Hugo Ball: János, a körhintaló*
– Egy biztos – szólt Benjámin – az intelligencia
dilettantizmus. Az intelligencia már nem csap be bennünket.
Ők benéznek. Mi kinézünk. Ők a hasznosság
jezsuitái. Intelligens, mint Savonarola, olyan nincs. Intelligens,
mint Manasse, az van. Bibliájuk a polgári törvénykönyv.
– Igazad van – mondta Jopp – az intelligencia gyanús:
ismert reklámfőnökök eszessége. A csúnya
combhoz címzett aszkétaegylet feltalálta a platóni
ideát. „A magánvaló dolog” ma cipőpaszta.
A világ vagány és csupa epilepszia.
– Elég – mondta Benjámin – rosszul leszek,
ha „törvény”-ről hallok és „kontraszt”-ról
és „harmóniá”-ról és
„imígyen”-ról és „következésképp”-ről.
A zebu kelet-indiai ökör. A szakállas saskeselyű
pedig nem tömnivaló liba. Gyűlölöm az addíciót
és az aljasságot. A napon szárnyát tisztogató
sirályt hagyjuk békén, és ne mondjuk neki,
hogy „imígyen”. Attól szenved.
– Imígyen – szóla Fajankószajkó
– vigyük biztos helyre Jánost, a körhintalovat,
és gyújtsunk nótára „mesés”
módra.
– Nem tudom – mondá Benjámin – inkább
azonnal biztos helyre kellene vinnünk Jánost, a körhintalovat.
A jelek arra utalnak, hogy rossz közelg.
Valóban arra utaltak a jelek, hogy rossz közelg. Találtak
egy fejet, amely így kiáltott: „Vér! Vér!
Vér!”, nem lehetett elhallgattatni, és petrezselyem
nőtt le az arcán. A hőmérők tele voltak
vérrel. És már nem működtek az expanderek.
Az égszínkék szérűn viszont, tágra
nyílt szemmel, izzadságban úszva ott állt
János, a körhintaló.
– Nem, nem – mondta János – itt születtem,
itt is akarok meghalni. – Ez azonban nem volt igaz. Mert János
anyja Dániából származott. Az apja magyar
volt. Mégis egyezségre jutottak, és még
aznap éjjel elmenekültek.
– Parbleu – mondta Fajankószajkó – itt
vége van a világnak. Itt egy fal. Itt nem jutunk tovább.
Tényleg volt ott egy fal. Függőlegesen meredt az ég
felé.
– Nevetséges – mondta Jopp – az összeköttetést
vesztettük el. Belekeveredtünk az éjszakába,
és elfelejtettünk kősúlyokat akasztani magunkra.
– Papperlapapp – szóla Fajankószajkó
– itt dohszag van. Nem megyek tovább. Itt halbakok hevernek.
Itt tengeri macskák munkálkodtak. Itt megfejték
a tengelybakokat.
– Ördög tudja – mondá Ráncos –,
nekem sem valami kellemes itt. A fejünkre fogják húzni
a sarlatáningeket. – Hevesen remegett.
– Álljon meg a menet! – parancsolta Benjámin
– Mi az ott? Ekhósszekér? Zöld, rácsos
ablakos? Mi nő ott? Agávék, legyezőpálmák
és tamariszkuszfák? Jopp, nézd csak meg a jelek
könyvében, mit jelentsen ez!
– Jöjjenek közelebb, uraim – hallatszott hirtelen
egy hang. – Rossz úton járnak. – Tűzfény
törzsfőnök volt az. – Merrefelé tapogatóznak
ezen éji órán? És miféle menetben?
Vegyék le celluloidorrukat! Maszktalanítsák magukat!
Ismerősek ám. Miféle csörgőjátékokat
hoznak magukkal?
– Ezek, engedelmével, kereplők és csörgőbotok
és bohócostorok.
– Hát az meg miféle fúvós hangszer?
– Ez a nürnbergi tölcsér.
– És az miféle vattacsomó ott a pórázon?
– Ez János, a körhintaló, jól becsomagolva
vattába.
–
Lárifári, mit akarnak azzal a körhintalóval
itt, a Líbiai-sivatagban? Honnan szerezték a lovat?
– Ez bizonyos szempontból szimbólum, Tűzfény
úr. Ha megengedi. Mi ugyanis nem vagyunk mások, mint a
„kék tulipán” sterilizált fantasztaklub.
– Szimbólum ide vagy oda, a lovat kivonták a hadkötelezettség
alól. Nevük?
– Ez aztán borzalmas fickó – mondta Jopp halkan
Fajankószajkónak – tisztára mint egy robinzonád.
– Humbug – szóla Fajankószajkó –
ő fikció. Emiatt a Benjámin miatt van az egész.
Kigondolja magának, mi meg szenvedhetünk miatta. „Igen
tisztelt Tűzfény úr! Konföderált természetes
legényvolta nem imponál nekünk. Sem szilvalekvárszíne.
Sem kölcsönzött mozidramatikája. De egy szót
felvilágosításképpen: fantaszták
vagyunk. Már nem hiszünk az intelligenciában. Azért
indultunk útnak, hogy ezt az állatot, akit teljes szívünkből
tisztelünk, megmentsük a csőcseléktől.”
– Megértem magukat – mondta Tűzfény
–, de nem áll módomban, hogy segítsek. Szálljanak
be az ekhósszekérbe! A ló is, ami magukkal van!
Előre, mars, ne vacakoljunk, beszállás!
Rozália, a szuka vajúdott. Öt fiatal rendőrkutya
látta meg a napvilágot. Porosz címert viseltek,
és nedvesszürke fejük volt. Ezidőtájt
a berlini Spree-csatornában fogtak egy kínai polipot is.
Az állatot a rendőrőrsre szállították.
*Sarankó Márta fordítása <>