---

Georges Ribemont-Dessaignes: Adada története

Az emberi szellemnek vannak olyan vállalkozásai, amelyek kitörésük pillanatában igen nagy zajt csapnak, s nem lehet tudni, vajon az Úristen mennydörög-e, vagy falusi kölykök petárdáznak. Aztán kis idő elteltével mindenki odébbáll a vállát vonogatva, és a vállalkozás minden érdekességét elveszíti. Isten legigazibb mennydörgéséből sem marad több, mint a kölykök petárdájából.

Több időnek kell eltelnie, hogy megértsük egy vállalkozás vérre menő alapelveit, és hogy - ha eléggé figyelmesek vagyunk - felragyogjanak eléőttünk igazi erényei. De ekkor már túl késő. Ebből a távolságból csak egy hullát látunk, amelyet elvonszolnak a múltba.

Amit Dada mozgalomnak hívtak egykor, az a szellem mozgalma volt, és nem holmi új művészeti irányzat. Megvolt a maga indulása, tündöklése és bukása.

A mozgalomról 1916-ban, Zürichben beszéltek először, mégpedig egy román, Tristan Tzara, egy elzászi, Hans Arp, valamint két német, Hugo Ball és Richard Huelsenbeck. 1919-ben, Párizsban tetőzött, Tristan Tzarának, Francis Picabiának, André Bretonnak, Louis Aragonnak, Philippe Soupaultnak, G. Ribemont-Dessaignesnek és másoknak, köztük Theodore Frankelnek, Jacques Rigautnak, Paul Derméenek, Benjamin Péretnek köszönhetően. Párizsban halt meg 1921-ben, végvonaglások után, melyek szétszórták a csoport tagjait.

De honnan a “Dada” név? Nem jelent semmit, nem is akar jelenteni semmit, és pontosan azért választották, mert nincs jelentése. De hogyan választották ki, és miért éppen ezt, miért nem bármi mást?

Ime, mit írt erről a költő és festő Hans Arp a Dada egyik számában, amely a “Dada au grand air” (Szabadtéri dada) nevet viselte és 1921-ben Tarenz-bei-Imstben (Tirol) jelent meg:

“Ezennel kijelentem, hogy a Dada szót Tristan Tzara találta fel 1916 február 8-án délután hat órakor; jelen voltam tizenkét gyermekemmel, amikor Tzara először ejtette ki ezt a szót, s mindnyájunkat elöntött az indokolt lelkesedés. Mindez a Café de la Terasse-ban történt, Zürichben, s egy brióst emeltem bal orrlyukamhoz. Meggyőződésem, hogy ez a szó egyáltalán nem fontos, és hogy kizárólag a hülyék meg a spanyol professzorok érdeklődnek a dátumok után. Ami bennünket érdekel: a Dada szellem, és mi mind dadák voltunk már, mielőtt a Dada megszületett....”

Ez a nyilatkozat - hogy elkerüljön mindent, ami dada szempontból kompromittáló lehet - fantáziálást kever a tények közé. Mégis igazolja az interjút, melyet Tzara közölt a Nouvelles Littérairesben:

“A Dada szót véletlenül találtam a Larousse szótárban. Mindnyájunknak tetszett...”

Hadd adjunk hozzá egy részletet, melyet az egyik jelenlévőtől hallottunk: a nélkülözhetetlen médium szerepét egy papírvágó kés játszotta, melyet a szótár lapjai közé csúsztattak.

A dada tevékenység az egyéniség permanens forradalma volt a művészet, az erkölcs, a társadalom ellen. Eszközei manifesztumok, versek, különféle írások, festmények, szobrok, kiállítások voltak, meg néhány nyíltan felforgató jellegű nyilvános demonstráció.

Ugyanakkor a mozgalom jelentősége messze túlment a művészet és irodalom körein. Célja az egyéniség felszabadítása volt a dogmák, formulák, törvények alól, a lelki alapokon álló egyéniség megerősítése jegyében; sőt megkockáztathatjuk, hogy a mozgalom éppen az elme uralma alól kívánta felszabadítani az egyéniséget, amikor a géniusszal azonos rangra emelte az őrületet.

Azok a fiatalemberek, akik hittek a lázadás szükségességében, elsősorban költők és írók voltak, szövetségben számos festővel. Támadásuk ereje így otthagyta nyomát a művészeten. A nyelv, a forma kártyavárként omlott össze rohamaiktól. És mondanunk sem kell, hogy épp azt a művészeti közeget rombolták szét először, amelyik leginkább a hasznukra volt. Semmiből semmit sem lehet csinálni; más szóval, hogy felváltsák a kubizmust, futurizmust, szimultaneizmust, melyekből táplálkoztak, szétzúzták a kubista, futurista, szimultaneista formákat, noha ezt olyan eszközökkel tették, melyek erősen emlékeztettek a szétrombolt tárgyakra. Az igazi kérdés az értékek lerombolása volt. Egy ledöntött épületben ott vannak a gerendák, a téglák, a deszkák, egyszóval a poron és zajon kívül ott vannak magának az épületnek az elemei. Nem csoda hát, hogy kezdetben a dada gyakran kubista vagy futurista külsőt öltött, néha oly mértékben, hogy magát a dadát is megtévesztette.

Az ember képtelen úgy rombolni, hogy nem hoz létre közben valamit, ami különbözik attól, amit lerombolt. Következésképp, bár a dadában megvolt a szándék és igény, hogy leromboljon minden olyan művészi formát, mely dogmáknak van kitéve, ugyanakkor az önkifejezésnek is szükségét érezte. A valóságnak való behódolást fel kellett váltani a felsőbbrendű valóság megteremtésével (ez a célkitűzés később újra megjelent a szürrealizmusban, mely a dada kettéfűrészelt gyermeke); Isten munkáját kellett végezni, anélkül, hogy komolyan vennék. E teremtés felsőbbrendűsége nem a Törvény és Rend révén tör nagyságra, hanem egy absztrakt univerzum felépítése révén, mely a konkréttól kölcsönvett elemekből áll össze, és független mindenféle formális értéknövekedéstől. Immár senkinek sem fontos tudni, hogy egy tárgy szép-e vagy rút; hogy logikus-e, valószerű-e, vagy légből kapott - a rútat is elfogadjuk, mint már Apollinaire kijelentette - hogy jól van-e megcsinálva; hogy megfelel-e a kompozíció legelemibb szabályainak. Többé nem hívunk segítségül magasabb erőket a rend védelme érdekében. Az emberi törekvések között immár nincs kivételezett terület; a legalantasabb értékek épp annyira fontosak, mint a legmagasabb rendűek. És stratégiai okokból, minthogy mindig résen kell lennünk, nehogy visszacsússzunk ama szokások közé, melyeket a régi hagyomány tett természetessé - nehogy a szép, a fennséges, a lelkesült, a bájos, a rendezett, a tökéletes a fenevad farkába kapaszkodjon - külön vonzalmat is érzünk a fantasztikus, az abszurd, a közönséges, a trágár, a kiegyensúlyozatlan, a meghökkentő, a formátlan iránt.

