Konkrét szemantikai szövegek
A meghatározás magába foglalja mindazokat a nyelvújítói irodalmi törekvéseket, melyek a grafovizuális, illetve a konkretista költészet vívmányainak hatására vagy azokkal párhuzamosan jelentkeztek, besorolódva abba a tág szférába, amit experimentális szövegművészetnek nevezünk. A klasszifikáció mellőzi azt a szempontot, hogy az alkotások a tágabb vagy szűkebb értelemben vett konkrét költészet produktumai, illetve, hogy történeti távlatból a mimetikus-szemiotikus vagy a szintaktikai-szemantikai művészet princípiuma hatja át őket.
A szintaktikai-szemantikai művészetszemlélet térhódításának nehézségeit annak fejlődéstörténete illusztrálja legkézenfekvőbben. Schmidt is ezért beszél két folyamatról, egy kísérletiről és egy konceptuálisról. Az első családfához kapcsolódnak Mallarmé, Apollinaire, Holz, Kurt Schwitters, Hans Arp vonatkozó művei, melyeknek elvi szándékai a Noigandres csoport, Gomringer, Garnier, Williams, Kolár, Rühm és Bense munkásságában kulminálnak. Az általuk képviselt műveket olyan technikai újítások határozzák meg, mint amilyen a felület felszabadítása, az írásjegyek tárgyiasítása és elszigetelése, különféle nyelvi származékok egyidejű konfiguratív összevonása. A másik ág fejlődésére főleg Heinz Gappmayr munkássága nyomta rá a bélyegét. Ez a konkrét-szemantikai modell nem a régmúltból vette ihlető forrásait, hanem az újabb kori konkrét-konceptuális gyakorlatra támaszkodott, amelynek úttörői között James Joyce, Quineau, Mon, Heisenbüttel személye jelenik meg.
Schmidt kettős felosztása ellenében Tizenhárom tézis az új költészetről című elméleti reflexiójában Reinhold Grimm egy részletesebb felosztás mellett tesz hitet, amit az alábbi osztályozás szemléltet:
| 1) | A hagyományos nyelvi szerkezet logikai bemutatásának elve: klasszikus költészet – természetes nyelv. |
| 2) | A hagyományos nyelvi szerkezet alogikus bemutatásának elve: például Rimbaud: „les roses des roseaux dés longtemps dévorées”. |
| 3) | A szintaxis és a szószerkezet szétesése a futurista „parole in libertá” és a dada fonetikus destrukciójának szellemében. |
| 4) | Az idegen, de természetes eredetű nyelvi struktúrák iránti érdeklődés, mint a török és az eszkimó: Arno Holz Phantasus-a: „oaesenpalmkronendurchträumte”, valamint a kínai nyelv szótagjainak használata: August Stramm: „Schreiten Streben / Leben sehnt / Schauern Stehen / Blicke suchen / Sterben wächts / das Kommen / schreit! / Tief / stummen / wir”; vagy akár Gomringer szokatlan szókötései: „baum kind hund haus”. |
| 5) | Mesterséges nyelvi szerkezetek iránti vonzalom a konkrét-vizuális költészetben és Max Bense statisztikai szövegeiben. |
Ha abból indulunk ki, hogy a konkrét költeménynek nincs kinyilatkoztató funkciója, hanem önmagával azonos nyelvi művelet és folyamat, akkor magától adódik, hogy a konkrét költemény nyelve szuverén nyelvként, nem pedig pragmatikus céloknak alárendelt kommunikációs eszközként fogható fel. Ez egyben azt is jelenti, hogy a konkrét textus ab ovo elveti a külső ideológiai beavatkozást. Azáltal, hogy a nyelv önmagát lehetőségként határozza meg és mellőzi a kommunikációban való részvételt, lényegében a történelmi kontextuson kívülre helyezi a nyelvi állományt. A nyelv formaként, elemi képződményként valósul meg a külső valóságon kívüli autochton jelviszonyokban, ezért létrejöttének jellege szintaktikai-szemantikai, nem pedig mimetikus-szemiotikus: a szöveg nem a valósággal való kapcsolat függvényeként funkcionál: a konstituálódás folyamatát csupán szemlélteti, ám elzárkózik annak hasznosításától.
A konkrét-szemantikai szövegek a művészettörténetben egy teljesen új viszonyba helyezték a gyakorlatot és az elméletet. Ez utóbbit mindaddig úgy értelmezték, hogy valaminek az utólagos magyarázatául szolgál, tolmácsolja a művet, esetleg mitológiai abroncsot von köré, ahelyett, hogy párhuzamosan bontakozna ki az alkotás menetében és az esztétikai folyamatnak képezné szerves részét. Ennek szükségességére elsőként a konkrét művészet mutatott rá, megszüntetve a gyakorlat és az elmélet kettősségét, sőt, esetenként magát a teóriát emelve a műalkotás rangjára.
M. Imdahl szerint a tárgynélküli festészetben az elmélet a valóság felismerhető jegyeiből álló ikonográfiát helyettesíti, jelesül az esztétikai folyamatnak azokat az elemeit, melyeket az ábrázoló művészetben a külső valóságból vett attributumok képviselnek. A külső valóság elemeinek kizárásával az alkotás jellege szükségszerűen általánosítóvá, nem-utánzóvá válik, s így az esztétikai folyamatban egy új, a tapasztalattól független valóság alakul ki. A konkrét művészet jelenvalósága csak a saját elmélete által megteremtett valóságban, a hétköznapok kommunikációján kívül nyer értelmet. Ahhoz, hogy a költő meg tudja oldani a gyakorlat és az elmélet ilyetén dilemmáit, nem elég érzékenységgel rendelkeznie, mint a klasszikus költőnek, hanem tudományos-elméleti felkészültséget is demonstrálnia kell.
A konkrét-szemantikai szövegek legtipikusabb mintadarabjai lényegében két szempontot próbálnak összevonni, egy kísérleti-újítóit és egy fogalmi-szemantikait, mert csak ennek a két tényezőnek az együttes jelenléte adhatja meg az esztétikai folyamathoz szükséges komplexitást. E két szempont valamelyikének túlzott kiemelése meddővé tenné a konkrét költészetet, ami abban mutatkozna meg, hogy elérhetetlen lenne számára az az állapot, amit konceptuális tevékenységnek minősíthetünk.
A konceptuális költészetet – a tulajdonképpeni továbbfejlesztett konkrét-szemantikai szövegstruktúrát – a konkrét költészeténél is magasabb fokú szövegkomplexitás jellemzi. Ez a költészeti műtípus a konkrét költészetnek két alapelvét hasznosítja: egyrészt a költészet mimetikus modelljeivel és a narráció kötelékeivel történő szakítást, ami az írott nyelv generativitásaként nyilvánul meg, másrészt pedig a verbális és vizuális elemek konfiguratív összevonását képező kódegységesítés elvét. A konceptuális szövegek nem szövegen kívül létező, más kódrendszerre is lefordítható gondolati egységeket generálnak – a gondolati egységek csak a szövegleképzés egyszerű termékeiként jelentkeznek. Így a konceptuális költészet „a nyelvet a vizuális, akusztikus és szellemi kiterjedésben létező multidimenzionális mezőként mutatja be”. A konceptuális költészet természetesen nem téveszthető össze magával a konceptuális művészettel, illetve annak produkciójával, még ha a konceptuális meghatározást vonatkoztathatjuk a költészet természetét és fogalmát önreflexivitással megközelítő költészeti gyakorlatra.