---

Hugo Ball: Menekülés az időből*
(részletek)

Zürich, 1916. II. 2.
„Cabaret Voltaire". E néven létesült egy fiatal művészekből és irodalmárokból álló társaság, melynek célja, hogy a művészi szórakoztatás központja legyen. A kabaré elve szerint a napi összejöveteleken a vendégként jelenlévő művészek zenés és felolvasó előadásaira kerül sor, és Zürich fiatal művészei meghívást kapnak, hogy sajátos irányra való tekintet nélkül ötletekkel és javaslatokkal jelenjenek meg. (Sajtójegyzet)

II. 5.
A lokál tömve volt; sokan már helyet sem találtak. Este hat óra tájban, amikor még szorgalmasan kopácsoltak és futurista plakátokat erősítettek fel, megjelent egy négy emberkéből álló keleties külsejű küldöttség mappákkal és képekkel a hónuk alatt; többször diszkréten meghajoltak. Bemutatkoztak: Marcel Janco, a festő, Tristan Tzara, Georges Janco és egy negyedik úr, akinek a nevét elfelejtettem. Véletlenül Arp is ott volt, és kevés szóval megértették egymást. Janco generózus Arkangyalai hamarosan ott lógtak a többi pompás dolog mellett, Tzara pedig még ugyanezen az estén régebbi stílusú verseket olvasott fel, amelyeket rokonszenves módon a zakója zsebéből kotorászott elő.

II. 6.
Kandinszkij és Else Lasker versei. Wedekind Mennykő-dala:
Ifjúsága virágjában
Ím, belépett, a mennykőbe!
Színig telve hiúsággal,
üres szívvel, a mennykőbe!
A Haláltánc az álforradalmárok kórusának közreműködésével. A la Villette Aristide Bruant-tól (Hardekopf fordításában). Sok orosz volt jelen. Összeállítottak egy több mint húsz emberből álló balalajka-zenekart, és állandó vendégek akarnak maradni.

II. 7.
Blaise Cendrars és Jacob van Hoddis versei. Felolvasom A látnok felemelkedését és a Café Sauvage-t. Madame Leconte francia dalokkal mutatkozik be. Reger humoreszkjei és Liszt 13. rapszódiája.

II. 11.
Megérkezett Huelsenbeck. Amellett száll síkra, hogy erősítsük a ritmust (a négerritmust). A legszívesebben szétdobolná az irodalmat.

II. 26.
Werfel versei: A kor szócsinálója és Mindannyian idegenek vagyunk a földön. Morgenstern és Lichtenstein versei. Egy meghatározhatatlan mámor kerített hatalmába mindenkit. A kis kabarét az összeomlás veszélye fenyegeti, és őrült emóciók találkahelyévé válik.

II. 27.
Debussy egyik Berceuse-e, szembeállítva Turlet Sambre et Meuse-jével. Mühsam Álforradalmár-dala:
Volt egyszer egy forradalmár
amúgy lámpapucoló.
Ment, ahol a forr’dalom jár
a forr’dalmárnak ez való
„Íme forrok, dallok hát.”
S forradalmársapkáját
bal fülére tolta.
Hú, milyen mogorva!
Ernst Thape, egy fiatal munkás felolvas egy novellát: Az önzőt. Az oroszok kórusban eléneklik a Vörös szarafánt.

II. 28
Tzara ismét felolvas Max Jacob La Coˆte-jából. Amikor kényeskedő melankóliával azt mondja: Adieu ma mère, adieu mon père, a szótagok oly megindítóan elszántak, hogy mindenki belészeretett. Azután ott áll termetesen és tehetetlenül a kis pódiumon, jól felszerelkezve egy fekete csiptetővel, s az ember könnyedén meggyőződhet róla, hogy a papa és a mama kalácsa és szalonnája hasznára volt.

III. 1.
Arp a pingáló atyaistenek (expresszionisták) felfuvalkodottsága ellen szól. Marc bikái neki túl kövérek; Baumann és Meidner kozmogóniái és őrült állócsillagai Bölsche és Carus csillagaira emlékeztetik. Szeretné, ha a dolgok szigorúbban rendezettek, kevésbé önkényesek, színektől és poézistől kevésbé duzzadóak lennének. A síkmértant javasolja a festett világkezdetek és -végék helyett. Amikor a primitív mellett száll síkra, akkor az első absztrakt vázlatra gondol, amely bár ismeri a komplikációkat, nem bocsátkozik beléjük. Vesszen az érzelem, nemkülönben a csak a vásznon bekövetkező kifejtés. A kör, a kocka, az élesen metsző vonalak iránti szerelem. Az egyértelmű (leginkább nyomtatott) színek (színes papír és textil) mellett van; egyáltalán a gépszerű aprólékosság bevonása mellett. Úgy tűnik, kedveli Kantot és a poroszokat, mert azok (a gyakorlótereken és a logikában) a terek geometrikus felosztásának hívei. Mindenesetre a Földközi-tengert leginkább a heraldikája miatt szereti, amely fantasztikus és mégis precíz, s egészen a legutolsó szembetűnő kontúrig mindenütt jelen van. Ha jól értem őt, neki nem annyira a gazdagság számít, mint inkább a leegyszerűsítés. Amit a művészet az amerikanizmusból felvehet az elvei közé, azt nem szabad visszautasítania; különben egy szentimentális romantika foglya marad. Formálni számára annyit jelent: elhatárolni a meghatározatlantól, a ködöstől. Meg szeretné tisztítani a képzeletet, és a feltárás minden erőfeszítését nem annyira annak képgazdagságára irányítani, hanem arra, ami ezeket a képeket megalkotja. Abból az előfeltevésből indul ki, hogy a képzelet képei eleve összetételek. A művész, aki a szabadon csapongó képzeletből alkot, eredetiség tekintetében egy szemfényvesztés áldozata. Olyan anyagot használ, amely már meg van formálva, tehát összefüggéseiből kiragadva adja vissza.
Producere azt jelenti: kivitelezni, életre hívni. Nem feltétlenül kell könyveknek lenniük. Művészeket is lehet produkálni. Csak ahol a dolgok kimerülnek, ott kezdődik a valóság.

III. 2.
Egy Az öregek és a fiatalok címet viselő tanulmányban valaki úgy találja, hogy én kigúnyolom a szellemet, és hogy ezt nem lehet büntetlenül tenni. Ehhez a következő verset idézi tőlem:
Gyermekecske Jézus lépcsőfokra mászik
Anarchisták közben uniformist varrnak.
Van sok pokolgépük, vannak bibliáik.
Statáriumfolyó. Csapódnak a falnak.
Schickele kiállítást tervez (Meidner, Kirchner, Segal), és egy nemzetközi kiállítás jó is lenne. Egy külön németnek azonban nem sok értelme van. A dolgok mai állása szerint az a kultúrpropaganda rovatába süllyedne. Kísérletünk, hogy a közönséget művészi dolgokkal szórakoztassuk, minket éppoly ösztönző, mint tanulságos módon a zavartalanul Létezőhöz, Újhoz, Naivhoz kényszerít. Versenyfutás a közönség elvárásaival, amely a kitalálás és vita minden erejét igénybe veszi. Éppenséggel nem mondhatjuk, hogy az elmúlt húsz év művészete derűs lett volna, és hogy a modern költők nagyon szórakoztatóak és népszerűek lennének. Sehol sem derülnek ki annyira egy költemény gyengéi, mint a nyilvános előadás során. Egy biztos: a művészet csak addig derűs, amíg nem nélkülözi a gazdagságot és elevenséget. A hangos felolvasás számomra egy költemény értékének fokmérőjévé vált, és (a közönségtől) megtanultam, milyen mértékben problematikus a mai irodalom, amit az íróasztal mellett agyalnak ki és a gyűjtők szemüvegének készül, nem pedig élő emberek fülének.
A nyelvtan a szellembirodalom dinamikája (Novalis). A művész mint a rendkívüli hangja egyszerre fenyeget és megnyugtat. A fenyegetés védekezést gerjeszt. Mivel azonban ártalmatlannak bizonyul, a néző elkezdi kinevetni önmagát a félelme miatt.

III. 4.
Orosz estély. Egy apró termetű, jólelkű férfiú, akit már a színpadra lépése előtt megtapsoltak, Dolgaleff úr, két humoreszket adott elő Csehovtól, azután népdalokat énekelt. (El tudja képzelni bárki is, hogy Thomas vagy Heinrich Mann mellé népdalokat énekeljen valaki?) Egy ismeretlen hölgy felolvassa a Jegoruskát Turgenyevtől és Nyekraszov verseit. Egy szerb (Pawlowacz) szenvedélyes katonadalokat énekel zajos tetszésnyilvánítás mellett. Átélte a thesszaloniki visszavonulást. Szkrjabin és Rahmanyinov zongoramuzsikája.