Akkoriban két folyóirat jelent meg Párizsban, amelyeket átitatott a futurizmus és a kubizmus: a Sic (1916) és a Nord-Sud (1917-18). Az elsőt 1916 januárjában alapította Pierre Albert-Birot. A Sic leginkább futurista volt, igyekezett elszakadni a normális törvényektől és előhívni a mozgást, a sebességet, a szimultaneitást, a dinamizmust. Alcímként a következő programadó formulát viselte:

HANGOK - GONDOLATOK - SZÍNEK - FORMÁK

Rövidesen szerzője lett Apollinaire, Paul Dermée és Gino Severini.

A Nord-Sud, mely irányzatát tekintve zavarosabb volt, szintén hamarosan rátalált a maga szerzőire. A jövendőbeli dadaisták, mint André Breton (aki akkoriban Mallarmé stílusában írta verseit), Philippe Soupault és Louis Aragon neve együtt jelent meg Apollinaire, Pierre Reverdy, Max Jacob és Roch Grey nevével.

Ez a keveredés jó hatással volt a dadaista forradalom szárba szökkenésére. Ennek ellenére a Sic és a Nord-Sud nem lett volna önmagában elegendő. Szükség volt Francis Picabiára és két folyóiratára, a 291-re és a 391-re, valamint Marcel Duchampra és két kis lapjára, a Wrong-Wrong-ra és a The Blind Man-re, amelynek csak két száma jelent meg. A The Blind Man-ben jelent meg Duchamp “szobrának” reprodukciója, amelyet “Forrás” címmel és “R. Mutt” műveként utasított vissza a New York-i Függetlenek Szalonja, s amely valójában nem volt más, mint egy férfi vizelde.

A 291 írásokat is közölt, de a rajzokra és reprodukciókra helyezte a hangsúlyt; általános irányultsága már a dada kezdeteinek felelt meg: destruktív volt, de a felsőbbrendű valóságot tartotta szem előtt. Picabia rajzai “mechanikusak”.

A 391 első száma 1917 január 25-én jelent meg, címapján Picabia Novia című művével, mely egy gépkocsi valamiféle belső szerveit ábrázolta. Belül volt egy rajz Marie Laurençintől, amely gyermekfejeket és madarakat ábrázolt. A szemközti oldalon néhány vers állt. az egyik, M. L. aláírással (talán Marie Laurençin nevét rejtik a kezdőbetűk?) igen bájos és Apollinaire stílusára emlékeztet:

Spanyol király
Vedd a köpenyed
Meg egy kést...
Van az állatkertben
Egy megbénult de
Fejedelmi tigris
Ránézni is fáj.

Ugyanebben az időben nyílt meg Zürichben az első dadaista kiállítás. Ez az összevetés azt sugallja, hogy Picabia - habár törekvései már abba az irányba tartottak, amerre később a dada haladt - ekkor még nem volt birtokában a robbanókeverék olyan koncentrációjának, amit az új mozgalom végül kifejlesztett. De azt is hozzá kell tenni, hogy a dada ebben a korai állapotában a csak félig sejtette a maga útvonalát: valójában csak akkor vált teljesen önmagává, amikor a fiatal zürichi költők egyesítették erőiket Picabiával, meg néhány párizsi fiatalember sokkal zavarosabb, titkosabb, s akkoriban még bizonytalanabb törekvéseivel. Utóbbiak éppen egy Littérature című folyóirat elindításával próbálkoztak, amely rövidesen ismertté vált körkérdéséről: “Miért ír ön?” Mit akart ez a néhány fiatalember, André Breton, Philippe Soupault, Louis Aragon, Paul Eluard? Szörnyűséges rejtélynek látták az életet, s e rejtély megoldását keresték, erre vártak választ a különféle íróktól, akikbe bizalmukat helyezték, noha valami homályos sejtelem arra késztette őket, hogy gúnyt űzzenek saját reményükből. Még a folyóirat címe is valamiféle csúfolódás, és nyugodtan érthető úgy, hogy “‘Anti-irodalom”. Ahogyan Picabia megvetéssel illette mindazt, ami érzéki vagy “képi” volt a festészetben, ugyanúgy sikerült nekik lerombolni a nyelv szokványos funkcióját, és ráruházni egy biztosabb, ugyanakkor kiszámíthatatlanabb funkciót: a gondolat feloldását. Vajon a tudat felszínére lehet-e hozni ezen a módon a lélek homályos mélységeit? Abban az időben épp csak felvetették a kérdést. Az ember felszabadítása sokkal fontosabbnak tűnt a szemükben, mint az írás módszertana. Rimbaud esete folyamatosan napirenden volt, és hosszú időn át foglalkoztatta őket: a csoport minden tagja megvívta a maga harcát, hogy Rimbaud kísérleteteit a saját szükségleteihez tudja alkalmazni. Nem volt elég megölni a művészetet, mely folyvást önmagát másolja, még akkor is, ha valaki az elfogultság elkerülése érdekében mindennel kiegyezik. Az elfogultságoktól, kapcsolódásoktól való végleges megszabadulás, saját terhessé váló ideáljaik lerombolása kedves elv volt e fiatalemberek szívének. Magának az életnek a haszontalansága kísértette meg őket. Fellázadni az élet ellen! Erre csak egyetlen varázsszer létezik: az öngyilkosság. És 1918-ben, röviddel a dada megszületése után, amelyről egyébiránt nem is tudott, egyik barátjuk megölte magátt Nantes-ban. Jacques Vachénak hívták, dendi volt, anglomán és ópiumszívó. Ez a fiatalember, aki elutasította az életet, igen nagy hatással volt André Bretonra.

Bár a dada Párizsban és Amerikában élt, nem feledhetjük, hogy először Zürichben látta meg a napvilágot, rendben ellátva névvel és állampolgársággal, s ott hallatta első gyermeki üvöltéseit.

