Hans Richter: Dada XYZ*
Hugo Ballt sosem értettem egészen. Elég magas volt és nagyon sovány; amikor először láttam, leginkább egy veszedelmes bűnözőre emlékeztetett. Lágy beszédével mintha csak a hallgató gyanúját akarná elaltatni. Sötét, többnyire fekete ruhái és széles karimájú kalapja papos külsőt kölcsönöztek neki (szintén gyanús jel).
Amikor 1917-ben Zürichben, az elképesztően túlzsúfolt Tiefenhöfe-ben absztrakt verseit olvasta fel, a csinos lányok és komoly polgárok ki-kirobbanó, tapsoló-vihogó tömege fölé tornyosulva Savonarola volt, fanatikus, rideg, mosolytalan.
És mindennek ellenére emberi volt: szerette Emmy Henningset. Amikor szíve hölgye nem tudta eldönteni, hogy egy jóképű és tisztes spanyol kedvesebb-e neki, avagy Ball, ő revolverrel a zsebében követte (legalábbis Emmy így mesélte), és az én lakásomat is átkutatta, hogy megbizonyosodjon róla, nem ott bújtak-e meg a szerelmesek. Ezek a gondok mindnyájunkat aggodalommal töltöttek el, és Tzarával hosszú tanácskozásokat folytattunk arról, hogyan lehetne meghozni a döntést, amire Emmy képtelen volt.
A DADA mozgalom személyiségei közül Hugo Ball ment át a legtöbb változáson. 1917-re mélyen belemerült a politikába (Bernben, a fővárosban), a heroikus Dr. Hermann Roesemeiernek segédkezett egy demokratikus, Kaiser-ellenes hetilap (Freie Zeitung) kiadásában, amely reménytelen harcot vívott a múlt-, jelen- és jővőbeli össznémet arrogancia ellen. Keményen dolgozó, suttogó diplomata lett belőle. De nem igazán. E városban, amely hemzsegett a kémektől, az intrikusoktól és provokátoroktól, ő azon kevés idealisták közé tartozott, akiknek nyilvánvalóan elég nagy volt az intelligenciája, hogy magára vonja a politikai figurák figyelmét.
Amikor legközelebb hallottam róla, 15 évvel később, már St. Abbondio mellett, Dél-Svájcban volt eltemetve, ahol azelőtt a feleségével, Emmyvel éltek. Mint megtudtam, élete vége felé Ball nagyon vallásos lett. Amikor 1927-ben St. Abbondióban meghalt, az emberek egész Tinicóból (Svájc egyik déli, olasz nyelvű kantonjából) odasereglettek a temetésére, minthogy igen sokszor fordultak hozzá tanácsért, segítségért, amíg köztük élt. Emmy Hennings protestáns volt, mindig erősen vonzotta az egyház miszticizmusa, de Ball a hitet, a katolikus hitet választotta élete végső témájául. Rómába is elment, egyházának papjai maguk közül valónak tartották. Amikor 1941-ben elhagytam Svájcot, kantonjának népe még mindig odaadással és szeretettel emlékezett meg komolyságáról és jóságáról. Egyfajta szent lett belőle. Első benyomásom nagyon tévesnek bizonyult: jó ember volt.
Emmy Hennings, aki élete során sok kiváló német költővel találkozott és sokukat inspirálta, s aki, ameddig csak vissza tudok emlékezni (1912), mindig művészek és írók között élt, maga is író lett. Könyvet írt Hugo Ballról, aki ma is „elfoglalja” háza egy részét Agnuzzóban, továbbá novellákat és remek verseket. Jelenleg a Neue Züricher Zeitung (a svájci Times) és a National Zeitung munkatársa és folyóiratoknak is ír. Nem a bohémvilágban él, hanem egy romantikus kis középkori svájci faluban, az olasz határ közelében. Ma is a misztikusok kissé felemelt tekintetével járkál.
