Szombathy Bálint • A konkrét költészet útjai

A költészet nyelve a jelben létezés fokán –
Max Bense esztétikája*

Michel Foucault jeltani kutatásai többek között kitérnek a jelek történeti fejlődésére, azt vizsgálva, milyen változásokon ment át tolmácsolásuk a klasszicizmustól napjainkig, hitelesen tükrözve azokat a viszonyokat, melyek funkciójukra visszahatnak. Eredetüket nézve a jeleket alapvetően két, vagyis természetes és egyezményes osztályba sorolták, s úgy vélték, hogy azok a tárgyakba „be vannak vésődve”. Ezt a nézetet Foucault a jelek végső céljának, egyszersmind jelenlétük igazolásának tulajdonítja, de hozzáteszi, hogy azok a megismerés tartományán kívül, „némán” is jelen voltak, „elentésbeli funkciójukat nem a felismerés, hanem a dolgok nyelve jelölte ki”. A 18. században a jel megszűnik „ismeretlennek” és „némának” lenni. Foucault úgy gondolja, ez nem azért következett be, mert a jeleket felismerték, hanem azért, mert nyilvánvalóvá vált hogy a jel csak a felismerés aktusában képes konstituálódásra, így jelentése is a felismerés folyamatában rajzolódik ki. Port-Royal szerint a jel feladata a klasszicizmusban nem a hozzá közel álló, szorosan hozzátartozó világ kifejezése, hanem ennek a világnak a felnyitása.

A jel és a hasonlóság fogalmának kettéválása a 17. század elején olyan új fogalmakat iktatott be, mint a valószínűség, az analízis, a kombinatorika, a rendszer és az univerzális nyelv. A klasszicizmusban azonban még nem tudtak rámutatni a jel kettős képzetére, vagyis arra, hogy a jel viszonya saját tartalmával a dolgok fejlődésében eleve nem biztosított. Ennek értelmében a jelölt és a jelölő viszonyát olyan térben kell elképzelnünk, amelyben egyik átviteli elem sem szavatolja érintkezésüket, ezért ez a viszony csupán valamely dolog eszméje és egy másik dolog eszméje között jelent kapcsolatot. A jelek kettős szerveződése visszaszorítja a hármas jelrendszert, amelyben a jelölt, a jelölő és a képmás szerepel. „Ha egy tárgy egy másikat képvisel, a róla alkotott eszme a jel eszméje, és csak az első tárgyat nevezzük jelnek”, írja Port-Royal.

Max Bense az esztétikai analízisek folyamán Charles Peirce hármas jelosztályozásából indul ki. A jelfunkció három dologhoz kapcsolódik: az anyagi jelalakhoz, vagyis magához a jelhez (amit annak tulajdonítunk); a tárgyhoz, amire a jel vonatkozik (megjelölendő tárgy); végül a jel alkalmazójához (értelmezőjéhez) vagy ahhoz, akiért alkalmazzák (értelmezendő, illetve interpretátor). A triadikus jelosztályozásnál az első trichotóma aszerint jön létre, hogy a jel önmagában véve teljes, tiszta minőség, egyedi létező, vagy általános törvényszerűség (qualisign, sinsign, legisign). A második trichotóma a jel és a tárgy közötti viszony típusaira támaszkodik, a harmadik szerint pedig a jel egy lehetőséget, egy tényt és egy törvényt jelölhet (rheme, dicisign, argument). Bense a második osztályozási szempont szerint kialakult jeltípusokat, tudniillik az ikont, az indexet és a szimbólumot veszi alapul a költészet nyelvének jeltani vizsgálatánál.

A jel akkor nevezhető szimbólumnak, ha a tárgyra vonatkoztatva a tárgyat csak névleg jelöli. Ferdinand de Saussure-nél például a szimbólum soha sem önkényes, rendre megtalálható benne a jelölt és a jelölő természetes kapcsolatának „bizonyos nyoma”. Indexnek nevezzük a jelet, ha a jelnek a tárggyal valódi kapcsolata van. Az index lehet a jelölt tárgy tulajdonsága, terméke, vagy olyan tárgy, amellyel időben és térben érintkezik. Bense szerint a szó önmagában mindig szimbólum, de „egy bizonyos szófaj, amely – akárcsak az állítmány – sematikusan fejezi ki a szó helyértékét a mondatban, már ikon, mint mindegyik séma. Azonban egy szó, amely közvetlenül egy utána következő vagy előtte álló szóra utal, mint például a kapocsként jelentkező van szócska, indexként jelenik meg”. A konkrét költészet darabjainak elemzése szempontjából Bense azt a következtetést vonja le, hogy a szó sem szimbólumként, sem pedig ikonként nem állja meg a helyét, bár az által, hogy a szóhalmazban minden egyes szó valamilyen – verbális, vizuális vagy vokális – értelemben az őt körülvevő szavakra utal, kifejezetten indexi értékű. Bense szerint kizárólag a konkrét költészet szövegeinek sajátságos indexi rendszerével összefüggésben alakulhatnak ki a szemiotikai szövegképzés folyamán szimbólumok vagy ikonok.