Svájc akkoriban az intellektuális erjedés központja volt, gyülekezőhelye minden közép-európainak, aki ott akarta hagyni a háborút. Német pacifisták, orosz, magyar, román forradalmárok éltek egymás mellett, de különálló csoportokban. Ott volt Lenin, és gyakran látták, amint kávéházakban sakkozott. A pacifistákat és a bolsevikokat természetesen nem a művészeti kérdések érdekelték, hanem a politika, a társadalmi és nemzetközi mozgolódások. Ennek ellenére osztották a művészek értékromboló elszántságát, mely oly jellemző volt a korra. A politikusok azonban csak a polgári társadalom értékeit kívánták lerombolni, míg a többi értelmiségiek az összes emberi érték elpusztítását tűzték célul.

1919 végén volt Zürichben egy fiatal román, akit filozófiai tanulmányaitól térített el az erős költői késztetés: Tristan Tzara. Kezdetétől a végéig ő volt a dada legszenvedélyesebb szelleme. Nem lehet elmarasztalni amiatt, hogy az első pillanattól nem volt tisztában a dada jövőjével. Érdeme éppen abban áll, hogy lépésről lépésre felkutatta a következő útszakaszt, és fáradhatatlanul érvényesítette akaratát.

Hans Arp, az elzászi, aki elképesztő fa domborműveket készített, 1914-ben Párizsba érkezett, majd sikerült elmenekülnie a háború elől, mely Franciaországban éppúgy fenyegette, mint Németországban: 1915 októberében Zürichbe ment. December tájékán levelet kapott ismerősétől, egy fiatal némettől, Hugo Balltól, a különös, tépelődő szellemű költőtől, amelyben felkérte Arpot, venne részt egy általa szervezett kiállításon. Hugo Ball megtagadta a katonai szolgálatot, és szintén menekültként élt Zürichben. Megélhetést keresett, és egy kabarét akart alapítani, ahol különféle előadások és kiállítások rendezésével megkereshetné a kenyerét.

Ball 1916 januárjában kivitelezte tervét és megnyitotta a Cabartet Voltaire-t a Spiegelgassén. Minthogy anyagi forrásai szűkösek voltak, először barátaitól és ismerőseitől kért festményeket, rajzokat és metszeteket, amelyeket eladhatna. Zene és felolvasások is szerepeltek a programban, meglehetősen zavaros, expresszionista-futurista-pacifista jelleggel.

Február 26-án megérkezett Berlinből egy német költő, Richard Huelsenbeck. Őt is a rombolás szándéka és az új iránti vágy hajtotta. “március 30-án - írja Hugo Ball - két csodálatos néger dalt adtunk elő Tristan Tzara úr kezdeményezésére. Tzara, Huelsenbeck, és Janco először adott elő szimultán verseket.”

1916 júniusában egy magazint adtak ki Cabaret Voltaire címmel. A tartalomjegyzékben egyebek mellett a következőket találjuk: “Az admirális kiadó házat keres”, Huelsenbeck, Janco és Tzara szimultán verse; “János, a körhintaló” Hugo Balltól; “Fa” Apollinaire-től; “Két vers” Emmy Henningstől; “Az őrült” R. Huelsenbecktől. A lap legfontosabb darabja a “Dada revü II” volt. Valóban, ahogy már említettük, a dada szót 1916 február 8-án találták fel.

De az oly türelmetlenül várt folyóirat csak 1917 júliusában jelent meg, a következő címmel: Dada 1, Művészeti és irodalmi gyűjtemény.

Ez a szám meglehetősen vegyes: a tartalomjegyzékben együtt van jelen Arp, Tzara, Janco, A. Savino és H. Guilbeaux neve; véletlen hatásokat tükröz, a költői művek botrányos megnyilvánulásokkal váltakoznak. És hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a botrány rendkívül értékes eleme a kívánt erjedésnek.

A Dada 2 (1917 december) és 25 vers című kötete megjelentetése után Tzara előadóestet tartott, melyen egy új dadaista manifesztum okozott botrányt. Ez volt az 1918-as Dada kiáltvány, amelyet a Dada 3 (decemberben) publikált. Ez adta meg a folyóiratnak először alapvetően dadaista jellegét, fergeteges stílusa az értékek egyenlőségét, az igen és nem azonosságát hirdette meg:

“...Van irodalom, ami nem jut el a falánk tömegekhez. Alkotói mű, a szerző igazi szükségletéből, és az ő számára. Megismerése egy legfőbb önzésnek, ahol a törvények elsorvadnak. Minden oldalnak robbannia kell, vagy a mélységes és súlyos komolyságtól, az örvényléstől, a szédülettől, az újdonságtól és az örökkévalóságtól, a megsemmisítő gyúnytól, az elvek elragadtatásától, vagy a nyomtatás módjától. Itt van egy menekülő, ingatag világ, a pokoli skála csengettyűivel eljegyzetten, a másik oldalon itt vannak: az új emberek. Erősek, előre rohanók, öklendező lovasok. Itt van egy megcsonkított világ, és itt vannak az irodalmi kuruzslók tatarozási lázban.

Azt mondom önöknek: nincs kezdet, és mi nem rettegünk, nem vagyunk érzelgősek. Széttépjük mi, tomboló szél, a felhők és könyörgések vásznát, előkészítjük a csapás nagy látványát, a tűzvészt, a felbomlást...

...A kényelmes kompromittálás és az udvariasság szemérmes nemisége által mostanáig elutasított minden eszköz elismarése: DADA; a logika eltörlése, az alkotás impotenseinek tánca: DADA; szolgáinknak az értékekért bevezetett minden rangsora és társadalmi egyenlete: DADA; minden tárgy, az összes tárgy, az érzések és a zavarosságok, a jelentések és a párhuzamos vonalak határozott összeütközése eszközük a harc: DADA számára; az emlékezet eltörlése: DADA; a régészet eltörlése: DADA; a próféták eltörlése: DADA; a jövő eltörlése: DADA;föltétlen vitathatatlan hit minden istenben, a közvetlenség azonnali termékében: DADA.”

A Littérature csoportot is felkérték közreműködésre a Dada 3-ban, de ők még haboztak, egyedül Philippe Soupault küldte el ezt a rövid verset:

LÁNG

Egy feltépett boríték kitágítja a szobámat
Szétszórom emlékeim
Mennem kell

Elfelejtettem a csomagomat

Francis Picabia, aki Barcelonából és New Yorkból megérkezve már több kis könyvet publikált Svájcban, olyanokat, mint Az anya nélkül született leány versei és rajzai, A temetkezési atléta, és a Platonikis műfogsor, most felfedezte a szálakat, melyek az új mozgalomhoz kötötték: megismerkedett Tristan Tzarával, és csatlakozott a dadához, ahol anti-festőként üdvözölték.