III. 5.
Az elméleteket, Kandinszkijét például, mindig az emberre, a személyre alkalmazni és nem hagyni, hogy visszaszoruljon az esztétikába. Az emberről van szó, nem a művészetről. Legalábbis nem elsősorban a művészetről.
Az, hogy az ember képe korunk művészetében egyre inkább eltűnik, és minden dolog már csak bomlásában van jelen, egy bizonyítékkal több arra, milyen csúnyává és kopottá vált az emberi arc, és milyen undorítóvá környezetünk minden egyes tárgya. A költészetnek az az elhatározása, hogy hasonló okokból elveti a nyelvet, hamarosan bekövetkezik. Ezek olyan dolgok, amelyek talán még sohasem voltak.
Minden működik, kivéve az embert.

III. 7.
A vasárnapot átengedtük a svájciaknak. A svájci fiatalság azonban túlságosan megfontolt egy kabaréhoz. Egy kiváló úriember megtisztelte a jelenlévő szabadosságot és elénekelt egy dalt a Szép szűzies Lizáról, amitől mindannyian pironkodva sütöttük le a szemünket. Egy másik úr Sahát költeményeket (saját költemények) adott elő.
Fülembe cseng Suarès Péguy-ről mondott néhány mondata:
Le drame de sa conscience l'obsédait.
Se rendre libre est la seule morale.
Etre libre à ses risques et périls, voilá un homme. (1)
Elküldtem e mondatokat annak az úrnak, aki azt mondta, hogy kigúnyolom a szellemet.

III. 9.
9-én Huelsenbeck olvasott fel. Valahányszor fellép, egy spanyol nádból készült botocskát szorongat a kezében és időnként hadonászik vele a levegőben. Ez izgatóan hat a közönségre. Arrogánsnak tartják, és úgy is néz ki. Orrlyukai remegnek, szemöldöke magas ívű. Unott és mégis elszánt szája körül ironikus rángatózás játszik. Tehát olvas, és nagy dobok, kiabálások, fütyülések és kacajok kísérik:
A házkupac lassan megnyitotta teste közepét.
Aztán a templomok gőgös tornyai a mélységek után káltottak fölöttünk.
Mint kutyák kergetőznek itt minden valaha látott világ színei.
Minden valaha hallott hang csörömpölve zuhant a középpontba.
A színek és hangok összetörtek, akárcsak az üveg és cement, és puha sötét cseppek hullanak alá súlyosan…
Versei kísérletet tesznek arra, hogy ennek a megnevezhetetlen kornak a totalitását minden szakadásával és repedésével, minden gonosz és őrült fesztelenségével, minden zajával és nyomasztó lármájával együtt derűs melódiába gyűjtsék össze. A fantasztikus pusztulásokból a mérhetetlen félelem Gorgó-feje mosolyog.

III. 12.
Az elvek helyett szimmetriákat és ritmusokat bevezetni. Megcáfolni a világrendeket és politikai drámákat azzal, hogy mondatrésszé vagy ecsetvonássá változtatjuk őket.
A távolságtartó kitalálás maga az élet. Legyünk teljesen újak és találékonyak. Naponta költsük át az életet.
Amit celebrálunk, az buffonata és halotti mise egyszerre.

III. 14.
Francia estély. Tzara, Max Jacob, André Salmon és Laforgue verseket olvasott fel. Oser és Rubinstein az első tételt játszották Saint-Saëns zongorára és csellóra írt op. 32. szonátájából. A Lautréamont, amiből fordítani és felolvasni akartam, nem érkezett meg idejében. Helyette Arp Alfred Jarry Übü királyából olvasott fel. Madam Leconte az A la Martinique-ot dalolta és néhány más bájos dolgot. – A kabaré mindaddig nem érte el célját, amíg nem bűvöli el az egész várost.

III. 15.
A kabarénak pihenésre van szüksége. A mindennapos fellépés ilyen feszültség mellett nemcsak kifáraszt, hanem fel is őröl. A forgatag kellős közepén egész testemben elfog a remegés. Egyszerűen nem vagyok már képes semmit sem felfogni, otthagyok csapot-papot és menekülök.

III. 26.
Ma olvastam fel először A tettetés táncának bukását, egy prózai darabot, amelyben egy minden borzalom és szörnyűség által aláásott egzisztenciát ábrázolok; egy költőt, aki megmagyarázhatatlan és beláthatatlan mélységekben megbetegedve ideggörcsökben és bénulásban pusztul el. Egy tisztaságra vágyó túlérzékenység a magával ragadó kiindulópont. Nem tud sem megszabadulni a benyomásoktól, sem megkötni azokat. Vereséget szenved a földalatti hatalmaktól.

III. 30.
Tegnap az utóbbi húsz év valamennyi stílusirányzata adott randevút egymásnak. Huelsenbeck, Tzara és Janco egy Poème simultannal léptek fel. Ez egy kontrapunktikus felolvasás, amelyben három vagy több hang egyszerre beszél, énekel, fütyül vagy más hasonlót csinál, méghozzá úgy, hogy ezek találkozása adja a dolog elégikus, vidám vagy bizarr tartalmát. Egy hang makacssága az ilyen szimultán költeményben drasztikusan jut kifejezésre, és ugyanígy a kíséret általi feltételhez kötöttsége. A zajoknak (egy percekig elnyújtott rrr, erőteljes zörejek vagy szirénazúgás és hasonlók) az emberi hangot energiában felülmúló egzisztenciájuk van. A Poème simultan a hangok értékéről szól. Az emberi hang képviseli a lelket, az individualitást a démoni kísérők közti bolyongásában. A zörejek adják a hátteret; az artikulálatlant, fatálisat, meghatározót. A költemény az embernek a mechanikus folyamatokban való felemésztődését jeleníti meg. Jellemző rövidítésben mutatja a vox humana összecsapását egy őt fenyegető, elfojtó és szétromboló világgal, melynek üteme és hangfolyama elkerülhetetlen. A Poème simultant (Henri Barzun és Fernand Divoire nyomán) a Chant nègre I. és II. követi, mindkettő első alkalommal. A Chant nègre (vagy funèbre) No.I különösen elő volt készítve, fekete csuhában, nagy és kis egzotikus dobokkal mint vésztörvényszéket celebrálták. A Chant nègre II dallamait becses vendéglátónk, Mr. Jan Ephraim szólaltatta meg, aki régebben hosszabb ideig tartózkodott afrikai konjunktúrákban, és mint tanító és lelkesítő szereplő velünk együtt buzgón fáradozott az előadás létrehozásán.

IV. 2.
Leonhard Frank és felesége látogatták meg a kabarét. Von Laban úr és hölgyei szintén. Egyik legtántoríthatatlanabb vendégünk az éltes svájci költő, J. C. Heer, aki sok ezer embernek szerez örömet bájos virágméz-könyvecskéivel. Mindig fekete havelockban jelenik meg, és ha végigmegy az asztalok között, bő kabátjával lesodorja az asztalokról a borospoharakat.
…

IV. 11.
Egy „Voltaire Társaságot” tervezünk és egy nemzetközi kiállítást. Az estélyek bevételét egy kiadandó antológia javára kell fordítani. H. az „organizálás” ellen emel szót; abból elegünk van. Tökéletesen osztom a véleményét. Egy hangulatból nem kell művészi irányt csinálni.
Késő éjfél táján egy holland fiatalokból álló társaság érkezik. Bendzsókat és mandolinokat hoztak magukkal, és úgy viselkednek, mint a komplett bolondok. Egyiküket „rongyláb”-nak nevezik. Ez az „rongyláb” úr alakítja az első színészt, amikor elkendőzve a színpadra lép és térdei különféle ficamítása, hajlítása és rángatása közepette excentrikus szteptáncokat ad elő. Egy másik, magas, szőke („rendes fickó, akinek valami okosság sugárzik a szeméből") egyfolytában és számtalanszor erőltetetten „direktor úrnak” nevez, és engedélyt kér arra, hogy egy kicsit táncolhassanak. Táncolnak tehát, és végül az egész lokált a feje tetejére állítják. Még az ápolt szakállú és ősz hajú öreg Jan, méltóságteljes étteremvezetőnk és gondnokunk szeme is csupa tűz lesz, és dobolni kezd a lábával. A lármás mulatság még az utcán is folytatódik.

IV. 13.
Absztrakt művészet (ami mellett Hans Arp száll tántoríthatatlanul síkra). Az absztrakció a művészet tárgyává vált. Egyik formaelv megsemmisíti a másikat, vagy: a forma megsemmisíti a formalizmust. Az absztrakt korszakot elvileg meghaladtuk. Nagy győzelem, a művészet győzelme a gép felett.
Amikor tegnap Huelsenbeck megint lelkesen hangolta az umbáit, ellenállhatatlanul Freiligrathra kellett gondolnom. Tengeri tehenekről és majmokról írni, miközben az ember teljes lelki nyugalommal használja egy garniszálló cipőkanalát, ez nem lehet helyes. „Yoshiwara” és a „Sykomore", ez végül is egy és ugyanaz. Rimbaud valóban elmenekült, átélte az egzotikumot és hazahozott belőle egy ajándékot, ami az életébe került. Mi, többiek ezzel szemben lelkesedünk a sivatag királyáért, és szelíd életű tatárok vagyunk.

