Anna Banana: Nők a küldeményművészetben
Banana, Anna: Women in Mail Art, in: Correspondence Art. Source Book for Network of International Postal Art Activity, Contemporary Art Press, San Francisco, 1984, pp. 279–300. (Ed. by Michael Crane – Mary Stofflet)
A Nők a küldeményművészetben c. szöveg a Vile magazin 1978-ban megjelent 6., Fe-Mail Art című számához írt bevezetőjének átdolgozott változata. Anna Banana a területen aktív nők tevékenységét és hálózati részvételét mutatja be.
A képeslap régóta létező műforma, képviselői között volt a berlini dada egyik alapítója, Hannah Höch, vagy a kortárs művészek között Angelika Schmidt, Irene Dogmatic vagy Pauline Smith is.
Angelika Schmidt képeslapja
Az 1889-ben született Höch az 1918-ban életre hívott berlini dada csoport egyetlen női alapítója volt. Raoul Hausmann–nal az elsők között foglalkoztak fotómontázzsal, Höch legismertebb munkái is ebben a műfajban születtek.
Angelika Schmidt egyedi kollázsairól ismert, amelyekhez gumibélyegző nyomatokat is felhasznál, míg Irene Dogmatic akár 500 példányban sokszorosított fotómontázsokat készít önmagáról, amint különböző identitásokat ölt fel. Dogmatic és Pat Tavenner (Mail Queen) több ízben működött együtt Pat küldeményművészeti részvételének fénykorában (nagyjából 1973–75 között). A kelet-berlini Ruth Rehfeldt konkrét és vizuális költészettel foglalkozik, képeslap formában terjeszti munkáit.
Ruth Rehfeldt képeslapja
Némely levelet kommunikációs céllal írnak, míg másokat kizárólag művészeti megfontolásból. Bizonyos, egyébként mutatós levelek informatív tartalmat is hordoznak, például Ms. Zazu Pitts küldeménye, amelyben közli a társával közösen működtetett galériájának névváltoztatását (Ms. Pitts-ről). Nem tudom, mi lesz az új név, de úgy tűnik, a leendő új tagok azért nem csatlakoznak, mert a „Ms. Pitts”–t obszcén névnek tartják.
Mindent „küldeményművészetnek” hívunk, amit küldeményként kaptunk, de nem levél vagy képeslap. Az ide sorolt műfajok sorában az első a küldeményművészeti magazin: általában 100 és 300 közötti példányszámban kiadott, hajtogatott, gyorsnyomdai kiadvány, mint Irene Dogmatic Star Spanieled Boners-e, Rover Romances-je, Canus Book of Dog Records-je és Collected Barks-ja, amely eddig tizenegy, a küldeményművészeti hálózatból összegyűjtött művekből álló számot adott ki. De említhetném még Lisa Baumgardner Modern Girlz-ét, Rhoda Mappo Road Map-jét és saját Sometimes Yearly Banana Rag című munkámat is.
Következő a sorban a felhívás kategóriája: a különböző mail art kiadványokban történő szereplésre és/vagy kiállítási részvételre buzdító meghívók tartoznak ide. Csak pár példát említve: a Meredith Rogers szervezésében megvalósult The Money Show (Ewing Gallery, Melbourne University, Ausztrália), és a California Dada kiállítás a Sydney-i Sculpture Centerben – amely Betty Kelly kurátor (a galéria részéről), Terry Reid kozmopolita művészeti vállalkozó és jómagam, valamint Bill Gaglione közötti együttműködésből jött létre. Ula Rbaczeh a Commonpress alapító tagja a lengyelországi Uni-Art csoport egyik alapítója, akik az In the Circle '77 kiállítást szervezték 1977 novemberében és az Xmas Mail Art Show-t decemberben. Sabina Ott és Ms. Elaine Neour szilveszteri Swankmail art kiállítása San Franciscóban nyílt meg. Minden küldeményt szilveszter éjszakáján bontottak ki. A fenti küldeményművészeti kiállításokon kívül meg kell említenünk a művész küldeményére válaszul született mail art műveket is. Ilyen munkákat mutat be Ashley Walker 1978 januárjában Texasban rendezett Mail/Mail Art kiállítása.