Ez az a pillanat, amit a dada igazi születési időpontjának nevezhetünk.

1919 áprilisában ismét egy szenzációs előadóest következett. Májusban Dada Antológia címmel megjelent a Dada 4-5 száma. Ebben már az egész párizsi csoport közreműködött, de éppúgy megtaláljuk Reverdy és Jean Cocteau nevét is.

Mondanunk sem kell, hogy a lapszám korántsem váltott ki olyan erőszakos indulatokat, mint az előadóest, amelynek egyik száma a Fekete kakadu tánc volt, öt személy előadásában, akik ijesztő csövekbe öltöztek. Versek helyet Serner virágcsokrot helyezett egy próbababa lábaihoz; az örjüngő tömeg nem engedte felolvasni Tzara dada-proklamációját stb. Mindazonáltal akiknek módjukban állt jelen lenni az első demonstráción, azok fogalmat alkothattak a dadáról, és a mozgalom számára nmostmár nem volt megállás.

És a dada rövidesen megjelent Párizsban, méghozzá Tzara személyében, aki 1919 végén elhagyta Svájcot. André Breton és köre lelkesedéssel fogadta, és a Francis Picabiával, valamint rövidesen e sorok írójával való személyes barátsága alapján Tristan Tzara lett a vezérlő szelleme e mozgalomnak, melyet saját gyermekének tekintett, s felnevelését saját kötelességének tartotta.

Hamarosan megszólították a párizsi közönséget is, mely eleddig csak a futurizmus és Apollinaire megnyilvánulásaival találkozott. A Littérature matinét rendezett, melynek a Palais des Fetes adott otthont a rue Saint-Martinon. Minthogy André Breton és Louis Aragon még mindig vonzódott Reverdyhez, számos verse elhangzott. Jean Cocteau Max Jacobtól olvasott fel, s a közönség elégedett volt. Hiszin végsősoron mindez “modernnek” számított, s a párizsiak azt imádják. Azután Breton bemutatott egy Picabia-képet, amely fekete táblára, krétával készült, és apránként le is törölte.

A közönség csak akkor kezdett idegeskedni, amikor Tzara, miután egy kiáltványt jelentett be, egyszerűen felolvasott valami vacak újságcikket, miközben Poul Eluard költő és Theodore Fraenkel, Breton barátja kolompokat ütögettek. A matiné botránnyal végződött, de maguknak a dadaistáknak rendkívül értékes tapasztalatokat hozott. A dada destruktív jellege egyre tisztábban bontakozott ki előttük. A közönség felháborodása, amely végsősoron valamiféle művészeti alamizsnáért könyörgött (bármiért, csak művészet legyen), meg a képelemzés, s különösen a kiáltvány hatása tisztán megmutatta, mennyire haszontalan ezekhez képest, ha Jean Cocteau Max Jacob verseket olvas fel.

Nem kellett hozzá túl sok újságcikk, hogy az emberek beszélni kezdjenek a dadáról. Egy agyafúrt újsághirdetés, mely Charlie Chaplin személyes megjelenését ígérte, hatalmas tömeget vonzott a Függetlenek Szalonjában 1920 elején tartott demonstrációra. Maga a demonstráció főként egyéni és kollektív kiáltványok felolvasásából állt, melyekben a dadaisták kitűnő reagensnek mutatkozó sértéseket és trágárságokat üvöltöztek. A közönség, amely még mindig művészetet áhított, jóindulatúan próbálta “megérteni”, amit inkább elviselni volt kénytelen.

Hogy némi képet nyújtsunk a dadaisták hangütéséről, közlünk egy manifesztumot, melyet hét személy olvasott fel, és Ribemont-Dessaignes írt alá:

--------------------------------------------------------------------------------------------A KÖZÖNSÉGHEZ:
Mielőtt leszállunk hozzátok, hogy kihúzzuk szuvas fogatokat, nedvedző fületeket, kisebesedett nyelveteket,
Mielőtt korhadt csontjaitokat összetörjük
Mielőtt kolerás hasatokat felhasítjuk és trágyának kivesszük elhízott májatokat, hitvány lépeteket és cukorbeteg veséteket
Mielőtt kitépjük csúf nemi szerveteket, mely buja és nyálkás
Mielőtt elvesszük az étvágyatokat a szépségtől, extázistól, cukortól, filozófiától, matematikai és poétikai metafizikus uborkasalátától
Mielőtt tisztító vitriolba mártunk és szenvedélyesen eltángálunk
Mindezek előtt
Fertőtlenítő fürdőt veszünk
És figyelmeztetünk:
Gyilkosok vagyunk.
---------------------------------------------------------------------------------------------

E demonstrációk olyan sikert arattak, és a közönség részéről oly nagy volt a döbbent kiváncsiság és az újdonság-éhség, hogy a dadaisták azonnal elhatározták, a Leo Poldcs által vezetett Club du Fauburgban is bemutatják a dadát.

A Fauburg-beli a Függetlekeknél tartott előadás ismétlése volt, nagyobb léptékben. A tanulni vágyó embereket egyfajta megelégedettséggel töltötte el, ami, sietek hozzátenni, zavargásba torkollt. Olyan fontos személyiségek szólaltak fel, mint Henri-Marx, Georges Pioch, Raymond Duncan (Isadora fivére); némelyikük a dada mellett, mások ellene.

Egy másik előadás a Fabourg Saint-Antoine-i, haladó társadalmi nézeteiről közismert szabadegyetemen hasonló hatást váltott ki: az eltökélt szimpátia és a mélységes felháborodás sajátos vegyülékét. Ez a két klub, mely akkoriban a franciaországi forradalmi tevékenység csúcsát képviselte, visszautasította a szellem forradalmát. A dada anarchiájában észre vették a fennálló rend lerombolásának lehetőségét, de csalódással töltötte el őket, hogy nem látják a régi értékek hamujából kiemelkedő új értéket. Ez a kapcsolat mégis sokat mondott a dadának: a tömeg bármit hajlandó elfogadni a művészetben, ami művekben jelenik meg. De az élet értelme elleni támadásokat nem tűri.

