fifth Avenue-ről –, kezdte lehányni magáról (magán?) ruháit, végül kézibilincsbe verve hurcolta el a rendőrség. „Mely csodás előadás, tényleg”, mondotta volt Marcel Duchamp, aki a kiállítás fényéhez egy aláírt vécécsészével járult hozzá. Mikor Cravan vég(té)re aztán eltűnt a Mexikói-öböl vizein örökre, kicsi-hajóval indult volna nejével találkozni Buenos Airesbe. A nej még összevissza kereste sokáig Közép-Amerika minden szutyokbörtönében. Meg nem találta, viszont szép, hogy ennyire tudta, hol keresheti. Kész volt, íme, egy másik Dada-műalkotás: eltűnt; feltételezhetően öngyilkos lett.

Erőszak, sokkhatás, pszichopata humor és öngyilkosság: íme, a Dada ritmusképletei. „Az öngyilkosság elhivatottság”, így Jacques Rigaut, akinek (saját) öngyilkossága 1929-ben, mondják, a Dada-korszak végére tett pontot. Tanúsítványok szerint a mozgalom érdemben öt évvel korábban kilehelte már szuszát, mikor is Breton szakított Tristan Tzarával, megalakítván a konkurrens céget, a szürrealizmust, Rigaut tovább virult még szál maga, tökélyre. Mint Vaché, ő is elegáns alakzat volt, az önbizalom fensőbb stíljegyeivel – fensőbb, értsd ezt úgy, hogy „de nagyon”, mert például aggasztotta, nehogy egy leendő alkalmazója parányit dzsigolósnak (trop gigolo) tekintse. Az alkalmazó Jacques-Emil Blanche volt, megállapodott-ülepedett akadémikus festő és kritikus, akinek titkáraként Rigaut évekig tevékenykedett. Halála után írta Blanche arról a különös kontrasztról, melyben maga Rigaut, „a stiliszta”, illetve az általa kedvelt „szakadt” társaság állt: „Hogy elhozta ide a házamba ezeket az ő Dada-barátait, és ahogy összehasonlítottam Rigaut latinos arcát és amerikai fazonját ezekkel, hát ösztönösen azt éreztem, nem jó útra lépett. Ugyan, hát mi illik hozzá jobban, a Dada vagy a Ritz?”

A válasz, mint kiderült, ez lett: a Dada. Egy barátja Rigaut-t valami alkalomból így nevezte: „üres koffer”, értsd, hogy bőröndje (életéé) soha életében nem tartalmazta a hit cipelnivalóit. Helyükön, ahogy Dosztojevszkij jövendölte, az öngyilkosság „elhivatottsága” leledzett, és Rigaut az életét ennek megfelelően Dadára-nem-jellemző alapossággal alakította. Íróként: szinte azonnal elpusztított mindent, amit megírt. Blanche szerint nála öngyilkos jellegű volt még az az affektáltság is, hogy az életnek igenis a legkonvencionálisabb és a legbanálisabb módozatát fogadta csak el. „Az egyetlen lehetőségünk, mely még van, hogy az élet iránti megvetésünket kimutassuk”, írta ama kevéske mű egyikében, mely túlélte, „az, hogy elfogadjuk. Az élet nem éri meg azt a fáradságot se, hogy itthagyjuk… Az az ember, aki elkerülte a gondokat és az unalmat, az öngyilkosságban talán a legérdektelenebb gesztust leli csak, feltéve, hogy nem érdekli direkt a halál!”

Az ő érdektelensége ugyanolyan alapvető volt, amilyen módszeres az öngyilkossága. Csodálója és barátja, Drieu de Rochelle mindkettőt kellő eleganciával írja le:

E nevetséges aktus, nem abszurd (túl nagy szó, elijeszthette volna őket), nem, lapos, közömbös, így válik lehetségessé. „Reggel ágyba térni, mit kattogtassuk a villanyt, ki figyel mire, hát tévedek, kész, meghúzom a ravaszt.”

Ez a felpörgött Gonzague (Rigaut) és a barátai. Kis ideig kegyelmi állapotban, bensőséges dicsbűvben élt. Öngyilkosságot követett el. Nem is tudta már, eleven-e avagy holt, lőtt-e, vagy csak egy fahasábbal reccsent-lobbant bele az éjszakába.