Egy másik rendkívüli képességekkel rendelkező, misztikus személyiség, akivel nagyon szeretnék újra találkozni: Dr. Walter Serner. Senki sem tudja, mi történhetett vele. Talán Dél-Amerikában telepedett le egy haciendán egy (vagy több) szép és gazdag nővel, talán a sanghaji illegális kábítószerkereskedelemben vesz részt – senki sem tudja. Már a DADA előtt is nagyon tevékeny volt, amikor kiadott egy kis forradalmi értelmiségi folyóiratot Sirius címmel. Ő volt a mozgalom nagy cinikusa, a totális anarchista, Arkhimédesz, aki ki tudná fordítani sarkaiból a földet… aztán mégsem fordítja ki.
Épp olyan büszke volt, amilyen szegény. Mindig tökéletes szabású fekete zakóban járt csíkos nadrággal, mivel ez az egy ruhája volt. Kerek, rózsaszín arcán az elegánsan egyenes orrára helyezett, keret nélküli szemüveg pótolta a vonásokat. Bécsből érkezett és a spórolás varázslója volt, de még így is előfordult, hogy ennivalóra sem futotta neki. Erről senkinek sem szólt, csak egyszerűen eltűnt. Egyikünk sem tudta, hol lakik. Két vagy három napot ágyban töltött koplalva, majd újra megjelent rózsaszínen és frissen, kifogástalan öltözetben, és valahogyan sikerült életben maradnia. A nőkről vallott nézetei meglehetősen célratörőek voltak: mint egy ősemberé, de arisztokratikus lélekkel. Nem művelte, de kedvelte az erőszakos megközelítést. Kitartó és rendkívül életerős barátnője, Marietta az egyik legnagyobb élő személyiségnek tartotta. (Maga is figyelemre méltó személyiség volt.)
„A világ legnagyobb DADA-show-jának” közönsége a zürichi Kaufleutenben (1918) erről másképp gondolkodott. Amikor Serner a színpadon ülve egy fejetlen próbabábuhoz intézte mélyenszántó okfejtését, majd udvariasan átnyújtott neki egy csokor művirágot, a közönség dühödten közbekiabált. Arra a mondatra, hogy „Napóleon, aki aztán tényleg derék fiú volt” az erkélyekről a diákok és a fiatalabb férfiak mind a színpadra ugráltak, markukban a többszáz éves ballusztrád darabjaival. „A világ legnagyobb DADA-show-ja” tömegverekedésbe torkollott. Mikor fáradtan kitámolyogtunk, Tzarát kerestük. Meg is találtuk a szemközti étteremben: békésen és sértetlenül számolta a bevételt. A DADA még sohasem látott ennyi pénzt.
Tristan Tzara – túl azon, hogy ihletett költő – mindig is a legnagyobb realista volt közöttünk. Egy életerős fiatalember, aki elhatározta, hogy mindenből a legtöbbet hozza ki. Ő csinálta a hírverést, ő befolyásolta a közvéleményt és ő ment elébe – mintha csak játszana. Ő képviselte a DADA latin oldalát, a Balkán kis-Párizsából, Bukarestből jött.
A DADA német, filozofikus, komoly oldalának (Huelsenbeck, Ball és Serner) és lelkesült, merész oldalának (Tzara) ez a vegyüléke élvezetes tulajdonsága, és lényegi eleme a mozgalomnak.
Tzara remek szervező volt és akkor is továbbgördítette a DADA szekerét, ha kátyús volt az út. Heuberger úr, a nyomdászunk többször volt börtönben, mint szabadon (forradalmi röplapokat nyomtatott), de Heubergerné asszony, aki hozzá volt szokva az ilyen körülményekhez, könnyekkel a szemében tovább vezette a kis pince-műhelyt. Amikor férje „akadályoztatva volt”, segítségére kellett lennünk, hogy a DADA-számok mindenképpen jól sikerüljenek. Minden alkalommal olyan volt, mint egy gyermekszülés.