Ha a hasonló kísérleteket megismétli, a dada a propagandává válást, következésképp a kodifikálódást kockáztatta volna. Ehelyett inkább azzal kívánta bizonyítani életrevalóságát, hogy más helyen, más közönség előtt állít színpadra egy nagy demonstrációt. Igaza volt vagy sem? A dada egy késztetés hatására ebbe az irányba indult, s nem vette észre, hogy éppúgy leértékeli saját áruját, mint annak idején a futuristák.

A demonstrációra a Lugné-Poe által igazgatott Oeuvre Színház Berlioz-termében került sor, 1920 m-rcius 27-én este. Miután az est a kollektív lelkesedés jegyében született, teljes sikert aratott. A közönség elképesztő és sohasem látott erőszakkal reagált. A Marinetti futurista demonstrációit vagy Mme Lara Tiresias emlői előadását követő felzúdulás kismiska volt ehhez képest. Úgy tűnt, mintha a közönség okot talált volna rá, hogy átadja magát a dühöngés örömeinek, és bármi történhetett a színpadon, a hallgatóság tiltakozással válaszolt.

A kollektív lelkesedés persze sosem tart sokáig, de ez a lelkesedés különösen rövid volt. Előtérbe kerültek az egyéni hajlamok. Ráadásul az adott témában két megoldás áll az szellem előtt az általa felállított függvényre. Vagy bevárja a halált, meghazudtolva a maga elé tűzött célt, vagy haladéktalanul öngyilkos lesz. Más szóval a dadának vagy folyamatosan változatlan tevékenységgé kell kristályosodnia, megteremtve a dadaista művészetet, a dadaista kifejezésformát, vagy a tagadás nevében meg kell tagadnia a dadát is, a rombolás nevében önmagát is le kell rombolnia. Tragikus sors. De ez a tragédia jelen van a szellem minden vállalkozásában, mert ha a szellem olyan játékból indul ki, mely közömbös számára, óhatatlanul tönkre megy.

A dadaisták rendszerint a Passade de l’Opérában álló, azóta bezárt kávéházban, a Certrban találkoztak, vagy ennek mellékszárnyában, a Petit Grillonban. Ott voltak az újoncok is, mint Benjamin Péret, akinek a versei (pillanatnyi hangulattól függően) undorral vagy lelkesedéssel töltötték el magukat a dadaistákat is, vagy Jacques Rigaut, aki akkoriban Jacques-Emile Blanche titkára volt. Rigaut intelligenciája rendkívüli bomlasztó erejével dadábbnak bizonyult a dadáknál, azaz demoralizált mindent, ami kapcsolatba került vele, és nem kis szerepe volt a dada romba döntésében; egyszóval csodákra volt képes.

És neki volt igaza. Idegen volt tőle minden szükségszerű cselekvés, alkotás, gondolkodás. Az ellentétek sokszor emlegetett egysége teljesen lefoglalta, különösen az az ellentét, mely magába foglalja az összes többit: élet és halál. Megmutatta, milyen közel állt a halálhoz egész életében (amit meg kellene írni), amikor - kimerítvén az összes érvet, amelyet az életben maradás mellett felhozhat az ember - 1929-ben öngyilkos lett.

Picabiánál is gyakran összejöttünk, amikor a 391 (Picabia személyes fegyvere) számain dolgoztunk. A lap továbbra is megjelent, noha az 1920 márciusi híres 12. szám után semmi újat nem hozott. Ez a szám az akkor rövid ideig Párizsban tartózkodó Marcel Duchamp ihletésére Leonardo da Vinci Mona Lisáját hordozta címlapján, kackiás bajusszal, egy másik lapon pedig egy valódi tintapaca volt látható A Szent Szűz címmel.

Az is Picabiánál történt, az Oeuvre Színház beli és az azt követő demonstráció között, hogy végigfutottak rajtunk annak a különös eseménynek az utóhatásai, amely “A névtelen levél esete” címmel került be a dada évkönyveibe. Tristan Tzara egy rendkívül sértő hangú, aláíratlan levelet kapott, amelynek szóhasználata arra engedett következtetni, hogy vagy a daisták egyike írta, vagy valamelyik közeli ellenségük. A hegeliánus-dadaista dialektika alkalmazásával arra a következtetésre jutottunk, hogy a levelet bizonyára a Littérature csoport egyik tagja írhatta, Breton vagy Aragon, esetleg akár Philippe Soupault,Theodore Fraenkel vagy Francis Picabia, sőt, netán maga Tristan Tzara, hogy demoralizáló gyanakvást hintsen el saját csoportjában. Aztán mégis egy másik feltételezésnek tulajdonítottunk nagyobb valószínűséget: hogy Pierre Reverdy a bűnös. Dada küldöttséget menesztettünk a kubista költőhöz, hogy követeljenek tőle magyarázatot. Reverdy mindenkit meghívott kávéra és olyan komolysággal védekezett, hogy csaknem maradéktalanul meggyőzte a küldötteket.

Mondanunk sem kell, hogy ez a levél nem az egyetlen volt ebből a fajtából, és mint ez ilyen esetekben gyakran megtörténik, valóságos járvány tört ki. A helyzet egyre kínosabb lett, míg végül a játék elvesztette érdekességét a sötétben bújkáló bomlasztúk számára. Arra nézvést, hogy ki írta a leveleket, sohasem született megbízható magyarázat, következésképp minden korábbi gyanú érvényben maradt.

Ebben a homályos, rendezetlen atmoszférában kezdődtek meg az előkészületek a fesztivál-évad második demonstrációjára. A programot részletekbe menően kidolgoztuk, lelkesedés és kétségbeesés között hányódva. Néha úgy nézett ki, hogy az egész elmarad. Végül mégis sor került rá 1920 május 26-án a Salle Gaveau-ban, Dada Fesztivál címmel.

A Fesztivált igen jó műsorszámok sorozata alkotta, az egyik legjobb Philippe Soupault-é volt, A nagy bűvész címet viselte, és színes léggömbök feleregetéséből állt, melyeken híres emberek nevei voltak olvashatók. Az első, teljességgel spontán demonstrációkhoz képest azonban most nyilvánvaló volt az igyekezet, a dadaisták rengeteg fáradozása, amely mindenféle újítást nélkülöző művészi eredményre vezetett. A hangulatban ugyan jelen volt a gyűlölködésnek valamiféle érzete, de az egész olyan sikert aratott, hogy egyértelművé vált: a dada kezdi elérni a meglett kor biztonságát, kezd fontos (noha zajos) személyiséggé válni, és ami a felszabadítást és a bomlasztást illeti, éppen nem tesz mást, mint megszervezi és leláncolja önmagát. Végül a dadaista vakmerőségéből hiányzott a bátorság. A program például azt ígérte, hogy a dadák a színpadon kopaszra borotválják magukat. Ezt a kísérletet azonban senki sem merte végrehajtani.