Négy évvel Rigaut halála előtt a „disszidens” művészeti magazin La Révolution Surréaliste ankétot rendezett eme kérdésről: „Megoldás-e Az Öngyilkosság?” A válaszok többsége nagyon is hangsúlyos „igen” volt, mintha a kilencven évvel korábbi Párizs szólna, csak a hangnem volt sokkal kevésbé dagályos, mint a romantikusoké: „Uram, engedje meg, hogy kérdésére a hálószobám falán olvasható szöveget másoljam le: Jöhetsz kopogás nélkül, de ne távozz öngyilkosság nélkül.” Az ankét sugallata egyértelmű: öngyilkosságot elkövetni, bármi bohóc mód is, az annyi, mint elfogadni az új művészeteket, egy vonalba sorakozni az avant garde-dal. Persze, az elfogadás nem annyi, mint a végrehajtás. Az ankét résztvevői közül csak René Crevel, „a legszebb szürrealista”, aki a legleheletfinomabb választ is adta, csak ő ment végig az úton. Abban az évben, korábban még, Détours című könyvében leírta a tökéletes halált: „Kanna tea vár a gázon; az ablak légmentesen zárva, kinyitom a gázt, elfelejtek gyufát gyújtani. Marad a makulátlan hírnév, és idő is van, hogy »gyónom a…«” Tizenegy évvel később pontosan ezzel a módszerrel lett öngyilkos. Ám Crevel kivétel volt, s őt, mint a körkérdésre válaszolva megírta, mélységes hatást tett rá kisgyerek korában még valakinek az öngyilkosság kicsit több volt, mint holmi művészethiti cikk. Továbbá, ő nem dadaista, hanem szürrealista volt, s bár a szürrealisták, mint a modern művészek általában, elfogadták a Dadának amaz elvét, hogy támadni, szüntelenül támadni kell a kegy-tárgyakat, a konvenciókat, a készen kapott, meg nem kérdőjelezett értékeket, melyekre a társadalom épül, azért ők már csak kerestek, Georges Hugnet szürrealista Dada-történész szavaival szólva, valami „kevésbé anarchisztikus, inkább használható csatarendet, melyben egyesülni lehetne”. Mert a Dada, tudott dolog, holtvágány volt; céljai a művészettel esszenciálisan, nem esetlegesen voltak összegyeztethetetlenek. Aligha lehetett volna ez másképp, hiszen a mozgalom nem esztétikai alapokról indult el, hanem valami perverz humorfelfogásból, mely az életet önmaga ellen irányuló rossz viccnek tekintette. A nézetet alátámasztó kétségbeesés s rossz közérzet lehetett „radikális, mint maga a való…” ám a Dada modor tiltotta ennek bármi tudomásulvételét. Még akik őrültek voltak – és emlékezéseikből ítélve Vaché, Cravan a Rigaut mintha egyképp mutattak volna szkizofrén tüneteket –, a jelek szerint még azok se engedélyezték maguknak, hogy szenvedjenek is ettől. Így aztán szorongásukat viccbe fojtották – s ezek lehettek bármi végletesen öngyilkos szelleműek, legvégezetül csak viccek maradtak. A többiek, ravaszdibbak mind önmegőrzőileg, mind a publikumrelációban, oda hatottak, hogy mímeljék a habókizmust, mert az jól hat. Mint az öngyilkosság, divatos dolog volt az is.

„A Dada kortalan”, írta Hugnet, „…a Dada nem mal de siècle, de mal du monde.” Nagyralátás egy kis mozgalom részéről, de valami paradox módon jogosnak látszik. A Dada vívmánya félretolhatónak látszik a kész művek mérve szerint, de a művészi szellemfelszabadító mű ennél nagyságrendekkel hatalmasabb volt. S maradt: segített a maga káoszos módján új terepet tárni sorra-rendre, egyiket a másik után. Mikor az öngyilkosságot, az őrületet és a mindennapok művészetének pszichopatológiáját rohamcsapatos szellemben kezelték a maguk lezser módján, de szüntelen támadva a „köz”-t, segítettek szóhoz jutni azokat is így, akik számára a kétségbeesés nem buli volt, hanem sors. Így a modernista mozgalom Dada karikatúrája nem érintette a dolog lényegi pontosságát. Hanem: a különbségek merő érzelmi-hangsúly-kérdések maradtak. Mert minden modernista kezdemény kezdet-kezdetétől a hagyományos értékek rombolását hirdeti, csak mások nem harsogják mégse olyan harsányan, mint a Dada tette. És ez nem gyávaság-bátorság, nem ízlés kérdése, hanem egyszerűen túlélés-szempont. A huszadik században a művészet kezdheti a nullánál, de virágozni csak az önmagába vetett hitéből virágozhat, abból, hogy kontrollálható azért, ami eredendően kontrollálhatatlannak látszik, a szétesettség koherenciája az, s az a képesség, hogy a saját értékeit valaki-valami azért igenis létrehozhatja.

A művészetek, ennyi az egész, túlélők, mert művészeik folyamatilag hisznek a művészet lehetőségében, mindennel szemben, ami anti-művészet. A Dada viszont úgy kezdte eleve, mint antiminden, beleértve a mindenbe a művészetet is, és végezte, a karikatúra logikája szerint, mint antiönmaga. Mint oly sok dadaista, maga a Dada is maga keze által halt.

*Tandori Dezső
(aki nyilvánistának nirvánítja és nirvánistának nyilvánítja magát)
fordítása <>

(1) A fáma úgy tudja, Ball és Huelsenbeck a dada szót egy francia–német szótárban lelte, mert színpadi nevet kerestek az ő Cabaret Voltaire-jük egyik énekesének. Dada francia gügyögés, lovakkal kapcsolatos. <>