A következő példán, amelyhez José Lino Grünewald vai a vem (Menj és jöjj vissza) című művét veszi alapul, a fenti elméletet így támasztja alá:

A vai és a vem indexi jelértékű, mert azt mutatja, hogy ő az, aki elmegy, és aki visszajön. Az e is index, amely kötőszóként összeköti az elmenni és visszajönni szavakat. A négyzet alakú vizuális forma azt is lehetővé teszi, hogy a szóegyüttest jobbról balra, balról jobbra, lentről felfelé és fentről lefelé is el lehet olvasni. A szövegfelület ezáltal az idefelé–odafelé és a felfelé–lefelé sémája szerint strukturálódik. Az ikon a szöveg függetlenségére és a külső világban zajló valamely cselekvésre egyaránt vonatkoztatható, azonban akkor, ha a tárggyal kapcsolatos jelosztályozás mellett a jeleket is osztályokba soroljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy Grünewald szövege indexi sinsign, amely csupán vizuálisan vagy vokálisan képez ikonszerű egységet.

A konkrét költészet szókincse redukált, szegényes, gyakran ugyanazok a szavak ismétlődnek a művekben. Ebből a jellemvonásból következik az a kritikai észrevétel, hogy a hagyományos vonalköltészet szemantikai követelményeinek a konkrét modell nem tud eleget tenni, hiszen a szó nem jelentés-, hanem jelhordozó. Felmerül a kérdés, létezik-e a Bense-féle konkrét versmodell mellettegy olyan verstípus is, amelynek szövegleképzése, szerkezete azonos az előbbiével, elemzésének módja azonban a szemantikai modell szabályszerűségeihez igazodik. Számos tény utal rá, hogy létezik egy másik konkrét versmodell, amelynek elemzése a szintagmák lineáris okozati vonalát követi, mégpedig a jel és a tudati képmás viszonyának függvényében, amelynek központi kategóriája a jelentés. Bense a Kleine Texttheorie-ben kifejti, hogy a szöveg esztétikája nem az objektív, külső világ tartalmára vonatkozik, hanem kizárólag a jelek világára, a nyelv anyagi összetevőire, valamint azokra a nyelvi jelekre, melyekkel az anyagi tulajdonságú jeleket interpretáljuk. A textus anyagi és szerkezeti felépítésének leírására elsősorban a szövegstatisztikát, a szövegalgebrát, a szövegtopológiát, a szövegszemiotikát és a szövegszemantikát jelöli ki. Bármelyik nyelvkészletről (repertoár: szavak, hangok, vonalak, pontok, színek, foltok) van szó, a szöveg esztétikai állapotának feltételei a komplexitás fokától és az elemek rendezettségének a fokától függ. A műalkotás esztétikai állapotának hozzávetőleges számértékét az összetettség és a rendezettség numerikus viszonya határozza meg, állapítja meg az amerikai Birkhoff, Bensenél azonban nem szépségről, hanem esztétikai realitásról beszélünk, amely a művészi termék fizikai valósága s a szöveg mellett mint igen összetett egyedi valóság van jelen. A rendezettség és az összetettség makro- és mikroesztétikai nagyságát Bense a belőlük következő számbeli meghatározásoktól teszi függővé. Makroesztétikáról beszélünk, ha a rendezettség és az összetettség jegyei számbelileg is meghatározhatók és közvetlenül is szembeötlőek, mikroesztétikáról pedig akkor, ha az, ami számbelileg is felfogható, csak mint sok különálló, nem közvetlenül szembetűnő elem statisztikai középértékeként adott. A makroesztétikai elemeket a metrikai és ritmikai szünetek, a szimmetria, az arány, a szavak hossza, a mondat, a periódus stb., a mikroesztétikaiakat a szótagszám, a szövegentrópia stb. képezi. Bense főleg a statisztikai szempont fontosságát domborítja ki.

Az innováció fokát Bense az információ lényegi tulajdonságának tartja. Az inováció nem más, mint „meglepetést keltő információ”, amely olyankor alakul ki, amikor a természetes nyelv lexikájára és nyelvtanára mint repertoárra tekintünk. A valószínűség annak a mutatója, hogy mekkora egy szó gyakorisága egy adott szövegben. A valószínűség lineáris egymásrakövetkeztetés alapján végzett vizsgálata arra világít rá, hogy az előfordulás száma a szerző döntésének függvényében egyaránt lehet pozitív és negatív. Míg a konvencionális nyelvhasználat a szöveget eltávolítja a szerzői döntés lehetőségétől, addig művészi szövegeknél a szerző döntése kizárólagosan mérvadó. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a szöveg esztétikai valósága soha sem olyan szilárd, mint a szemantikai, inkább csak valószínű.

