Walter
Serner: Utolsó lazítás*
kiáltvány
1.
Egy tűzlabda körül sárgolyó száguld,
melyen női selyemharisnyákat árulnak és gauguineket
becsülnek. Valóban szerfelett elszomorító
szempont, mely mindazonáltal mégis egy kicsit különböző:
a selyemharisnyákat fel lehet fogni, a gauguineket nem. (Képzeljük
Bernheimet elismert biológusnak.) Az ezer kisagyú raszta
a legbosszantóbb szokásokkal, akik merev burzsoá-mutatóujjal
szolgálnak fel tárcahasábokat (ó, pasztózus
pisálás), hogy pénzfolyamokat csaljanak elő,
s ezért olyan elhanyagoltságot keltettek, hogy attól
egyes hölgyek még ma is rosszul járnak. (Reflektáljunk
három percig a félrekezelt optika pszichózisára;
klinikai tünet, elsősorban: a selyemharisnyák alábecslése;
másodsorban: emésztési zavarok.)
2.
Vajon mit tehetett az első agy, amely a glóbuszra került?
Feltehetően elcsodálkozott a jelenlétén és
nem tudott mit kezdeni sem magával, sem a lába alatti
koszos tragaccsal. Az ember időközben hozzászokott
az agyhoz, mégpedig úgy, hogy annyira lényegtelennek
tekinti, hogy még csak nem is ignorálja, saját
magából rasztát csinált (legalul: sötét
lengyel; legfelül: mint a szenátus elnöke), a jogtalanul
igen tisztelt természetből pedig kulisszát egy olyan
darabhoz, amely már tényleg több a soknál.
Ez a kétségkívül nem különösebben
hősies kiút egy még mindig nem eléggé
istenigazából méltányolt dilemmából
ugyan teljességgel érdektelenné vált, amióta
tökéletesen előre látható (milyen infantilis
a személymérleg!), ám éppen ezért
nagyon alkalmas arra, hogy bizonyos procedúrákat foganatosítson.
3.
A mozdonyvezetőnek is évente legalább egyszer eszébe
jut, hogy a mozdonyhoz fűződő kapcsolatai nem éppen
meggyőzőek, és hogy hitveséről nem sokkal
többet tud, mint az után a forró éjszaka után
Bois-ban. (Ha La Villette-et vagy Theresienwiesét mondtam volna,
akkor mindkét viszony végképp illuzórikus
lenne, útmutatás habilitanduszoknak: „A topográfikus
anatómiáról, a pszichikai légcseréről
és hasonlókról”.) A Ronceroy szállóban
vagy a Picadillyn ezzel szemben már előfordul, hogy átkozottul
homályossá válik, most éppen miért
mered az ember a kezére és miért trillázik,
miért hallja, hogy vakarózik, és miért szereti
a nyálát. Ehhez a látszólag oly békés
példához áll a legközelebb a lehetőség
arra, hogy az unalom penetráns érzését az
eredetéről szóló gondolattá tornázza
elő. Egy ilyen bájos pillanat arranzsálja Desperadót
(ó, de édes pofa!), aki mint próféta, művész,
anarchista, államférfi, stb., szóval mint raszta
garázdálkodik.
4.
Napóleon, aki aztán tényleg derék fiú
volt, felelőtlen módon megállapította, hogy
az ember valódi hivatása a földművelés.
Hogyhogy? Talán eke hullott alá az égből?
Valamit azonban mégis kapiskált a homo, vélek hallani
egy alultápláltan szeretethiányos női hangot.
Nos, a szántás nem minden, a füvek meg a gyümölcsök
pedig végül is már annak idején is megvoltak.
(Kérem, olvassanak utána a német biogenétáknál,
hogy miért nincs igazam. Bár nagyon unalmas lesz. Ezért
van igazam.) Végül tehát: időnként még
maga Napóleon is – aki egyébként nagyon örvendetesen
friss gátlástalanságokat tanúsított
– hangulatatléta volt. Kár. Nagy kár.
5.
Minden meglehetősen rasztaszerű, kedveseim. Mindenki (többé-kevésbé)
rendkívül könnyed képződmény, dieu
merci. (Csak mellesleg: tiszteletem annak a derék fickónak,
aki bebizonyítja nekem, hogy valami végső soron
nem szándékosan fröccsen elő mint norma!) Másképp
emelne fel egyébként az epidémikus krepálás.
A diagnózis: rabiátus unalom; avagy: páni rezignáció;
esetleg: transzcendentális neheztelés etc. (Tetszés
szerint folytatva az összes tehetségtelen állapot
regiszterévé telhető!) A lakott földfelszín
országszerte érvényes mindenkori állapota
ezért csupán elviselhetetlenné vált unalom
logikus következménye. Unalom: csakis mint legártalmatlanabb
szó! Mindenki keresse ki magának a számára
legízletesebb szót kisebbrendűsége kifejezésére!