A sokoldalú Tzarától meglehetősen különbözött honfitársa, az olajbarna bőrű Marcel Janco, akinek festett, absztrakt gipsz-domborművei valamennyiünk otthonában ott lógtak. Épp olyan kedves volt, amilyen agresszív Tzara. Családfőként élt két öccsével és csinos francia feleségével egy polgári lakásban, egy templom közelében. Neki tényleg volt szíve. Sok évvel később megírta nekem Bukarestből, hogy építész lett, és hogy nagyon vágyik újra nyugatra (Franciaországba) menni. De aztán jött a Vasgárda, mely románok ezreit ölte meg, aztán a nácik újabb ezreket. Nem hallottam róla többé.
És Slodkiről, az alacsony, sötét bőrű, rendkívül félénk (ukrán?) festőről sem hallottam semmit. Ő viselte a legpiszkosabb ruhákat Zürichben, ebben a tiszta városban. De a szíve nagyon barátságos volt. Nem tudok róla sokat, de ki tud igazán sokat íly kevéssé lármás emberekről ebben a lármás világban?
És
természetesen ott volt Jean Arp, akkoriban még Hans (Elzász
még német terület volt). Pszichológiai tekintetben
a Tzara-Janco és a Huelsenbeck-Ball-Serner csoport között
állt. Nagyszerű humorát az alábbi kis eset
igazolja. Beidézték egy orvosbizottság elé
a zürichi német főkonzulátusra, hogy megvizsgálják
az elmeállapotát (mi más vezethette volna a DADÁhoz
meg az absztrakt festészethez, mint elmezavar?) és megkérdezték,
mennyi idős. Fogott egy darab papírt, és ráírta:
87.9.16
87.9.16
87.9.16, végig az egész papíron. Azután
összeadta a három oszlopot és átadta az eredményt
az orvosoknak. Hittek neki.
Nem hiszem, hogy Arpnak valaha is lett volna ellensége. Barátságos volt, udvarias, következetes, és minden nagyképűség híján igen szórakoztató társaság. Ő adta a DADA enyhén ironikus, olümposzi jellegét. Rettentően komolyan vette a DADÁt, de bármikor kész volt nevetni rajta.
Az Odéon kávéház helyett gyakran egy sokkal vonzóbb helyen találkoztunk: Laban híres tánciskolájában. Arp itt találkozott későbbi feleségével (Sophie Täuberrel), és én is a magaméval. Egy ideig Tzara és Serner is szorosan kapcsolódott a helyhez és népéhez. E személyes viszonyoknak volt köszönhető, hogy végül az egész Laban-iskola bekapcsolódott a Kaufleuten-beli DADA-showba, Arp absztrakt díszletei közt Janco absztrakt maszkjaiban táncolták el Sophie Täuber koreográfiáját. Nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a volt a világ legelső absztrakt tánc-előadása, de ettől függetlenül szenzációs volt. Azt viszont tudom, hogy az Arp és Täuber által nem sokkal ezután készített absztrakt bábok voltak az elsők, amelyeket bábelőadáson valaha használtak. Jórészt összekapcsolt cérnaorsókból álltak, díszítésük toll (egy herceghez), gyöngy (egy hercegnőhöz), rongyok (egy paraszthoz). Nem eföldi bájjal mozogtak, és egyszerűségükben még Calder cirkuszán is túltettek. (Később elvesztek.)