Jan Van Raay Second Coming címmel kezdeményezte postai projektjét az amerikai Venice-ben, amikor 100 darab saját tervezésű számozott képeslapot helyezett el városszerte képeslapállványokon. Minden lapot saját New York-i otthonába címzett, a következő üzenettel (angol, német és francia nyelven): „Ez egy művészeti folyamat. A képeslap ingyenes. Kérlek küldd vissza (vagy egy helyettesítő lapot) a művésznek egy tetszőleges üzenettel. Köszönöm!” Miután visszatért New Yorkba, Jan fénymásolt füzetet készített a harmincnyolc visszaérkezett eredetiből és további kilenc válaszlapból. Végül visszaküldte a füzeteket a résztvevőknek.
Az efféle postai művekben sokféle médium használata keveredik, az egyik legkedveltetebb a gumibélyegző. Képek és szavak festői, dekoratív vagy szerkezetileg fontos szerepben tűnnek fel kollázsokon és leveleken. Leavenworth Jackson munkásságában jelentős mértékben épít a bélyegző nyomatokra: képzelete bizarr és szürrealista helyzeteket jelenít meg nyomatok és vonalrajz segítségével. Több korlátozott példányszámú könyvecskében adta ki munkáit: Perseverance Furthers és This is a BookBook-BookBook... stb. Ez utóbbi a Clown War 12-A, 12-B sorozat egyik következő részének tekinthető. Az eredetileg San Francisco-i Jackson kisasszony New Yorkba költözött, ahol a Liberty magazin művészeti vezetőjeként dolgozik, munkáit további folyóiratok mellett a New York Times és a Village Voice is közli.
Az amszterdami gumibélyegzőkkel foglalkozó Stempelplaats Museum vezetői, Annette és Aart van Barnevald[1] a Rubber c. kiadványban közlik a galériájukban aktuálisan kiállító művészek munkáit.
A küldeményművészethez köthető alkotók egy része elsősorban a body art műfajában tevékenykedik, de postán terjeszti műveit. Az angol COUM csoport(ból kivált) Cosey Fanni Tutti önarcképét helyezi mindig új kontextusba. Például Prostitúció című darabjának kiállítása nagy felhördülést keltett.
Irene Dogmatic is body artban utazik, szintén önmagáról készít fotókat, mint punk rocker, „lady bigfoot" vagy Wonder Woman. Sok ilyen munkája képeslapon jelenik meg, de fénymásolatban és kis magazin formában is küldözgeti az anyagot. Miközben Ms. Dogmatic ma is aktív szerepet vállal a punk rock mozgalomban (saját zenekart alapított), biztosított bennünket, hogy nem hagy fel festészeti munkásságával, sőt képi világa tovább gazdagodott a punk rock színtér hatására.
Pitts kisasszony Armpit of the Nation (Egy nemzet hónalja) című kiállítását kizárólag body artnak tetkinthetjük... akár tetszik, akár nem. Hasonló Hissie esete a Chicago Cinemából, aki jelmezben, sminkben, speciális fényviszonyokkal alakítja ki dramatizált body art fotóit. Ezek eredetileg is fotónak készült művek, nem önálló performanszok fotódokumentációi, hiszen performansz nem is volt, csak fotózás.
Ha művészként szeretné megőrizni munkáit az utókor számára, a következő archívumokra számíthat. A Jean Brown Archive a Massachusetts állambeli Tyringhamben a korai dadát gyűjti, valamint a szürrealizmust, a fluxust és a kortárs küldeményművészetet. Az archívum korlátozottan látogatható és előzetesen kell egyeztetni postai úton. A Franklin Furnace szintén kortárs művészeti kiadványokkal foglalkozó archívum, amelyet Martha Wilson irányít. A New York-i Franklin Streeten (112) található archívum a szokásos nyitvatartási időben látogatható. A felsorolt archívumok, valamint Barbara Moore Backworks könyvesboltja, amely csak fluxus dokumentációt és más korai mail art munkákat tart, bizonyítja, hogy egyre több művész foglalkozik kiadói tevékenységgel is, mint a kreatív kifejezési formával.
Egyre bővül a kiadványok köre, amelyeket, egyénileg vagy csoportos együttműködéssel nők hoznak létre, szerkesztenek, terjesztenek, reklámoznak. Néha alkalmi kiadványok formálódnak, mint az időközben eltűnt Smart Sue Rabbit Pellets-je. Mások rendszeresen vagy rendszertelen időközönként folytatják a kiadást.
Jeanie Black a mail art könyvművészek korai úttörői között vett részt a műfajban: a 8 x 10 névre keresztelt assembling kiadvány több számát is kiadta. Az összefűzés nélküli könyvmunka-kiadványba a résztvevő művészek 200 példányban küldtek műveket, ezekből állította össze és terjesztette Black a 8 x 10 számait. Egy másik, még mindig működő assembling kiadvány az olaszországi Geiger, amely kísérleti költészeti magazinként jelenik meg, társszerkesztője Giulia Niccolai.