(Hercig szüzsé kemény zálogosdihoz!)
6.
Általánosan ismeretes, hogy a kutya nem függőágy;
kevésbé, hogy e gyengéd hipotézis nélkül
a festők elejtenék a piktorpálcát, és
egyáltalán nem, hogy az interjekciók a legtalálóbbak:
a világnézetek szókeverékek … Sapristi,
most a procedúrát kissé tágítani
kell. (Apró kép: könnyed kraneotómia!) Nos:
a stiliszták még csak nem is szamarak. Mert a stílus
csak a legvadabb struktúra zavarát jelző gesztus.
S mivel a zavarodottság (rövid kábulat után)
önmagunk legtökéletesebb megbánásaként
lepleződik le, észrevehető, hogy a stiliszták
afölötti aggodalmukban, hogy szamárnak tartják
őket, sokkal rosszabbul viselkednek a szamaraknál. (A szamaraknak
ugyanis van két messze kimagasló tulajdonságuk:
csökönyösek és lusták.) A Paul Oskar Hoeker,
Dosztojevszkij, Roda-Roda és Wedekind közötti különbség
ezért csupán a mondott zavarodottsági gesztusokon
belüli contennance-ban kéklik. Hogy valaki helyesen működő
trocheusokban vagy képektől másképpen duzzadón
(minden kép plauzibilis!) vagy úgymond naturalisztikusan
susogja nekem, hogy rosszul volt, és mióta feketén-fehéren
megírta, jobban lett, vagy hogy ugyan jól volt (nézd
csak, nézd csak!), de rosszul lett, amikor már nem értette
(teremtete!) (1): ez mindig ugyanaz
a szamarak közöttihez hasonló erőfeszítés,
amellyel ki akarja húzni magát a zavarodottságból,
azáltal, hogy (stilizálva, ogottogotto/jajisapista) –
létrehozza. Förtelmes szó! Azt jelenti: az életből,
amely az ujjunk hegyéig valószínűtlen, valami
valószínűt csinálni! Megváltó
eget borítani e mocsokból és rejtélyből
álló káosz fölé! Az emberi szemetet
rendezőleg beillatosítani! Köszönöm! …
Létezik-e idiótább kép, mint a (fú!)
zseniálisan stilizáló fej, amely e foglalatossága
közben saját magával kokettál? (Csak mellesleg:
10 centime annak a vakmerőnek, aki bebizonyítja nekem,
hogy a kokettálás Ethboldennél nem megy végbe!)
Ó, arról az olyannyira túl vidám zavarodottságról,
amely a saját maga előtti meghajlással végződik!
Ezért (e stilizált meggörbülés miatt)
izzadnak ki filozófiákat és regényeket,
ezért kennek képeket, fabrikálnak szobrokat, nyekergetnek
szimfóniákat és indítanak vallásokat.
Minő megrázó becsvágy, kivált, ha
ezek a hiú szamárságok kivétel nélkül
alaposan (sc. főleg a német vidékeken) balul ütöttek
ki. Csupa rosszaság!
7.
A legszebb táj, amit ismerek, a Café Barratte a párizsi
csarnokoknál. Két okból. Ott kötöttem
ismeretséget Germaine-nel, aki többek között ezt
susogta: „C'est possible que je sarais bonne, si je saurais pourquoi.”
Kajánul bevallom: elsápadtam az örömtől.
Azután pedig ezen a barátságos helyen szakította
meg velem nyersen a kapcsolatot Jean Kartopaltes, aki egyébként
csakis állógallér nélküli urakkal elegyedett
szóba, mert olyan elővigyázatlan voltam, hogy kiejtettem
a Picasso nevet.
8.
Ó a kedves fehér porcelántányérok!
Mert … Tehát, mert: hajdan az ember festőien akarta
közvetíteni azt, amit nem volt képes kimondani, tehát
ami nem is volt neki (juhé! Mintha egy alkirálynőt
is csak akkor lehetne finoman, tisztán ábrázolni,
ha nem tudná az ember, hogy nem fotel. Lásd függőágy!)
Hogy hová is jutnának ezek a kontárok, ha felhagynának
az olajfotók mázolásával, az már
régóta előre nevetséges. (Jól jegyezzük
meg: több lányt, kérem, több lányt!)
No de az impressziók! Hát mit ér, ha erősen
hunyorogva össze tudjuk rakni, hogy az a kenyérpusztító
is csak egy tehenet látott, de képes volt annyira felfújni,
hogy ez az ő tehene, egészen különleges tehén,
szóval a tehén és megváltó? (teremtete!)