IV. 14
Kabarénk gesztus. Minden szó, amit itt kimondanak vagy elénekelnek, legalább azt az egyet elárulja, hogy ennek a megalázó kornak nem sikerült tiszteletet kicsikarni belőlünk. Mi is volna tiszteletre méltó vagy vonzó benne? Az ágyúi? Hatalmas dobjaink túlharsogják őket. Idealizmusa? Már rég nevetségessé vált, populáris és akadémikus kiadásában egyaránt. Grandiózus vérfürdői és kannibáli hőstettei? Önkéntes balgaságunk, az illúzió iránti rajongásunk meghiúsítja ezeket.
…

IV. 18.
Tzara a folyóirat miatt gyötrődik. Javaslatomat, hogy nevezzük Dadának, elfogadják. A szerkesztést lehetne váltogatni: lenne egy közös szerkesztői stáb, amely egyes tagjaira bízná egy-egy szám esetében a válogatás és elrendezés gondját. Dada románul 'igen, igen'-t jelent, franciául 'gyi paci'-t és vesszőparipát. A németek számára a szó az ostoba naivitás és a babakocsival való termékeny összetartozás jelzése.

IV. 21.
Megjelent a svájci Weiße Blätter első száma. Fontosnak tartom a kabarét megtartani és aztán megszüntetni.
Szellemiségek tömkelege van úton; különösen Svájc felé. Az elmésség csak úgy záporozik. A fejek éteri ragyogást vajúdnak és árasztanak. A szellem embereinek van pártja, a szellemnek politikája, a mesterkedések éppenséggel nehezítik az érintkezést. A „mi, a szellem emberei” kifejezés máris köznyelvi fordulat és a kereskedelmi utazók szóvirága lett. Vannak szellemi nadrágtartók, szellemi inggombok, az újságok hemzsegnek a szellemtől, a tárcák pedig egymást múlják felül szellemességben. Ha ez így megy tovább, akkor nincs már messze az a nap, amikor egy a szellemi fegyelmezettségért felelős központ spontán utasítása az általános pszichosztázist és a világvégét hirdeti.

V. 7.
„Ennek a kabarénak azonban Emmy Hennings asszony a csillaga. Mint sok kabaré-éjszaka és költemény csillaga. Ahogy évekkel ezelőtt állt egy berlini kabaré sárga, suhogó függönye előtt, karját csípője fölött széttárva, pompásan mint egy virágzó bokor, úgy ma is mindig bátor arccal adja elő ugyanazokat a dalokat, csak azóta némiképp meggyötörte a fájdalom.” (Zürcher Post)

V. 24.
Öten vagyunk barátok, és a különös az, hogy tulajdonképpen soha nem értünk egyszerre és teljesen egyet, bár összeköt minket az azonos meggyőződés a fő kérdést illetően. A konstellációk változnak. Egyszer Arp és Huelsenbeck értik meg egymást és tűnnek szétválaszthatatlannak, majd Arp és Janco szövetkezik H. ellen, Tzara pedig Arp ellen stb. Szakadatlanul váltakozó vonzás és taszítás ez. Elegendő egy ötlet, egy gesztus, némi idegesség, máris megváltozik a felállás, anélkül azonban, hogy a kis kört ez komolyan megzavarná. Pillanatnyilag Janco áll hozzám különösen közel. Magas, vékony férfi, aki azzal a tulajdonságával tűnik ki, hogy mindenfajta idegen balgasággal és bizarrsággal szemben zavart érez, aztán egy mosollyal vagy egy finom mozdulattal elnézést vagy megértést kér. Ő az egyetlen közöttünk, akinek nincs szüksége iróniára ahhoz, hogy elbánjon az idővel. Óvatlan pillanatokban valami melankolikus komolyság a megvetés és büszke ünnepélyesség árnyalatát adja lényének.
Janco az új estélyre egy sereg maszkot készített, melyek igazán remekművek. A japán vagy ógörög színházra emlékeztetnek, mégis tökéletesen modernek. Mivel a távolhatásra lettek tervezve, a viszonylag kis kabaréhelyiségben rendkívüli hatást keltenek. Mindannyian jelen voltunk, amikor Janco megérkezett a maszkokkal, és valamennyien rögtön felkötöttünk egyet-egyet. Ekkor valami különös történt. A maszk nem csupán kosztümért kiáltott haladéktalanul, hanem egy egészen különös, patetikus, az őrület határát súroló gesztust is diktált. Anélkül, hogy öt perccel azelőtt akár csak sejtettük volna, a legfurább figurákban mozogtunk lehetetlen tárgyakba burkolózva vagy azokat magunkra aggatva, egymás ötleteit túllicitálva. Ezeknek a maszkoknak a motorikus ereje döbbenetes ellenállhatatlansággal nyilatkozott meg számunkra. Egy csapásra tisztában voltunk vele, mi egy ilyen álarc jelentősége a mimika, a színház szempontjából. A maszkok egyszerűen kikövetelték, hogy viselőjük tragikus, abszurd táncba kezdjen. Alaposabban szemügyre vettük a kartonból kivágott, festett és ragasztott tárgyakat, és sokjelentésű furcsaságukból egy sor táncot absztraháltunk, melyekhez én ott a helyszínen rövid zenedarabot komponáltam. Az egyik táncot Légyfogásnak neveztük. Ehhez a maszkhoz csak esetlenül botorkáló léptek illettek, és néhány gyorsan kapkodó, nagy lendületű mozdulat, mellé idegesítően éles zene. A második táncot Lidércnyomásnak neveztük el. A táncoló alak lelapuló testtartásból felegyenesedve megy előre. A maszknak szélesre nyitott szája van, orrlyuka tág és ferde. A művésznő fenyegetően felemelkedő karja különleges csövekkel meg van hosszabbítva. A harmadik táncot Ünnepélyes kétségbeesésnek neveztük. Az ívbe hajlított karon kivágott arany kezek lógnak. A figura néhányszor balra, majd jobbra fordul, aztán lassan megfordul a tengelye körül, végül villámgyorsan összeroskad, hogy azután lassan ismét visszatérjen a kiinduló mozdulathoz. Mindannyiunkat elbűvöli e maszkokban, hogy nem emberi, hanem életnagyságon felüli jellemeket és szenvedélyeket testesítenek meg. Láthatóvá vált a kor iszonyata, a dolgok bénító háttere.

VI. 3.
Annemarie elkísérhetett minket az estélyre. A színektől és a kábulattól kikelt magából. Ő is rögtön a pódiumra akart menni és „valamit előadni". Alig tudtuk visszatartani. A Betlehemes játék (Concert bruitiste, az evangélium szövege nyomán) halk egyszerűségével meglepően és finoman hatott. Az iróniák megtisztították a levegőt. Senki sem mert nevetni. Egy kabaréban, s épp ebben erre senki sem számított. Üdvözöltük a gyermeket, a művészetben és az életben.
Japánok és törökök voltak itt, akik igazán csodálkozva nézték a forgatagot. Először éreztem szégyent dolgaink lármássága, a stílusok és a gondolkodásmódok összevisszasága miatt. Olyan dolgok, amiket fizikailag már hetek óta nem tudok elviselni.

VI. 4.
A Cabaret Voltaire Apollinaire, Arp, Ball, Cangiullo, Cendrars, Hennings, Hoddis, Huelsenbeck, Janco, Kandinszkij, Marinetti, Modigliani, Oppenheimer, Picasso, van Rees, Slodki és Tzara műveit tartalmazza. Két íven a modern művészeti és irodalmi irányok első szintézise. Az expresszionizmus, futurizmus és kubizmus alapítói képviseltetik benne magukat írásaikkal.