A számítógépek a nyelvtani elemek variációs lehetőségeit is felvetették. Ezekkel a mechanikai nyelvműveletekkel úgyszintén Bense foglalkozott. Azok a generatív folyamatok, melyekben az információ gépi szövegátalakításának általános programja van lefektetve, két csoportra oszthatók: sztochasztikusokra (olyan folyamatok, melyeknek leírására valószínűségszámítási módszerek szükségesek) és logisztikaiakra (matematikai vagy szimbolikus logika, a modern matematikának a logikai problémákat matematikai módszerekkel vizsgáló ága, amely nagyobb mértékben alkalmaz szimbolikus jelöléseket, mint a hagyományos logika). Érdekes, hogy Peirce a szemiotikát a logikával azonosítja, ám nem veszi figyelembe, hogy a logika a gondolkodás formáival foglalkozik, s nem kifejezetten jelekkel. A Saussure-i nyelvdefiníció szerint a nyelv jelrendszer, így ha a logikát és a szemiotikát kiegyenlítjük, akkor a nyelv a logika tárgyköréhez tartozik, bár a nyelvtani és a logikai képződmények között kimutatható bizonyos távolság.

A számítógépen készült szövegeket Bense szintetikus, technológiai és automatikus osztályba sorolja, attól függetlenül, hogy mindegyik esetben programozott nyelvi alakzatokról van szó, melyeknek előállítási folyamata nem különbözik a számítógép adatfeldolgozó folyamataitól. A feldolgozásra szánt szövegeknek vagy információknak bizonyos nyelvi követelményekhez kell igazodniuk, azon túl, hogy bizonyos mértékig szemantikailag is érthetőknek kell lenniük és legalább minimális esztétikai struktúrával kell rendelkezniük.

A konkrét szöveg mélységi, topológiai (környezeti) és statisztikai képe gyakran hasonlóságot mutat egyes reklámszövegekkel. A problematikával Bense Esztétika és reklám című tanulmánya foglalkozik. A tömegkommunikációs eszközök napról napra ontják a konkrét költészet „alkalmazott és aprópénzre váltott megoldásait”. A reklám is „szavak megformált csoportosítása vagy pedig vizuális alakítottság, s így szövegjellege van, illetve képszerű vagy plasztikus elrendezések struktúráit használja fel”. A reklámnál az innováció és a jelentés fordított arányban van egymással, ugyanis amíg a reklámra károsan hat a túlzott újítás, mert eltereli a figyelmet a jelentésről, addig a konkrét költészetnek lényegi tulajdonságává válik.

Mivel nem használ közönséges jelentéselemeket, a konkrét költemény szövegének redundanciaértéke rendszerint alacsony. Nyelvészet és poétika című tanulmányában Roman Jakobson azzal foglalkozott, hogy „mi tesz egy nyelvi közlést műalkotássá”, hol mutatkozik meg a nyelv poétikai funkciója. Arra a következtetésre jutott, hogy a poétikai funkció sokkal szélesebb területet ölel fel, mint a költészeté, mivel magába foglal bizonyos mnemotechnikai sorokat, modern rímes hirdetéseket, továbbá ide tartoznak egyes „versbe szedett középkori törvények, végül a szanszkrit verses értekezések, amelyeket az indiai hagyomány szigorúan elhatárolt a valódi költészettől – mindezek az időmértékes szövegek a poétikai funkcióval élnek, anélkül azonban, hogy azt a kényszerítő meghatározó szerepet tulajdonítanánk neki, amelyet a költészetben játszik”. Mukarovskinál a poétikai jelölés a szöveg domináns esztétikai funkcióját jelenti, és nem a képi jelölés képezi alapját. A hangsúly nem a képiségen, a vizuális plaszticitáson s nem is az innováción van. A nyelvi jel belső összetétele egészen más a poétikai nyelvben, mint a kommunikatívban, ahol a figyelem a jelölés és a valóság viszonyára irányul, míg a költészetben a jelölés és a kontextus viszonya az elsődleges. Bense Esztétikai kommunikáció és információ című művében megmagyarázza, melyek azok a fogalmak, amelyek az esztétikai produktumokra vonatkoztathatóak, „a műalkotástól egy termék formájáig, a lírai alakzattól a reklámszövegig”.