A programban ezen kívül a következő műsorszámok szerepeltek: Paul Dermée: A dada nemisége; Paul Eluard: Erőteljesen; Francis Picabia: Távollátó Fesztivál Manifesztum; Tristan Tzara: André Breton, a gyanús idegen és Aa úr, az antipirin második kalandja; Francis Picabia szerzeménye: Az amerikai nörsz; G. Ribemont-Dessaignes: Határtánc; Louis Aragon: A DD szisztéma; Tristan Tzara: Szimfónikus vazelin, 20 ember előadásában.

Minthogy próba nem volt, az előadás hagyott maga után némi kívánnivalót. Az előadók - azaz személyesen a dadaisták - olykor igen kevés lelkesedést mutattak a kivitelezésben. Ráadásul váratlanul előtérbe kerültek a személyes hiúság szempontjai. Tristan Tzarának például, hiába volt mestere az ilyen dolgok életre keltésének, rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie, hogy eljátszhassa Szimfónikus vazelinjét: például André Breton nyílt ellenkezésével, aki iszonyodott a zenétől (bármíly kevéssé volt a mű “zenei”), és szenvedett attól, hogy egyszerű előadóvá degradálják.

Mindennek ellenére büszkeséggel láttuk a közönség elszörnyedését. A Gaveau család is megjelent a fesztiválon, és halálsápadtan hallgatta, amint a Bach zenéjéhez szokott orgonán felhangzanak a Pelikán című népszerű foxtrott taktusai. A szünetben a közönségből néhány fiatalember átment a közeli henteshez és némi borjúszeletet vásárolt, amit később az előadókra hajigáltak. Paradicsomok freccsentek szét a nagy kartonpapír hengeren, melyet e sorok írója saját feltalálású Határtáncának kivitelezése céljából öltött magára. De mentek máshova is, s az egyik egy páholy-oszlopot eltalálva magát Mme Gaveaut fröcskölte le. Ez az örjöngés a közönség számos tagját kétségek között hagyta: művészet ez, vagy igazi szentségtörés, támadás egy csomó, valóban szent dolog ellen? A sajtó által megütött különféle hangok vajmi kevéssé világosíthattak fel bárkit. Fejlődése során maga a dada vállalta a feladatot. Végül a szentségtörés művészetévé vált, mindenki számára hozzáférhető művészetté, amihez mindenki kénytelen valamiféle viszonyt kialakítani. Semmivel sem könnyebb játszani, mint a tűzzel.

A Salle Gaveau beli Fesztivál kellemetlen benyomást hagyott a dadaistákban, melytől nehezen tudtak szabadulni. Nem a közönség dühe zavarta őket, hanem az, hogy homályosan megjelent előttük a vég, mely felé végzetszerűen közeledtek. Titokzatosföldalatti tevékenységgel igyekeztek bátorítani magukat, melyet a Certrban és Picabia nappalijában fejlesztettekl ki.

A Certrban, vagy legalábbis Passage Jouffroy beli mellékszárnyában, a Petit Grillonban történt az a szenzációs kaland, amely a Dadaizmus évkönyveiben is helyet kapott. Egy pincér, miután visszaadott valakinek, az egyik padon felejtette a tárcáját, és a dadaisták megkaparintották. Élénk vita kezdődött. Megtartsák a tárcát és a pénzt? Az erkölcs elleni lázadás azt diktálta, tartsák meg. De mégiscsak egy szegény pincér tulajdona volt. Nem elítélendő tett ez dadaista szempontból? Még ha egy milliomos vagyona lenne... Viszont ha visszaadnánk, nem épp azt mutatnánk-e ki, hogy megkülönböztetéseket teszünk, és a szánalom abszurd és elcsépelt érzete tart vissza a lopástól? Nem jelentékenyebb tett egy szegény embert kirabolni, mint egy gazdagot? Megtartottuk a pénzt. De mit csináljunk vele? A vita egy kávéház emeletén folytatódott a bulvárok közelében. Valaki lapot akart kiadni a lopott pénzből; egy másik inkább elitta volna; egy harmadik... Vad veszekedés kezdődött, minden erdemény nélkül. Végül Paul Eluard kijelölte magát a tárca őrzőjének.

A következő napon a tárcát névtelenül visszajuttatták a pincérnek. Mikor Eluard tette kiderült, mindenki kegyetlenül nekitámadt; Breton különösen keresetlen szavakkal fejezte ki magát. Ez a megoldás mindazonáltal véget vetett egy terméktelen vitának, amely megmutatta a dada gyakorlati alkalmazásának teljes képtelenségét. Ahogy később Richard Huelsenbeck írta a Littérature új sorozatának 4. számában, a dada többé nem volt más, mint “az absztrakt mítosz temploma”.

De a dadaisták nem vesztették el a reményt, hogy felújíthatják tevékenységüket. Szerveztek egy demonstrációt a Saint-Julien-le-Pauvre templom előtti téren. Ez semmi újdonságot nem hozott, de elmélyítette a belső válságot, különösen a Francis Picabia és André Breton közötti konfliktust.

A demonstráció kinyomtatott programja igen sokatmondó. Dadaista tipográfiával áll rajta a cím: Dada kirándulások és látogatások. Első látogatás: Saint-Julien-le-Pauvre temploma. Alatta a következő szöveg:

A párizsban közlekedő dadaisták, hogy gyógyírt nyújtsanak az idegenvezetők és utikalauzok hiányosságaira, elhatárizták, hogy kirándulás-sorozatot szerveznek néhány kiválasztott pontra, elsősorban olyanokra, amelyeknek valójában semmi okuk a létezésre. - Tévedés ragaszkodni a festőiséghez (Lycée Janson de Sailly), a történeti érdekességhez (Mont-Blanc) vagy az élrzelmi értékhez (a Morgue). - A parti még nincs elveszve, de gyorsan kell cselekednünk. - Aki résztvesz az első kiránduláson, az ráébred a lehetséges rombolásban rejlő emberi haladásra, és tevékenységünk folyztatásának szükségeségére, amit minden eszközzel támogatni kíván majd.

A lapon itt-ott szétszórva olyan mondatok, mint:

A tisztaság a szegények fényűzése: légy mocskos.
Dada, új kultusz.
Vágd le az orrod, mint a hajad.
Mosd ki a melled, mint a kesztyűd.
Fel a fellel, le a level.