VI. 12.
Amit dadának nevezünk, az bohóctréfa a Semmiből, amibe minden fontos kérdés belegabalyodik; gladiátorcselekedet; játék az ócska maradékokkal; a pózolt moralitás és teljesség kivégzése.
A dadaista szereti a rendkívülit, sőt az abszurdot. Tudja, hogy az ellentmondásban az élet győzedelmeskedik, és hogy kora minden megelőző kornál inkább a nemeslelkű megsemmisítését célozza. Üdvözöl tehát mindenféle maszkot. Minden bújócskát, amiben félrevezető erő rejlik. A közvetlen és primitív a rendkívüli természetellenesség kellős közepén mint maga a hihetetlen jelenik meg számára. Mivel az eszmék csődje az ember képét legbensőbb rétegeiig szétszaggatta, patologikus módon az ösztönök és hátterek lépnek elő. Mivel mintha semmiféle művészet, politika vagy vallás nem nőtt volna fel ehhez a gátszakadáshoz, csak a hencegés és a véres póz marad.
A dadaista inkább bízik az események őszinteségében, mint a személyek éleselméjűségében. A személyek nála olcsón kaphatók, saját személyét sem kivéve. Már nem hisz a dolgok egy pontból való megragadhatóságában, ennek ellenére még mindig olyannyira meg van győződve minden lény összetartozásáról, egészlegességéről, hogy az önfeloldódásig szenved a disszonanciáktól.
A dadaista a kor agóniája és halálmámora ellen harcol. Idegenkedik minden bölcs tartózkodástól, annak kíváncsiságát táplálja, aki még a lázadás legkérdésesebb formájában is vidám örömet érez. Tudja, hogy a rendszerek világa romba dőlt, és hogy a készpénzfizetésre sürgető kor megnyitotta az istenségüktől megfosztott filozófiák selejtáru-végkiárusítását. Ahol a bódétulajdonosok számára a félelem és a rossz lelkiismeret kezdődik, ott kezdődik a dadaista számára a derűs nevetés és a jótékony megnyugvás.

VI. 13.
A kép különböztet meg minket. Képben ragadjuk meg. Bármi legyen is – éjszaka van –, kezünkben tartjuk a lenyomatot.
A szó és a kép egy. Festő és költő összetartoznak. Krisztus kép és szó. A szót és a képet feszítették keresztre.
Van egy gnosztikus szekta, melynek beavatottait annyira elbűvölték Jézus gyermekkorának képei, hogy nyafogva bölcsőbe feküdtek, és nők szoptatták és pelenkázták őket. A dadaisták hasonló módon egy új kor pelenkás gyermekei.

VI. 15.
Nem tudom, hogy minden fáradozásunk ellenére meghaladjuk-e Wilde-ot és Baudelaire-t; hogy nem maradunk-e mégiscsak romantikusok. Vannak persze más utak is ahhoz, hogy elérjük a csodát, az ellentmondásnak más útjai is –: az aszkézis például, a vallás. De nincsenek-e ezek az utak teljesen eltorlaszolva? Félő, hogy mindig csak a tévedéseink újak.
Huelsenbeck érkezik, hogy legújabb verseit írja gépbe. Minden második szónál hátrafordítja a fejét, és azt mondja: „Vagy ez talán tőled van?” Tréfásan azt javaslom, hogy mindenki készítsen alfabetikus mutatót legjellegzetesebb konstellációiról és mondatrészeiről, hogy ezzel az alkotás zavartalanul haladjon; mert én is idegen szavakat és asszociációkat elhessegetve ülök az ablakpárkányon, firkálok és nézem az asztalost, aki odalent az udvarban a koporsóival foglalatoskodik. Ha pontos akarnék lenni: a csodálatos hangzású szavak kétharmada, melyeknek egyetlen emberi lélek sem tud ellenállni, ősi varázsszövegekből származnak. A „betűszavak", a mágikus töltésű indulatszavak és hangalakok alkalmazása jellemzi azt a közös módot, ahogyan mi verset írunk. Az effajta szóképek, ha jól sikerültek, ellenállhatatlanul és hipnotikus erővel vésődnek az emlékezetbe, és éppoly ellenállhatatlanul és súrlódásmentesen bukkannak fel ismét az emlékezetből. Gyakran átélem, hogy azokat az embereket, akik felkészületlenül látogatták estéinket, egyes szavak vagy mondatrészek annyira magukkal ragadtak, hogy hetekig a hatásuk alatt voltak. Különösen lomha vagy apatikus embereknél fejlődik ki ez a fajta baj, akiknek kisebb az ellenállásuk. Huelsenbeck bálványimái és regényem egyes fejezetei hatnak így.

VI. 16.
A nevelési- és művészi eszmék mint varietéprogram: ez a mi Candide-unk a kor ellenében. Az ember úgy tesz, mintha mi sem történt volna. A sintértelep növekszik, és ő ragaszkodik az európai nagyszerűség presztízséhez. Megpróbálja lehetségessé tenni a lehetetlent és az ember elárulását, a népek testén és lelkén végbevitt rablógazdálkodást, ezt a civilizált öldöklést az európai intelligencia győzelmévé hazudni. Kinyilatkoztatás formájában előad egy bohózatot, máris nagypénteki hangulat uralkodna, amit sem lopott, félhangos csörömpöléssel, sem szemhunyorgatással nem lehetne megzavarni és meggyalázni. Erre csak azt lehet mondani: nem követelhetik, hogy élvezettel nyeljük le az emberhúsból készült pástétomot, amit feltálalnak nekünk. Nem követelhetik, hogy remegő orrlyukaink gyönyörűséggel szippantsák be a hullaszagot. Nem várhatják el, hogy a naponta fatális módon megnyilvánuló érzéketlenséget és ridegséget összekeverjük a heroizmussal. Egyszer majd be kell vallaniuk, hogy nagyon udvariasan, sőt meghatóan reagáltunk. A legélesebb pamfletek sem voltak elegendőek ahhoz, hogy kellő gúnnyal illessék és nevetségessé tegyék az általánosan uralkodó képmutatást.

VI. 18.
A szó plaszticitását most olyan pontig növeltük, amelyet már nehezen lehet túllicitálni. Ezt az eredményt a logikusan felépített, értelmes mondat árán értük el, és ebből következően a dokumentatív műről (ami csak mondatoknak logikusan rendezett szintaxisba való időrabló csoportosítása révén lehetséges) való lemondással. Fáradozásaink során elsősorban korunk különleges körülményei voltak hasznunkra; ez a kor a jelentős tehetséget sem békén, sem beérni nem hagyja, és azt ezzel az eszközök felülvizsgálatára kényszeríti. Ezenkívül csoportunknak emfatikus lendülete volt, tagjai a követelmények és hangsúlyok kiélezésével állandóan igyekeztek felülmúlni egymást. Akár mosolyoghatunk is rajta: a nyelv egyszer hálás lesz nekünk az igyekezetünkért, még ha nem is jutna neki közvetlenül látható következmény osztályrészül. Erővel és energiával töltöttük meg a szót, ami a „szó” (logosz) evangéliumi fogalmát mint egy mágikus komplex képet újra felfedeztette velünk. A mondatnak a szó kedvéért történő feláldozásával indult elszántan a Marinetti körüli kör a parole in libertà-val. Kiszakították a szót a meggondolatlanul és automatikusan neki adományozott mondatkeretből (világképből), az elsorvasztott nagyvárosi szavakat fénnyel és levegővel táplálták, visszaadták nekik melegségüket, mozgásukat és eredeti, gondtalan szabadságukat. Mi többiek még egy lépéssel tovább mentünk. Az elszigetelt szavaknak egy varázsige telítettségét, egy égitest parázsló fényét próbáltuk kölcsönözni. És milyen különös: a mágikusan telített szó felidézett és megszült egy új mondatot, amelyet nem határozott és kötött meg semmiféle konvencionális értelem. Egyszerre száz gondolatot érintve, anélkül hogy megnevezné őket, ez a mondat megszólaltatta a hallgató természetesen működő, ám elsüllyedt, irracionális lényét; felébresztette és megerősítette az emlékezés legmélyebb rétegeit. Kísérleteink a filozófia és az élet olyan területeit súrolták, melyekről a mégoly értelmes és bölcs környezetünk is aligha álmodhatott.

VI. 20.
Asztronómiánkból nem hiányozhat Arthur Rimbaud neve. Rimbaud-isták vagyunk, anélkül, hogy tudnánk, vagy akarnánk. Sokféle pózunknak és szentimentális kifogásunknak ő a patrónusa; a modern esztétikai dezoláció csillaga. Rimbaud két részre hullik szét. Költő és lázadó, s az utóbbi a nagyobb jelentőségű. Feláldozza a költőt a szökevényért. Hiányzik belőle a higgadtság, a várni tudás képessége. Egy vad vagy elvadult hajlam áll egy szintetikus ember, egy született költő papi-finom, mértéktartó alaperőinek útjában egészen a megsemmisülésig. Összhang és egyensúly nemcsak időnként, hanem szinte állandóan szentimentális gyengeséget, fényűző varázslást jelentenek számára; a halni vágyó európai világ mérgezett ajándékait. Attól fél, hogy belepusztul az általános elernyedésbe és elpuhulásba; fél, hogy a hitvány dekadencia lenyomata lesz, ha a bátortalanabb, csendesebb rezdüléseket követné. Nem tudja rászánni magát, hogy a ragyogó kaland délibábját feláldozza ennek az Európának. Rimbaud felfedezése az európai mint „hamis néger". Európa képmutató elhülyülésének, az általános ellélektelenedésnek, a szellem humanitárius tönkretételének egészen képességei feláldozásáig menő elszenvedése, ez a specialitása. Amikor aztán Hararba és Kaffába ment, be kellett látnia, hogy a valódi négerek sem felelnek meg az ideáljának. Csodavilágot keresett: rubinesőt, ametisztfákat, majomkirályokat, ember alakú isteneket és fantasztikus vallásokat, melyekben a hit az eszme és az ember fétisszolgálata lesz. Végül úgy látta, hogy a négerek sem érik meg a fáradságot. Barátságos sámánként és bálványként adta meg magát a sorsnak a korlátolt, nyárspolgár parasztok között. Ugyanezt valamivel lassabban Bretagne vidékén vagy Alsó-Bajoroszágban is megkaphatta volna. A négerek most feketék voltak, korábban fehérek. Ezek struccokat etettek, azok libákat. Ez volt minden különbség. Ő még nem fedezte fel a közönségesség csodáját és a mindennapok mirákulumát. Azt megtanulhatjuk tőle, hogyan nem szabad csinálni. Tévúton ment végig.
Volt egy vallási, egy kultuszideálja, amiről ő maga is csak azt az egyet tudta, hogy nagyobb és fontosabb, mint a különleges költői adottság. Ez a sejtés adott neki erőt ahhoz, hogy önként kiváljon, érvénytelenítve azt, amit alkotott, mintha ez maga lenne annak mesterműve, amit az ő korában európai költészeten értettek.
…