No de az expressziók! Hahó: mit ér, ha fixen látjuk,
hogy mit tud egy melléknév, és mivel eddig ennek
sem sikerült irányadóan hatni, tehát már
megfestetlenül is sikertelen volna? No de a kubisták, a
futuristák! Hoppá: eme valósággal ultraibolyán
félresikerült ecsetlovaglás bajnokai ugyan világgá
kürtöltették, hogy (fú!) – mintegy a magas
stílushintalóról levéve teszik partra a
liberatio-t (trapézlovaglás! trapézlovaglás!
Kábé így: 'No mi majd meghintáztatjuk ezt
a zavart!'), ám nem csupán azt érték el,
hogy még egy huncutka sem kezdett el hintázni, hanem inkább
épp a legvadabb szamarak futottak be szabályos ügetésben
(Ó, alomhágott szágó! etc. pp. pp.) Rosszaság!
Rosszaság!
9.
Amit a 8. pontban alapjában már mondtunk rosszul felnőtteknek:
fibulaszerű, rendkívül fibulaszerű! Kiskáté.
Mindamellett elővigyázatosságból jegyezzétek
meg, picinyeim:
a) plasztik: nagyon nehezen kezelhető játékszer,
amit metafizikai felpillantás erősít meg.
b) muzsika: pantopon- vagy szexuális pótlék. (Lásd
fibulaszerű alatt!)
c) líra: egy csávó benne van a csávában.
Recept: kérdezd meg, melyik nőről álmodik,
és megmondhatod neki, melyikkel nem feküdt le. (Magától
értetődik, hogy az ember állandóan benne
van a csávában; a c-csávában azonban már
mégsem kell benne lennie!)
d) regény meg ilyesmi: az urak úgy beszélnek, mint
akik nyársat nyeltek vagy újabban már egyáltalán
nem. Még egy kis izzadság, és sikerül a dolog:
szépirodalom! (Az ember elég gyakran van nyárson.
Egy Samuel Fischer-kötet azonban túlságosan időrabló
eszköz a Szirakuza-Vajaskenyér-Központifűtés
légvonal előállításához.)
Summa summárum, picinyeim: a művészet gyermekbetegség
volt.
10.
Az embernek soha nincs gondolata. A gondolat a legjobb esetben úgy
tesz, mintha. (Ám a kimondója mindig!) Minden szó
blamázs, jól jegyezzük meg. Az ember mindig csak
a cirkusziéhoz leghasonlóbb lendületű mondatokat
fújja át egy lánchídon (vagy szintén:
szakadékokon, növényeken, ágyakon). Előnyös
ajánlat: elalvás előtt a lehető legvilágosabban
formáljuk meg magunk előtt egy öngyilkos pszichikai
végállapotát, aki végre egy golyóval
akar magába öntudatot tölteni. Ez azonban csak akkor
sikerül, ha előzőleg blamálja magát.
Nagyon blamálja. Szörnyen blamálja. Egészen
mértéktelenül blamálja. Olyan borzalmasan
blamálja, hogy minden vele blamálódik. Hogy metaforikusan
mindenki seggreesik. És tüsszög.
11.
Az interjekciók a legtalálóbbak. (Ó, a kedves
fehér porcelántányérok!) … Észre
kell téríteni ezeket a hüllőket és kétéltűeket,
akik túl jónak tartják magukat ahhoz, hogy szamarak
legyenek, el kell kergetni őket! Ostorral kiverni! Le kell szaggatni
ezt a borzalmas, életnagyságúnál nagyobb
képeslapkéket, amit ezek a sötét raszták
felhazudtak az a-, o-, u-, á- (hogyan, kérem?) égre!
Fejünket óvatosan, de határozottan hozzá kell
ütnünk a szomszédunkéhoz, mint egy záptojáshoz
(jó jó). Az egészen leírhatatlant, a teljességgel
kimondhatatlant olyan elviselhetetlen közelről kell odaordibálni,
hogy ilyen okosan egy kutya sem kívánna tovább
élni, hanem sokkal butábban! Hogy minden elveszti az eszét
és visszakapja a fejét! A palacsintákat, a bibliaidézeteket,
a leánymelleket, a százalékokat, a gauguineket,
a taknyos zsebkendőket, a harisnyakötőket, a feleseket,
a vécétetőket, a mellényeket, a poloskákat,
mindezeket a vackokat, amiket egyszerre gondolnak, tesznek és
hajtanak, olyan szorosan kell egymás után az orruk alá
dugni, hogy végre annyira jól legyenek, amennyire csak
eddig fecsegtek. Kell. Hát kell. Teremtete!
12.
A női selyemharisnyák felbecsülhetetlenek. Az alkirálynő
igenis fotel. A világnézetek szókeverékek.
A kutya igenis függőágy. L'art est mort. Vive Dada!
(1) Az eredetiben így, hibás magyarsággal. (A szerk.) <>
*Sarankó Márta fordítása <>