A lap további kirándulásokat is bejelentett: a Louvre, Buttes-Chaumont park, Saint-Lazare pályaudvar, Petit Cadenas domb, Orque csatorna.

Maga a demonstráció, melyre április 14-én három órakor került sor, André Breton csaknem kizárólagos irányítása alatt (aki rendkívüli jelentőséget tulajdonított az emlékművek és nevezetességek vonzerejének), mindenekfölött demoralizálónak bizonyult. Mindössze néhány, csaknem improvizatív gesztusból állt; az egyik “műsorszám”, talán a legsikeresebb (amivel nem mondtunk túl sokat) Ribemont-Dessaignes idegenvezetése volt a templomkertben, aki itt-ott megállva véletlenszerűen kiválasztott definíciókat olvasott fel egy nagy szótárból.

A következmény ugyanaz volt, mint minden dada demonstráció után: kollektív depresszió. Mondanunk sem kell, hogy a további kirándulásoknak a gondolatát is elvetették. De a depresszió sem tartott sokáig. André Bretonnak az az ötlete támadt, hogy egy teljesen újfajta demonstráció szervezésével erősítse meg a dadán belül kivívott helyét. Világos volt számunkra, hogy André Bretont csak a dada bomlasztó ereje érdekli. Többször előadta szándékát, hogy titkos társasággá kellene átalakítani, különféle titokzatos leágazásokkal, melyeknek az lenne a feladata, hogy némely közismert és jelentős személyiség életét elviselhetetlenné tegyék. Ugyanebben a szellemben javasolta Maurice Barrcs író elítélését, akinek persze korábbi destruktív tevékenységében (például A törvény ellensége) ott volt későbbi konstruktív tevékenységének csírája. Némi habozás és (Tristan Tzara részéről) heves tiltakozás után a demonstráció megtartása mellett döntöttek, amely a következő címet kapta: Maurice Barrcs úr tárgyalása és elítéltetése a DADA által. A Rue Dantonon, a Tudós Társaságok Termében került rá sor 1921 május 13-án este.

Nagyszámú és lármás közönség jött össze, mert akkor már közismert volt, hogy minden dada demonstrációhoz hozzá tartozik bizonyos mennyiségű kötelező örjöngés. De a Salle Gaveau óta sok víz folyt le a Szajnán. A zavargás szórakozási formává vált, s aki zajongott, maga is dadaistának érezhette magát. Komoly és jóindulatú polgárok vették védelmükbe “ezeket az ifjú embereket”, akik az intellektuális igazság utánuzhatatlan látványát kínálják. Mme Rachilde, aki már korábban is büszkélkedett a dadaisták iránti vonzalmával, most felszólalt az érdekükben, csakúgy, mint Maurice Barrcs érdekében.

Barrcst a színpadon egy bábu képviselte. André Breton volt az elnöklő bíró, s ebben a szerepben kétségkívül ő érezhette magát a többiek “vezetőjének”, hiszen jelleme egyre inkább ebbe az irányba kényszerítette. A közvádló szerepét Ribemont-Dessaignes-re osztották; az ügyvédeket Aragon és Soupault játszotta. És természetesen sokan lelentek meg a tanúk emelvényén, köztük Tristan Tzara, Jacques Rigaut, Pierre Drieu la Rochelle, Renée Dunan, Louis Gonzague-Frick, Marcel Souvage, és Ungaretti, a dadával szimpatizáló költő, aki most bemutathatta kegyetlen, maró szellemességét. De a legnagyobb szenzációt kiváltó tanú az Ismeretlen katona volt, aki németül tett vallomást.

Picabia is megjelent a teremben, de látványos kivonulásával nem várta meg a demonstráció végét. Ő undoráról tett tanúságot az iránt, amivé a dada vált, és ítéletébe belekeverte a Breton, Aragon és Soupault iránti személyes ellenszenvét.

Hogy teljesen világossá tegye, miképpen érez a mozgalom iránt, melynek nemrég még egyik legfőbb dísze volt, Picabia minden hidat felégetett maga mögött. A Comoediában megjelentetett cikksorozatában nemcsak a dadát sértegette, hanem addigi leghívebb barátait is. Azzal kérkedett, hogy eddig csak használta, s most félredobja őket, mikor már nincs rájuk szüksége. Amikor a dadával való szakításáról kérdezik, mind a mai napig ezt mondja: “Elegem volt belőle, hogy egy olyan emberek között éljek, akik, nem lévén saját ötleteik, folyvást engem nyaggatnak ötletekért.”

Ez az arrogáns viselkedés arra indította André Bretont, hogy ő is hasonlóan sokkoló bizonyítékát adja saját gyűlöletének. A szakítás első hatása arra kényszerítette a dadát, hogy megmutassa, mennyi élet van még benne.

Akik hűségesek maradtak - Philippe Soupault, Tristan Tzara, Ribemont-Dessaignes, Louis Aragon, Paul Eluard, Benjamin Péret - új demonstrációként egy Dada Szalont szerveztek, egy nemzetközi művészeti kiállítást, amely 1922 június 6-án nyílt meg az Avenue Montaige-on, a Montaigne Galériában. E kiállítás során egy estet és két matinét adtak, a június 10-i est teljes siker volt. A négernek öltözttetett Philippe Soupault remekül játszotta Libéria elnökét, amint éppen megtekinti a kiállítást. A dühödt szónoklatok elnyerték a közönség tetszését és tapsát. Tristan Tzara színdarabja, a Gázszív hatalmas sikert aratott.

De a Champs Elisées Színház egyik előadása alatt olyan esemény történt, amely véget vetett a Dada Szalonnak. Az olasz bruitisták Marinetti vezetésével újfajta hangszereikre írt műveket adtak elő. A művek haloványak voltak, jellegtelenek, és Russolo zaj-zenéje ellenére melodikusak. A jelen lévő dadaisták nem haboztak hangot adni véleményüknek, s ezt elég zajosan tették. Marinetti felszólította őket, legyenek tekintettel Russolóra, aki megsebesült a háborúban és súlyos koponyaműtéten esett át. Erre azután a dadaisták kénytelenek voltak látványos bizonyítékát adni, míly kevéssé hatja meg őket a háborúra való hivatkozás.

Másnap Jacques Herbertot bezárta a galériát, és amikor Tristan Tzara és Ribemont-Dessaignes tiltakozott ez ellen, megalázó módon kidobta őket az irodájából.

André Breton, noha a dadával szakított, a Littérature csoport beli barátaival és Tristan Tzarával jó viszonyban maradt. A személyes viszonyok ennek ellenére egyre feszültebbé váltak.