A statisztikai információelméletben az információ fogalma abból a felismerésből következik, hogy az információ mindig valamilyen válogatással van összfüggésben. A betűkből álló hír információhalmazának a kiszámítására alkalmazott elv Wienertől és Shannontól ered. W. Fuchs Az irodalmi stílus matematikai analízise és G. Herdan Az információelméleti analízis mint a nyelvi kutatás eszköze című munkái a statisztikai mechanika, illetve az információelmélet újabb eszközeinek fogalomkörét és módszertanát alkalmazzák, hogy segítségükkel behatolhassanak a műalkotások esztétikai analízisének az alapjaiba. A kutatók a szövegek statisztikai felosztását betűk, szótagok, szavak, kifejezések, metrikai és ritmikai elemek szerint végezték. Az esztétikai folyamat jelelméleti elemzése az esztétikai termelést merőben új fényben világította meg. Az esztétikai állapotot igyekeztek statisztikai állapotként kimutatni, arra apellálva, hogy a művészi munka realitása lényegében statisztikai valóság, illetve „valamilyen relatív elvi tárgyiasság”. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy kizárólag a műalkotás képes esztétikai információ és kommunikáció megszervezésére. A klasszikus műalkotás csak egyik megvalósulása a jelfunkciónak. A hagyományos alkotásnál a szintaktikai információ felszabadítja az esztétikai folyamatot a szemantikai konkrétumoktól, az esztétikai folyamatot pedig esztétikai használati funkcióvá alakítja. Az esztétikai folyamat tehát oly mértékben bizonyul jelfolyamatnak, amilyen mértékben az esztétikai termék jelnek vagy jelek halmazának tekinthető (amelynek megint csak jelölő szerepe van). Bense szerint téves az olyan feltételezés, hogy mindegyik jel ab ovo legalább elvben azt a lehetőséget rejti magában, hogy esztétikai jellé váljék. Morris rámutat, hogy önmagában véve egyik jel sem tekinthető esztétikainak.

A lingvisztikai jel alapvető funkcióinak sematikus felosztását Bühler alkotta meg Sprachtheorie című művében, ahol a nyelvi jelet három funkció szerint osztályozta. A bemutató funkció a lingvisztikai jel és az általa bemutatott valóság, a kifejező funkció a nyelvi jel és a beszélő-szubjektum, míg a hivatkozó funkció a lingvisztikai jel és a hallgató-szubjektum viszonyából ered. Mukarovski megítélése, hogy a fenti funkciók rendeltetése meghaladja a nyelvi jel határait, ezért a poétikai elemzéseknél az esztétikai funkciót kell figyelembe venni. Az esztétikai funkcióhoz viszonyítva a lingvisztikai jel másik három funkciója csupán gyakorlati értékű. Téves lenne azonban azt gondolni, hogy ezek a gyakorlati tényezők kizárják az esztétikai funkció bizonyos elemeit: „... a leghétköznapibb nyelvben minden olyan eljárás esztétikai funkciót hoz létre, amely a kontextust átható szemantikai viszonyokat helyezi előtérbe; a szavak bármely fonetikai hasonlósága, mindegyik váratlan szófordulat képes rá, hogy esztétikai élményt teremtsen”. Mukarovski megjegyzi továbbá, hogy az esztétikai funkció az alapvető lingvisztikai funkciók egyike, amely a nyelv három alapvető kommunikatív funkciójának a dialektikus tagadásaként jelentkezik, s figyelmünket a jelre irányítja.

Az információelmélet poétikai vizsgálata a költői üzenet két aspektusát definiálja, amelyek Garniernél (szemantika) és Bensenél (szemiotika) még szigorúan különválnak, létük a másik negációja révén biztosított. A költői üzenetnek eme két típusát Moles repertoároknak nevezi. A szemantikai üzenet standardizált, univerzális és tárolható, a szemiotikai, illetve esztétikai pedig autonóm és személyes jellegű. Moles a költészetet burkolt avagy rejtett kommunikációként határozza meg. Moles arra hívja fel a figyelmet, hogy a költészet történelmi fejlődése folyamán az üzenet szemantikai összetevője lassacskán megszűnt létezni, a költészet fokozatosan megszabadult az ilyen struktúráktól. A progresszív esztétikai produktum egyik fő jellemzője, hogy csak kis mértékben redundáns, s az érzelem már többé nem az a nagy erőforrás, amely az esztétikai információ keletkezésének a helye lehetne, amelyből az esztétikai folyamat fakadhat, mert szerepét a tudat vette át. Mindezzel összecseng Bense egyik híres maximája: „Úgy tűnik, az esztétikai termelés szempontjából a lélek korszaka leáldozott”. Esztétikájának kulcsa abból a következtetésből ered, hogy a fizikai világ jelentősen különbözik az esztétikaitól.