VI. 23.
Egy új versműfajt találtam ki, a szavak nélküli verset vagy hangverset, melyben a szavak egyensúlya csak az illeszkedés rendjének értékei alapján mérhető és osztható fel. Az első ilyen verset ma este olvastam fel. Saját kosztümöt kreáltam hozzá. Lábam egy kékesen csillogó kartonból készült oszlopkörben állt, amely kecsesen nyúlt fel a derekamig, úgyhogy alul úgy néztem ki, mint egy obeliszk. Fölül egy óriási, kartonból kivágott kabátgallért viseltem, amely belül skarlátvörössel, kívül pedig aranyszínnel volt befestve, a nyakamnál pedig úgy volt összefogva, hogy a könyököm föl-le emelésével szárnyszerűen mozgathattam. Ehhez egy cilinderszerű, magas, fehér-kék csíkos sámánkalap. A pódium mindhárom oldalán kottatartókat állítottam fel a közönséggel szemben, s ezekre a piros tollal festett kéziratomat helyeztem, hol az egyik, hol pedig a másik kottatartónál előadva. Mivel csak Tzara tudott az előkészületeimről, igazi kis premier volt. Mindenki kíváncsi volt. Mivel oszlopként nem tudtam menni, sötétben az emelvényre vitettem magam, majd halkan és ünnepélyesen nekikezdtem:
gadji beri bimba
glandridi lauli lonni cadori
gadjama bim beri glassasla
glandridi glassala tuffm i zibrabim
blassa glassasa fuffm i zimbrabim…
A hangsúlyok egyre erőteljesebbek lettek, a kifejezés a mássalhangzók nyomatékosításával fokozódott. Hamar észrevettem, hogy kifejezőeszközeim, ha komoly akarok maradni (és minden áron az akartam maradni), nem győzik előadásom pompáját. A közönség soraiban láttam Brupbachert, Jelmolit, Labant, Wiegmann asszonyt. Féltem a felsüléstől és összeszedtem magam. Ekkorra befejeztem a jobboldali kottatartónál Labanda énekét a felhőkben és baloldalt az Elefántkaravánt, s most újból a középső állvány felé fordultam szorgalmasan csapkodva a szárnyaimmal. A súlyos szósorok és az elefántok vontatott ritmusa még lehetővé tett számomra egy utolsó fokozást. De hogy jussak el a végéhez? Ekkor észrevettem, hogy a hangom, amely számára nem maradt más út, felvette a papi lamentáció ősrégi kadenciáját, a miseéneklésnek azt a stílusát, ahogyan a pap a keleti és nyugati katolikus templomokban siránkozik. Nem tudom, mi adta ezt a zenét. De elkezdtem a szósoraimat recitatívszerűen, templomi stílusban énekelni, és megpróbáltam nemcsak komoly maradni, hanem a komolyságot ki is kényszeríteni. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kubista maszkomban egy sápadt, zavart ifjú arca bukkant volna fel, egy tízéves fiú félig rémült, félig kíváncsi arca, aki szülőhelye egyházközségének halotti miséin és nagymiséin remegve és sóváran csügg a pap ajkán. Aztán, ahogy kértem, kialudt a fény, én pedig, mint egy mágikus püspök, izzadságban úszva eltűntem a süllyesztőben.

VI. 24.
A versek előtt néhány programszerű szót olvastam fel. Ezzel a fajta hangverssel mindenestül mondjunk le a zsurnalizmus által tönkretett és lehetetlenné vált nyelvről. Húzódjunk vissza a szó legbenső alkímiájába, áldozzuk fel a szót is, és így őrizzük meg a költészet utolsó szentélyét. Mondjunk le arról, hogy másodkézből költsünk: azaz, hogy olyan szavakat vegyünk át (mondatokról nem is beszélve), amelyeket nem vadonatújan találtunk ki saját használatra. Ne akarjuk többé a poétikai hatást olyan eljárásokkal elérni, amik végső soron nem többek reflektált sugallatoknál vagy lopva felkínált szellemességeknél, sőt képek elrendezésénél.
…

Vira-Magadino, VIII. 1.
Locarnoból jövet itt kötöttünk ki, mint Robinson a maga Papagáj-szigetén. Ez az egész érintetlen természet – quanto è bella! Acélkék hegyek a rózsakertek fölött. Kis szigetek, amelyek csillognak a hajnali fényben. Bőröndjeink a kavicson álltak a napon. Lassacskán megjelent néhány kíváncsi gyermek és halász, akik felvezettek bennünket a faluba.

VIII. 4.
Tzara egy dada sorozatot nyitott meg a La première aventure céleste de Monsieur Antipyrine-nel. A mennyei kaland számomra azonban jelenleg az apátia és az a gyógyulás utáni vágy, ami minden dolgot új, lágyan áradó fényben jelenít meg. Naponta háromszor megmártom mezítelen fehér tagjaimat az ezüstkék vízben. A zöld szőlődombok, a harangjátékok, a halászok barna szeme átjárja a véremet. Nincs többé szükségem versekre! Minden burok ottmarad a parton, egy aranykoronás kígyócska őrzi őket. Írnak nekem új anyagokról a művészetben (papír, homok, fa stb.) Én pedig azt válaszolom nekik, hogy beleszerettem a süketnéma tehénpásztorokba, és deskriptív, rajzos dolgokat keresek, hogy „reális garanciákat” teremtsek jelenem számára.
…

VIII. 6.
Ha zürichi kísérleteinkre gondolok: lehetne ez egy csinos anti-fantasztikus tanulmány, amely körülbelül a következő téziseket tartalmazná: nem szabad összetéveszteni a logikát, de a fantáziát sem a logosszal. A jelen nem elvekben, hanem még csak asszociatíve van jelen. Tehát fantasztikus korban élünk, amely elhatározásait inkább a hozzácsatolásból, semmint megingathatatlan alaptételekből meríti. A formáló szellem azt kezd ezzel a korral, amihez kedve támad. Ez a teljes kiterjedésében szabad terület az alapanyaga.
A művészet a maga fantasztikumában a beteljesült szkepszisnek köszönhető – ezt jegyeztem fel korábban. Következésképpen a művészek, amennyiben szkeptikusok, a fantasztikus kor áradatába torkollanak; a pusztuláshoz tartoznak, annak küldöttei és vérrokonai, bármennyire is ezzel ellentétesen akarnának viselkedni. Antitézisük puszta illúzió. A művésznek, még ha norma- vagy kultúraellenes is, nem kell szükségszerűen fantasztikusnak lennie. Az új törvényt, amit színlel, veheti a jövő normáiból és egy nagyon távoli múlt normáiból is. De az intuíció is fantasztikus. Az öt érzékből alakul ki, és a művésznek mindig csak transzformált tapasztalati tényeket fog kínálni, nem formaelemeket.
Az első nyilvános dada-esten előadott manifesztumom (a Salle zum Waagban) a barátok alig burkolt megtagadása volt. Ők is így érezték. Látott már valaki olyat, hogy egy újonnan alapított dolog első manifesztuma visszavonja magát a dolgot a hívek előtt? Ám mégiscsak így volt. Ha a dolgok kimerültek, nem tudok tovább időzni náluk. Ilyen a természetem; bármiféle ellen-megfontolás aligha segítene.
…

X. 6.
Huelsenbeck elküldi Fantasztikus imáit. „Hetek óta elhatároztam – írja –, hogy visszatérek Németországba, pillanatnyilag azonban nem tudok menni, mivel súlyos idegi alapú gyomorbántalmak kínoznak. Rettenetes, háromszoros pokol, semmi alvás, állandó hányás, talán ez a büntetés azért a dadaista vétekért, amit Te most vélsz felismerni. Az ezzel a művészettel szembeni ellenállás nálam is mindig nagy volt. Rátaláltam egy rendkívüli franciára: Léon Bloy-nak hívják. Könyvemből láthatod, nem kis kedvem van ahhoz, hogy jezsuita legyek."