Bretont személyes ambíciói arra indították, hogy egy grandiózus vállalkozásba kezdjen, melyben övé lenne a vezető szerep. Ez az értelmiség szuperkongresszusa lett volna, témája a modern szellem állapota, vagyis annak meghatározása, hogy mi modern és mi nem. Egyszóval a szellem világkongresszusa.

Breton valamiféle békejobbot nyújtott a dadának, arra számítva, hogy így kezdeményezése útját egyengetheti. De a dadák között nem volt egyetértés. Különösen Tristan Tzara sorolt fel (Ribemont-Dessaignes támogatásával) számos ellenérvet egy ilyen vállalkozás elkerülhetetlenül dogmatikus szempontjai ellen; csak úgy látta lehetségesnek, ha a megfelelő pillanatban egy előre megtervezett destruktív fordulat következik be; vagyis ha valamennyi művészeti ág legjelentősebb képviselőnek részvételével sikerül létrehozni a modern szellem fennkölt építményét, akkor ennek feltétlenül egy még magasztosabb összeomlásba kell torkollnia, amit időközben kidolgozandó, rafinált eszközökkel kellene előidézni.

Breton ezzel egyáltalán nem értett egyet, és ragaszkodott nagyszerű ötletéhez, a modernizmus esszenciális elvének lepárlásához és egységesítéséhez. Kiáltványok, rádiós felhívások, újságközlemények toborozták a közlegényeket, meg a futurizmus, kubizmus, expresszionizmus maradékait, egyáltalán mindenkit, akinek volt valami halvány elképzelése a modernizmusról. A kongresszus, amely ekkor már a “Párizsi Kongresszus” nevet viselte, egy színházban ülésezett volna, szigorú parlamenti szabályok szerint. Nyílt rendzavarás esetén a rendőrség lépett volna közbe. Gyorsírók rögzítették volna a beszédeket, melyeket azután a Párizsi Kongresszus tanulságait rögzítő könyvben adtak volna ki.

Ez a lenyűgöző (de dadaista szempontból persze nevetséges) tervezet nem nyerte el Tristan Tzara támogatását, és ő nyíltan nemet mondott. Vele együtt visszalépett Paul Eluard, Theodore Fraenkel, Ribemont-Dessaignes és Eric Satie.

De a Párizsi Kongresszus már olyan mértékű publicitást kapott, hogy Breton nem léphetett vissza., és a dada nagyobbik felének elpártolása ellenére - igaz, az időközben anti-dadává vedlett Picabia őt támogatta - tovább folytatta munkáját, mint a Párizsi Kongresszus rendezője. De újabb nehézségek támadtak, és a bizottság néhány tagja lemondott. Ráadásul megbetegedett Roger Vitrac költő, az Aventure című lap feje, akire Breton nagyon számított. Ez végül elbátortalanította Bretont: felhagyott a szívének oly kedves vállalkozással.

Az elkeseredettség arra indította Bretont, hogy minden felelősséget Tristan Tzarára hárítson a kudarcért, és nyíltan bosszút fogadjon ellene. Több cikket publikált a Comoediában, melyekben a dada amoralitást megbélyegezve kispolgári kifogásokat emelt Tzara viselkedése ellen. Legkülönösebb vádja az volt, hogy elvitatta Tzarától a dada apaságát, valamint az 1918-as dada kiáltvány szerzőségét, az állítván, hogy azt valójában Serner írta, és Tzara tőle lopta el. Tzaráról szólva olyan sértő értelemben használta egyebek mellett a “zürichi jöttment” kifejezést, ahogyan Picabia a “zsidó” szót, s azt is állította, hogy a német Schad és Huelsenbeck némely levelei bizonyítják Tzara intellektuális tolvajlásait. Végül nyilvánosság-hajhász imposztornak nevezte Tzarát, s mindezt egy patetikus kirohanással zárta önmaga védelmében, aki “ideáljaiért hajlandó lenne feláldozni az életét.”

A nyilvános viták mellé rövidesen magánbeszélgetések társultak. Picabia aktív szerepet játszott. Valami homályos tárgyalások Jean Cocteauval még tovább növelték a zavart, és Tzarának egyszercsak azzal a váddal kellett szembe néznie, hogy kétkulacsos politikát űz. A helyzet rövidesen annyira feszültté vált, hogy tenni kellett valamit. Létrejött egy találkozó a Closerie des Lilas nevű régi kávéházban az Observatoire téren. Bretonnak magyarázatot kellett adnia “dadaszerűtlen” viselkedésére, Tzara pedig tagadta, hogy bármiféle titkos ügye lenne Cocteauval. Ez a próbálkozás korántsem csillapította le a kedélyeket, csupán a végső szakítást hozta előbbre, és ezzel a hivatalosan jelezte a dada végét.

Ugyanakkor a nagy Párizsi Kongresszus végső és visszafordíthatatlan összeomlásának is ez volt a pillanata.

E találkozás után Tzara kiadott egy folyóiratszámot Le coeur r barbe (Szakállas szív) címmel, amely tele volt a különféle ex-dadaisták elleni vad támadásokkal. Picabia egy másikkal, a La pomme de pin (Fenyőtoboz) cíművel válaszolt, amelyben Marius de Zayas és Pierre Massot társaságába sorolta magát (utóbbi fiatalemberről addig nemigen lehetett hallani), és egyáltalán nem válogatta meg a szavait a dadával kapcsolatban.

Picabia St. Raphaelben tartózkodott. Akkor is ott volt, amikor André Breton felkérésére a Párizsi Kongresszus támogatójaként lépett fel. Szintén onnan küldött Bretonnak egy meghökkentő levelet, melyben egy titkos társaság megalapítását jelentette be, amelynek már a jelképét is kitalálta. A titkos társaság gondolata mindig kedves volt Breton szívének; természetesen elfogadta Picabia ajánlatát. Szétküldték az újságoknak a felhívásokat... de a vállalkozás itt véget is ért.

A dadának vége volt.

Mivel az élet felszabadításának szándékából született és tisztában volt az emberi szellem erejével és gyengeségével, megértette, hogy működésével csak saját romba dőlését készíti elő. Tudta, hogy csődbe ment, és nem harcolt ellene.

Mert a csőd a saját jele volt. De akkor is felszabadulást jelentett - ha csak időlegeset is - néhány embernek. Annál rosszabb azoknak, akik visszatértet a szolgasághoz, miként hányadékához a bibliai kutya.