A svájci Soft Art Press negyedévente Noémi Maidan szerkesztésében megjelenő küldeményművészeti magazinja képeslapokat, gumibélyegző-nyomatokat és mail art felhívásokat közöl újra. Janet Schmuckal, a washingtoni Museum of Temporary Art kötelékében szerkeszti és adja ki a MOTA-t, ami saját galériájának tevékenységét mutatja be; eddig tizenegy számot ért meg. Linda Burnham szerkeszti a High Performance magazint Los Angelesben, a lap „beszámol a Los Angelesben és máshol évente kivitelezett performanszokról, valamint kiállítótérként lehetőséget nyújt a performanszművészek (és néha küldeményművészek) számára, hogy bemutassák munkáik dokumentációját." Mind közül a legjobb információforrás továbbra is Judith Hoffberg hírlevele, az Umbrella, amely látható könnyedséggel, bennfentesként számol be a művészeti és irodalmi világ eseményeiről. Könyvtárosként és az ARLIS hírlevél korábbi szerkesztőjeként, valamint a (könyv)művészet területén megjelenő újdonságok lelkes híveként Hoffberg eredeti módon testesíti meg a tehetséget, a tájékozottságot és a kapcsolati tőkét. Álmatlanságban szenved és mohó könyvmoly; sokkal több körrel van folyamatos kapcsolatban, mint bárki, akiről valaha olvastam vagy akivel találkoztam.
Az 1976 április-májusban La Mamelle-ben rendezett nagy International Rubber Stamp Exhibition nem jött volna létre Carol Law (aki maga is évek óta sokszorosított képeket készít, többek közt gumibélyegzők segítségével) lelkesedése és szervezői munkája nélkül. Az elkötelezettség és a szervezési feladatok mellett Law cikket is közölt a kiállítás katalógusában, valamint több művel is szerepelt a bemutatón. Law a kísérleti médiumok lelkes rajongója, sok küldeményművészeti kiállításon vett részt, fekete-fehér és színes fénymásolási technikával készült munkákkal.
Pauline Smith is régi motoros a mail artban, Adolph Hitler Fan Clubjáról és viszonylag új Corpse Clubjáról ismert a hálózatban. Ellentmondásos témaválasztása miatt persze zaklatták a brit hatóságok (a posta és más állami szervek). Számomra a munkássága inkább a maga körül látott folyamatokra reflektál, nem saját politikai nézeteit hirdeti. Egyszer a banán-gyűjteményembe küldött egy képeslapot, amelyen egy bombatalálat következtében kinyílt vonatroncs mint „megpucolt banán” volt látható. Egy-két nappal azután, hogy feladta a nekem címzett lapot, arra tért haza, hogy a Brit Bomba Osztag épp a „bombagyára” nyomai után kutat. Miután felforgatták az otthonát és semmit sem találtak, magára hagyták rendet rakni. Azóta elköltözött és úgy tűnik lenyugodtak körülötte a kedélyek, de Smith sosem fog: a küldeményei azóta is rendszeresen érkeznek.
A postai művészetekben nem korlátozott a résztvevők életkora, ezt bizonyítja a hálózatban igen aktív New York-i May Wilson munkássága is, aki már jócskán benne jár a hatvanas éveiben, vagy Ms. Generality (a kanadai Mae West) munkássága, aki szintén mindent megcsinált a képeslapok, bélyegek és gumibélyegzők világában. May Wilson ugyan ismertebb az asszamblázsairól, mint a küldeményművészetéről, de ennek az lehet az oka, hogy előbbi műfaj könnyebben bemutatható/eladható, míg a küldeményművészetre inkább kommunikációs folyamatként tekint – vagy legalábbis olyan művészeti formaként, amely nem örvend széles körű elismertségnek a művészeti világban.
A mail artban nem létezik cenzúra, kivéve a címzett oldalán. Nagyban múlik saját helyzetükön, hogy a kapcsolattartók, a gyűjtők vagy a könyvtárosok mit őriznek meg. Van, aki mindent megtart, van aki újrahasznosítja, amit kapott és újraküldi, van aki szerkeszti és mappába teszi... de a küldő oldaláról a dolog teljesen nyitott.
____________
[1] Lásd az általuk kiadott Rubberstampdesigns művészkönyvet az Artpool oldalán (A ford.)