X. 13.
Lényem különös kettészakításával ma befejeztem a Flamettit, egy körülbelül 170 oldalas kisregényt. Alkalmi írásként, a dadaizmushoz írt glosszaként azzal együtt el is tűnhet.
...

Zürich, 1917. III. 18.
Tzarával együtt átvettem a Galerie Corray helyiségeit (Bahnhofstraße 19) és tegnap megnyitottuk a Dada Galériát egy Sturm-kiállítással. Ez a tavalyi kabaré-ötlet folytatása. Az ajánlat és a megnyitás között három nap telt el. Mintegy negyven ember volt jelen. Tzara késett; így én beszéltem szándékunkról, miszerint egy kis társaságot alakítunk ki olyan emberekből, akik kölcsönösen támogatják és kedvelik egymást.
A Sturm első sorozata Campendonc, Jacoba van Heemskerk, Kandinszkij, Paul Klee, Carl Mense és Gabriele Münter képeit tartalmazza.
Múlt vasárnap jelmezbál Mary Wiegmann-nál. Először lehetett hallani Hans Arp verseit, melyeket barátja, Neitzel egy szőnyegen ülve, mint egy dervis olvasott fel. A versek csupa figurák és feledésbe merült mesék; emlékeztetnek annak a hölgynek a fátylára a mainzi dómban, melyenk koboldok táncolnak és bukfenceznek.

III. 22.
Meghaladtuk a kabaré barbarizmusát. A Voltaire és a Dada Galéria között eltelt némi idő, amikor mindenki erejéhez mérten fáradozott, és új benyomásokat és élményeket gyűjtött.

III. 25.
Tzara előadása: L'Expressionnisme et l'art abstrait. Az „absztrakt művészet” megnevezés mintha nem lenne túl szerencsés választás. Nem is a szokásos értelemben vett absztrakcióra vonatkozik, hanem a feltétlenre és tipikusra; a vázlatra, ami öncéllá vált. Az abszolútnak azonban nem kell absztraktnak lennie. Ha azt kérdezem, mivel lehet megvédeni a létet és az állandóságot az általános ösztönösséggel szemben, akkor absztrakt terminussal az „eszmék világáról", esztétikai terminussal azonban a „képek és ősképek” világáról beszélhetek. Ami engem a galériában érdekel, az éppen a kép, nem pedig az absztrakció. Ha ez a művészet absztrakt volna, akkor az lenne az előfeltételem, hogy a képekben oldódjék fel a logika, a művészet győzze le a filozófiát, és a forma a formálisat.
A természetes ember az, akinek nincsenek sem ítéletei, sem előítéletei.
Egyetértek az expresszionizmussal szembeni fenntartásokkal, a Marc-féle expresszionizmussal szembeniekkel is. Mi köze van az állatokhoz, hogy az égig emeli őket? Közelebb állnak hozzánk, mint az emberek? Nem ösztönmitológia, a „tiszta ösztönbe” vetett hit-e az, ami tigriseit és bikáit kimérákká emeli?
A modern művészek gnosztikusok, és olyan dolgokat művelnek, amikről a papok azt képzelik, már rég elfelejtették; talán olyan bűnöket is elkövetnek, amelyeket már nem tartunk lehetségesnek.

III. 29.
A galéria megnyitóünnepsége
Program: Absztrakt táncok (Sophie Täuber előadásában, a versek Balltól, a maszkok Arptól) – Frédéric Glauser: Versek. – Hans Heusser: Kompozíciók. – Emmy Hennings: Versek. – Olly Jacques: Mynona prózája. – H.L. Neitzel: Hans Arp versei. – Mme Perottet: Új zene. – Tristan Tzara: Négerversek. – Claire Walter: Expresszionista táncok.
A közönség soraiban: Jacoba van Heemskerk, Mary Wiegman, v. Laban, Dr. Tobler asszony, a Pszichoanalitikus Klub tagjai, Rubiner-Ischak asszony, Leonhard Frank asszony, Thomann városi parancsnok, Rosenberg udvari tanácsos, mintegy kilencven ember. Később jött Schickele és Grumbach; utóbbi Emmy cárjával és cárnőjével politikai bábszínházat improvizált két terem közti ajtókeretben.
Absztrakt táncok: elegendő egy gongütés ahhoz, hogy a táncosnő testét a legfantasztikusabb alakzatokra késztesse. A tánc öncéllá vált. Az idegrendszer kimeríti a panasz minden rezdülését, talán még a gongütő minden rejtett emócióját is, és képpé alakítja. Itt ebben a különleges esetben elegendő volt egy költői hangsor, hogy minden egyes szótöredéket a legkülönösebb látható életre segítsen a táncosnő százszorosan tagolt testén.
A repülőhal és a tengeri csikó dalából célzatossággal és szálkákkal teli tánc lett, csupa szikrázó napsütés és metsző élesség.

III. 30.
Az újabb művészet azért szimpatikus, mert a totális szétszaggatottság korában megőrizte a kép akarását; mert hajlandó arra, hogy kényszerítse a képet, bármennyire harcoljanak is egymással az eszközök és részek. A részek és részletek morális megítélésében győzedelmeskedik a konvenció; a művészet ehhez nem igazodhat. Ő behatol a belül lakozó, mindent összekötő életérig; a külső ellentmondás nem zavarja. Azt is mondhatnánk: a konvenciót megfosztják a moráltól, és egyedül az értelem súly és mérték szerinti élesítésére használják.
A dendik és dadaisták zakóját hordani; azt ugyanis, amit Orániai Károly viselt, melynek ujjára egy dal sorai voltak hímezve, amely úgy kezdődött: „Madame, je suis tout joyeux". A zenei kíséret arany fonalakon volt megadva, ahol minden egyes akkoriban négyszögletes hangjegyként négy gyöngy szolgált.
A tánc mint a legközelebbi és legközvetlenebb anyag művészete nagyon közel áll a tetoválás művészetéhez, és minden primitív és a megtestesítésre figyelő reprezentatív törekvéshez; gyakran átcsap ezekbe.

IV. 1.
Tegnap Dr. Jollos beszélt Paul Kleeről. Alighogy befejezte az előadását, megérkezik Hans Klee úr, a festő apja Bernből. Kizárólag az előadás kedvéért utazott ide, de lekéste. Hetven év körüli öregember. Leginkább azt szerettem volna, ha még egyszer elkezdjük az előadást, és a közönséget telefonon hívjuk össze hozzá. Ugyancsak ki fogják őt gúnyolni, mondta az öregúr, amikor visszatér Bernbe, anélkül hogy hallotta volna az előadást. De nagyon örült annak, hogy láthatta híres fia képeit. Ilyen szép és ilyen élő környezetben aligha lesznek többé láthatók.
Barbusse fordítása, Le Feu (18 oldal) 24-én Schickelenek. – Janco visszajött Asconából.
Másképp is lehetne beszélni Kleeről. Valahogy így: minden dologban kicsinek és játékosnak mutatkozik. A kolosszusok korában beleszeret egy zöld levélbe, egy csillagocskába, egy pillangószárnyba, és mivel ezekben visszatükröződik az ég és minden végtelenség, azokat is beléjük festi. Tollának, ecsetjének hegye aprólékoskodásra csábítja. Mindig egészen közel marad az első vázlathoz, és ezáltal megmarad a legapróbb formátumnál. A vázlat uralkodik felette és nem engedi szabadon. Ha a lap szélére jutott, nem nyúl azonnal másik után, hanem elkezdi felülfesteni az elsőt. A kis formátumok intenzitással telítődnek, varázslevelek és színes palimpszesztek lesznek.
Micsoda szarkazmusig menő iróniával kell rendelkeznie agyagból való, üres korszakunk e művészének. Manapság talán nincs még egy ember, aki ennyire ura önmagának. Alig szakad el az inspirációtól. Az ötlettől a papírig a legrövidebb kapcsolatot teremti meg..A kéz és a test távoli, szétszórt kinyújtózása, melyre Kandinszkijnak szüksége van ahhoz, hogy vásznának nagy formátumait színnel töltse meg, szükségszerűen pazarlást és kimerülést von maga után; kiadós expozíciót követel, magyarázatot: a festés, ha meg akarja őrizni az egységet és lelket, prédikációvá vagy zenévé lesz.