Egy napon Tzara bemutatott egy svéd festőnek, aki éppen akkor érkezett Ticinóból Zürichbe. Ez volt Viking Eggeling. Csatlakozott a csoportunkhoz, de sohasem volt dadaista. Túl fanatikus volt hozzá. Azon dolgozott, hogy feltárja a festészeti ellenpont törvényeit, az absztrakt festészet univerzális nyelvét. Akkoriban magam is ebben az irányban haladtam. Fél perc alatt életre szóló barátságot kötöttünk. Eggeling Tzara számára valahogy érthetetlen volt, túlságosan klasszikus („Goethe meg ezek”). Eggeling, mint mindegyikünk, a kubizmus felől jött. Az a tény, hogy megpróbálta közös nevezőre hozni Giorgionét és az olasz reneszánszot a modern tapasztalattal, kissé gyanússá tette őt Tzara szemében, de ahogyan az új mozgalmaknál lenni szokott, az embereket inkább az egyéniségük alapján fogadták el. Még a „klasszikus” hozzáállás is belefért a DADÁba, ha a fickó, aki csinálta, a maga egyedülálló módján csinálta. És Eggeling úgy csinálta.
Eggeling művészileg és emberileg egyaránt nagy hatással volt rám. Tizennyolc éves korom óta egy olyan világ lebegett a szemem előtt, amely formák és színek tökéletes zenéjében szólalt meg. Tettem néhány lépést ebbe az irányba, és megtaláltam az „ábécé” első betűjét, a pozitív-negatív viszonyt. Eggeling sokkal értékesebb kulcsokat talált egy ilyen világ megismeréséhez, és módszeres volt, ahol én ösztönös. (Rettentően élveztem az életet, és a DADA visszaigazolta ezt az örömöt.) Ugyanabban az időben Ludwig Rubiner Zeit Echo című folyóiratába is dolgoztam, amely Tolsztoj és Romain Rolland nagy humanitárius hagyományát kívánta folytatni. Cikkekben és írásokban (Volksblätter-pamfletekben) támadtam a háborút és a művészek szociális felelőtlenségét. A DADA és Tolsztoj közötti nyilvánvaló ellentmondás nyugtalanított. A művész felelőssége a saját személyes víziójáért számomra nem foglalta magában a polgár felelősségét az emberekért és az emberiségért (és fordítva). Ez még ma is ellentmondás a számomra, de úgy találom, ez az ellentmondás a létezés egyik alaptörvénye, s csak alkalmilag tudjuk elsimítani, ha szerencsénk van.
Richard Huelsenbeck volt az egyik „alapító atya”, de csak azután találkoztam vele, hogy Németországban véget ért a háború (1919). Éppen elhagyta Svácot, mire én 1916-ban megérkeztem. Művelt és következetes elméje (orvosi diplomája volt) Balléhoz állt legközelebb, akihez őszinte barátság fűzte. Ő vitte el Németországba a DADA minrobát, amit ott jelentősen átszínezett az 1918-as forradalom. A mozgalom agresszív történetírója lett, interpretálta „jelentését” és elkészítette néhány igen jellemző műalkotását.
Harminc évvel később találkoztam vele újra, itt, New Yorkban. Mindketten idős úriemberek vagyunk. Szeretettel tekintünk a DADÁra. A polgárpukkasztás, a „je m'enfoutisme” (smafuizmus) több volt, mint a fiatalság örökös lázadása; cselekvés volt a dolgok megszokott folyása ellen, amelyből az előttünk járó nemzedék háborút csinált, szabályokat, művészetet és minket. A DADA szakított mindazzal, ami elmúlt és meghalt, és utat nyitott az érzelmi kísérletnek, mely minden művészetnek hasznára vált és ma is hasznára válik.
Kedves Motherwell, egy szomorú kiegészítést
kell csatolnom a dada-személyiségekről írt
rövid esszémhez. Emmy Hennings 1948 augusztusában
meghalt Magliasóban (Tesson), egy péküzlet feletti
kis szobában. Hogy meg tudjon élni, napközben el
kellett járnia dolgozni egy gyárba. Évek óta
nem hallottunk róla semmit. Arp azt mondja, másfél
évvel ezelőtt Luganóban látta.
Szívélyes üdvözlettel:
Hans Richter
*Kappanyos András fordítása <>