IV. 7.
Április 9-én kezdődik a Sturm második sorozata Albert Bloch, Fritz Baumann, Max Ernst, Lyonel Feiniger, Johannes Itten, Kandinszkij, Klee, Kokoschka, Kubin, Georg Muche, Maria Uhden képeivel.
„A képek jót tesznek a léleknek! Ezek valódi táplálékai. Befogadásuk, kérődzésük gyönyörűséget okoz, s enélkül a táplálék nélkül nem maradhat fenn a lélek egészsége.” (Baader, naplók, 26. old.)
„Megpróbáltam megmenteni magam ettől a rettenetes (démoni) lénytől azzal, hogy szokásom szerint egy kép mögé rejtőztem.” (Goethe)
A művészi formálás varázslás, hatását tekintve pedig varázslat.

IV. 8.
Tegnap előadásom Kandinszkijról; régóta dédelgetett tervemet valósítottam meg. Az összművészet: képek, zene, táncok, versek – itt megvan. Corray szeretné az előadást Neitzel egyik előadásával és néhány reprodukcióval együtt kinyomtatni. A festő mint a vita contemplativa ügyvédje. Mint a természetfeletti jelbeszéd hirdetője. Visszahatás a költők képalkotására is. A dolgok szimbolikus szemlélete a képekbe való hosszas elmerülés következménye. A jelbeszéd lenne a tulajdonképpeni paradicsomi nyelv? A személyes paradicsomok lehet, hogy tévedések; de a paradicsom eszméjét, az ősképet újra fogják színezni.
Arp és Sophie Täuber Asconában.

IV. 10.
A második estély előkészületei. Öt Laban-hölggyel, mint hosszú fekete kaftánt és arcmaszkot viselő négerrel egy új táncot tanulok be. A mozdulatok szimmetrikusak, a ritmus erősen hangsúlyozott, a mimika a keresett, nyomorék csúfságé. A szépség iránti lelkiismeret mindenekelőtt. Hogyan lehet megmenteni? A csúfság felébreszti a lelkiismeretet, és végül elvezet a felismeréshez – saját csúfságunk felismeréséhez. Az esztétának szüksége van a csúfságra mint kontrasztra. A moralista megpróbálja megszüntetni. Van segítő, gyógyító szépség? Körülbelül aszerint az alaptétel szerint: minden szép volna, nemcsak az Én? Hogyan lehet összhangba hozni az esztétát a moralistával?
Mostani stílustörekvésünk – mit kísérel meg? Megszabadítani önmagát a kortól, a tudatalatti létben is, és ezáltal megadni a kornak legbenső formáját.

IV. 11.
A vita contemplativa következménye egyfajta mágikus összetartozás a dolgokkal, továbbá az aszkézis, mint a leegyszerűsítés és a nyelvbe és képbe való belenyugvás tudatos módszertana. A vita contemplativa ellentmond az absztrakt gondolkodásnak; de ugyanígy a vita aesthetica is. Az esztéta Nietzsche, amikor Luther gonoszságai érdekében a vita contemplativa ellen száll síkra, mégiscsak felettébb vak. Wilde és Baudelaire, a tudatosabb művészek kifejezetten a vita contemplativát pártfogolják (és logikus módon a szerzetességet). A képek szemléletet feltételeznek, az ősképek azonban talán megdermedést.
A német szótár számára. Dadaista: gyermekded, donquijotei ember, aki szójátékokba és grammatikai figurákba bonyolódott.

IV. 14.
A második (Sturm) estély programja
III. Tristan Tzara: Bevezetés. Hans Heusser: Prélude, Hold a víz felett (előadja a szerző). F.T. Marinetti: A futurista irodalom. W. Kandinszkij: Fagott, Kalitka, Pillantás és villámlás. G. Apollinaire: Rotsoge, Le dos du Douanier. Blaise Cendrars: Crépitements. Musique et Danse Nègre, exécutées par 5 personnes avec le concours de Mlles Jeanne Rigaud et Maria Cantarelli. (Masques par M. Janco.)
III. H. S. Sulzberger: Cortège et fête, exécuté par l'auteur. Jacob van Hoddis: Versek, felolvassa Emmy Hennings. Herwart Walden: August Macke +, Franz Marc +, August Stramm +. Hans Heusser: Burlesques turques, Bevonulás Caprira (előadja a szerző). Albert Ehrenstein: Versek. Kokoschkáról.
III. Szfinx és madárijesztő. Kuriózum Oscar Kokoschkától.
Maszkok és színkép: Marcel Janco
Firdusi úr Hugo Ball
Kaucsukember úr W. Hartmann
Női lélek, anima Emmy Hennings
A halál F. Glauser
A galéria túl kicsinek bizonyult a sok látogató számára, bár a belépődíjak magasak. Egy német költő megsérti a vendégeket azzal, hogy „tevéknek” nevezi őket. Egy másik német költő aziránt érdeklődik, vajon tudják-e, hogy Herwart Walden lelkes patrióta. Egy harmadik német költő úgy véli, hogy mi a galériában mégis „horribilis összegeket” kereshetünk, és nem tudja rászánni magát, hogy Az apa című béke-novellácskáját felolvastassa. Összefoglalva: az emberek elégedetlenek, részben a „radikalitás", részben a féltékenység miatt.
A darabot két egymás mellett fekvő helyiségben játszottuk tragikus testmaszkokban; az enyém olyan nagy volt, hogy a szerepemet kényelmesen felolvashattam benne. A maszk feje elektromosan meg volt világítva, ami az elsötétített helyiségben, miközben a fény a szemből világított, épp elég különösnek látszhatott. Egyedül Emmy nem viselt maszkot. Megjelenése félig tündér volt, félig angyal, orgonaszínű és halványkék. A földszinti nézőtér hajszálnyira volt a művészektől. Tzarának a hátsó helyiségben az „égzengésről és villámlásról” kellett gondoskodnia, valamint papagájként az „Anima, édes anima!” szavakat ismételgetnie. De egyúttal ő gondoskodott a fel- és lelépésekről is, rossz helyen dörgött és villámlott, és teljesen azt a benyomást keltette, mintha a rendezés különleges effektusa lenne a hátterek szándékos összevisszasága. Végül amikor Firdusi úrnak meg kellett halnia, minden belegabalyodott a kifeszített drótokba és lámpákba. Néhány percig teljes éjszaka és zűrzavar volt; aztán a galéria megint felöltötte korábbi külsejét.
...

IV. 26.
Mme Werefkin és Jawlensky látogatása. Luganóban voltak, Szaharovnak segítettek táncai színpadra állításában, és most megcsodálják Janco képeit.
Glauser kérésemre lefordította Laforgue Lohengrinjét.
Grumbach elküldi nekem Az annexiós Németország című könyvét, amely ebben a kiadásban X.Y. álnéven jelent meg. Nincs időm belenézni. Biztosan jó.
Huelsenbeck megint szeretne Svájcba jönni; arra kér, hogy részletesen tudósítsam arról, mi történik a galériában.

IV. 28.
A III. estély programja
II. S. Perottet: Schönberg, Laban és Perottet kompozíciói (zongora és hegedű). Glauser: Apa, Dolgok (versek). Léon Bloy: Extraits de l'exégèse des lieux-communs, fordította és felolvassa F.C. Ball: Grand Hotel Metaphysik, kosztümös próza.
II. Janco: A kubizmusról és saját képeiről. S. Perottet: Schönberg, Laban és Perottet kompozíciói (zongora). Emmy Hennings: A hulla kritikája, Jegyzetek. Tzara: Froid lumière, poème simultan, lu par 7 personnes.
A közönség soraiban: Szaharov, Mary Wiegman, Clotilde v. Derp, Werefkin, Jawlensky, Keßler gróf, Elisabeth Bergner. Az estélyek sikerültek Nikisch és a Klingler-kvartett ellenére.
Az élettől való undorunk csak póz lenne? Huelsenbeck gyakran mondta, és igaza lehet. De a póz komollyá válik. Ha nem akarunk menni, az idő fog minket ösztönözni. Egy olyan vitát kell kihordanunk, amely legbenső szerveinket keríti hatalmába.
A május elsejei felvonulás odalent a Grand Hotel Metaphysik alatt haladt el.
…

V. 10.
A galéria teadélutánt rendez. Dr. Gyr asszony, Heymann építész úr, Dr. Jollos, Bruno Götz író, Barbizon író úr. Én egy piszkos csizmás, biciklinadrágos hivatalnokot „vezetek” végig a termeken (a tea alatt). Ő a helyiségeket vizsgálja át, a képek mögött mindenütt csapóajtókat és más titkokat gyanít.

V. 11.
Előkészületek Jancóval a grafikai kiállításra. Neitzel és Slodki is segítenek.
A galériának három arca van. Napközben nyugdíjasok és előkelő hölgyek egyfajta tantestülete. Este gyertyafénynél a Kandinszkij-terem az egymástól legtávolabb eső filozófiák klubja. Az estélyeken azonban olyan fényes és mámoros ünnepségeket ülünk itt, amilyeneket Zürich soha nem látott korábban.
„Filozófusaink és teológusaink – mondja Baader (X., 31.) –, régóta távol és tisztán tartották magukat a képzelet és mágia szavaktól, akárcsak megértésüktől, ezzel szemben a német természetfilozófusok: Paracelsus és Jacob Böhme a mágia, a képzelet és a mágnes (magnézium) fogalmával szövetségben minden szellemi és természeti teremtés kulcsát mutatták fel.” (A kereszténység három alaptanának ésszerűségéről)
A spiritus phantasticus, a kép szelleme tehát a természetfilozófiához tartozik. A metafora, a képzelet és maga a mágia, ahol nem a kinyilatkoztatáson és a hagyományon alapulnak, csak a Semmihez vezető utat rövidítik meg és biztosítják; nem mások, mint szemfényvesztés és diabolika. Talán az egész asszociatív művészet, amiről azt hisszük, hogy megfogjuk és megbilincseljük vele a kort, nem más, mint önámítás. A forrás, ami felé törekszünk, a természetes paradicsom lesz; a titok, amit megtudunk, a természetes genezis titka. Más szóval: a természet és a körülöttünk zajló események tisztán képi antitézise nem tartható fenn.

V. 12.
Zártkörű estély: Régi és új művészet
Program: Alberto Spaïni: Jacopone da Todi, e anonimi popolari del XIII secolo. Corrado Alvaro: Kantáta.
Francesco Meriano: Gemma.
Hans Heusser: Preludium és fúga. Cortège exotique (zongora).
Emmy Hennings: Ó, ti szentek (versek) Az Istenség áradó fénye (1212-1294) című könyvből: Mechtild nővér. A strassburgi Zöld Sziget johannitája című könyvből: Alaptalanul egyetérteni. A halsbrunei szerzetes: Az igazság nekünk csak látszat (1320).
Hans Arp: Ernst herceg krónikájából (1480): Hogyan harcolt egy szigeten hatalmas madarakkal és győzte le őket.
Dürer naplójából: A hollandiai utazás.
Jacob Böhme Felkelő hajnal: A keserű minőségről. A hideg minősítéséről (1612).
Marcel Janco: Principes de l'architecture ancienne (Bruneeleschi, L.B. Alberti, F. Blondel, XVe-XVIIIe siècle, concernant la peinture et l'art abstrait.

V. 14.
Mechtild testvérhez: miért kell ilyen messzire visszanyúlnunk, hogy megnyugvást találjunk? Miért ássuk ki az ezeréves fétiseket? Olyan súlyosak a megrázkódtatások, hogy a sokk elér a legtávolabbi korokig és a gondolkodás legmagasabb csúcsaiig? Csak a legrendezettebb és legredukáltabb dolgok tudnak még örömet szerezni nekünk.
A modern misztika az Énre vonatkozik. Ettől nem tudunk megszabadulni. Vagy szenvedünk, vagy védekeznünk kell. A középkor névtelenül alkotott. Ki publikálna ma már könyveket, ha a neve nem állna a címlapon?
A négerektől is csak a mágikus-liturgikus darabokat vesszük át, és csak az antitézis teszi őket érdekessé. Varázslókként beburkolózunk jelvényeikbe és extraktumaikba, de szívesen kihagyjuk azt az utat, amelyen ők ezekhez a kultikus- és dísztárgyakhoz jutottak. Egy kereszt egyébként egyszerűbb, mint egy négerplasztika.

V. 15.
Valami Baumgarten úr látogatása, R. küldte. Kertelés nélkül elmondom neki, hogy „a művészet elleni propagandát” a csillagok elleni propagandának tartom. Nihilista törekvés még az ellenállás maradékát is banalizálni akarni; bármennyire is küzdenie kell a művészetnek önmagán belül a fennmaradásáért és világosságáért. Politika és művészet két különböző dolog. A művészeket mint magánembereket fel lehet szólítani; nem lehet és nem szabad azonban arra kényszeríteni őket, hogy propagandaművészetet (azaz plakátokat) fessenek.
Az a csodálatos minden újonnan kockáztatott vállalkozásban, hogy minden körülötte állót arra ösztönöz, hogy színt valljon, mégpedig a leggyorsabb és legfrappánsabb módon. A galéria, amely annyi gondot és fáradságot okoz, mindazok kimondott vagy néma irigységét kiváltja, akik két héttel ezelőtt még a legkétségbevonhatatlanabb nagyságoknak tartották magukat. Kár, hogy be kell zárnunk. Én szeretném, ha tovább működhetne.

V. 16.
Holnap, csütörtökön tárlatvezetést csinálok új grafikai-, hímzés- és domborműkiállításunkon.
Ezt a kiállítást Arp, Janco, Klee, Slodki, van Rees és Prampolini száz munkája teszi érdekessé. A galéria adóssága 313 frankra rúg.

V. 19.
A IV. estély (Régi és új művészet) megismétlése. Hardekopf felolvas az Olvasmányok-ból: Manon. Angela Hubermann kínai meséket olvas. Az estély után: pszichoanalitikai viták. Dr. Hochdorf még később jön. Szmokingot öltött, és ez így is illik.
A pszichoanalízis egy fontos kérdést vet fel: vajon az apa és az anya-e az ősképek – és nem a szimmetriák? Az absztrakt művészet többet eredményez-e mint az ornamentika újraélesztése és újbóli bevezetése? Kandinszkij dekorativ ívei talán csak festett szőnyegek (amiken ülni kellene, mi pedig a falra akasztjuk őket)?
Hajlunk arra, hogy a lelkiismeretünk csak a teljesítmény, a mű iránt legyen, az életet és a személyt azonban, mint gyógyíthatatlant, magára hagyjuk. Ez azonban azt jelentené, hogy magát a művészt dekorációvá, ornamenssé alacsonyítjuk. Az emberek nem lehetnek kevésbé értékesek, mint a műveik. Szavuknál, azaz áruba bocsátott szimmetriáiknál fogva kell megragadni a művészeket.
Talán egyáltalán nem a művészetről van szó, hanem a romlatlan képről.

V. 20., vasárnap
Tárlatvezetés munkásoknak a galériában. Egyetlen munkás jelenik meg, valamint egy titokzatos úr, aki meg akarja vásárolni a fél galériát, különös tekintettel Slodki, a kései Janco, Kokoschka, Picasso műveire.

V. 21.
A liturgia költemény, amit papok celebrálnak. A költemény a képletes valóság. A liturgia a képletes költemény. A mise képletes tragédia.
Ha absztrakt képeink egy templomban lógnának: nagypénteken nem kellene befüggönyözni őket. Maga az elhagyatottság vált képpé. Egyetlen isten, egyetlen ember sem látható többé. És mi még nevetni tudunk, ahelyett, hogy a rémülettől földre roskadnánk? Mit jelent mindez? Talán mindössze annyit, hogy a világ a generálpauza jegyében áll, és eljutott a zéruspontjára. Azt, hogy beköszöntött az egyetemes nagypéntek, amit ebben a különleges esetben a templomon kívül erősebben érzünk, mint magában a templomban; hogy az egyházi naptárt megszegve isten húsvétkor is holtan marad a kereszten. Az ismert filozófiai kijelentés: „isten halott” köröskörül formát kezd ölteni. Ahol azonban isten halott, ott a démon válik mindenhatóvá. Elképzelhető, hogy az egyházi évhez hasonlóan van egyházi évszázad is, és hogy a mienkre éppen nagypéntek, még pontosabban a kereszthalál órái esnek.

V. 23.
Egy Hans Heusser estély előkészítése (zongora, harmónium, ének, felolvasás).
A dadaizmus – maszkjáték, kacagás? És mögötte a 19. század romantikus, dendis és démonisztikus elméleteinek szintézise?
Harsogó kürtök hangzanak
Az égi fő is szétreped
Vérszomjas szájra vér tapad
Bolond nyal mézet és tejet
(Nostradamus)
Magadino, VI. 7.
Különös események: mialatt mi Zürichben a Spiegelgasse 1. alatt a kabarét működtettük, ugyanebben a Spiegelgasséban, a hatos szám alatt lakott velünk szemben, ha nem tévedek, Uljanov Lenin úr. Minden este hallania kellett a zenénket és szóáradatunkat, nem tudom, hogy örömére és hasznára volt-e. És amikor mi a Bahnhofstrassén megnyitottuk a galériát, az oroszok Pétervárra utaztak, hogy elindítsák a forradalmat. A dadaizmus mint jel és gesztus valóban a bolsevizmus ellenlábasa? A destrukcióval és a tökéletes kalkulációval a világ teljesen donquijotei, célszerűtlen és felfoghatatlan oldala áll szemben? Érdekes lesz megfigyelni, mi történik ott, és mi itt.

(1) Önnön tudatának drámája gyötörte.
Szabaddá válni – ez egyetlen morál.
Vállalni a szabadság kockázatát és veszélyeit, íme az ember. <>

*Vitéz Ildikó fordítása <>