A költészet nyelve a jelben létezés fokán –
tematika nélküli költészet*
A hegeli művészet- és költészetfilozófia alapfelvetése a költészet kettéválása egy eszmei és egy esztétikai komponensre. A történeti síkban elhelyezkedő racionalista kísérletek az eszmére próbálták redukálni a költészet funkcióját, minek következtében esztétikai, érzéki tulajdonsága háttérbe szorult. Eszközzé, eszmét hordozó formává vált. Ha a költészet alapfeladata nem eszmék előállítása – hiszen a filozófia hiteles és ésszerű módszereivel ebben túlszárnyalja –, akkor meghatározójává saját esztétikája, nem pedig eszmeisége válik. „Csak tiszta esztétikai leképzésként tud a költészet autonóm és megismételhetetlen alkotói tetté válni”, véli Niko Grafenauer, aki szerint a költészet csak a tiszta esztétika területén maradhat független, ahol már nem csak mint meghatározott eszmék érzéki kifejeződéseként jelenik meg, hanem önmagának elégséges esztétikai tüneményként. „Ez azt jelenti, hogy az ilyen fajta költészet sem valamely absztrakt világnézet, sem az orfikus vagy valamely másik mítosz visszaállításának nem léphet a szolgálatába”, tudniillik egy végsőkig szabad nyelvi képződmény, amely egy ideológiát sem szolgál.
A romaniticizmus utáni és a Mallarmét követő költészeti-esztétikai folyamatot olyan ideológiai fogalmak jelzik, mint a l’art pour l’art, a poésie pure, a hermetizmus, a formalizmus és az abszolút költészet. Attól eltekintve, hogy ezek az elnevezések milyen mértékben fedik a valóságot, egy jelenségre mindegyiknek az esetében felfigyelhetünk, nevezetesen arra, hogy az eszme technológiává, a költészet formaelvévé válik, így már nem egyszerűen a szubjektivizmus nyelvi reflexiójáról vagy önreflexiójáról, csupán az ész szabályozta esztétikai formálási folyamatról beszélhetünk. „A költészet a logosz esztétikai termékeként a technológiában nyeri el tulajdon formáját, vagyis a beszéd művi természetében, amely ennek a képességnek és technikának egyidejű verbalizációja. A költői beszéd célja egy szenzuális tevékenység megvalósítása, s mert az ember lényege és törekvése nem az anyagban, hanem a technikában mutatkozhat meg, világos, hogy ezek a formák kizárólag ezt a törekvést jelentik, nem tartanak igényt semmilyen rajtuk kívül álló tárgyiasságra. A költői szövegnek ebben az új fajta konstrukciójában többé nem arról az ideológiáról van szó, amelyről az eszme beszél”, írja Grafenauer, hangsúlyozva, hogy bár kialakíthat eszméket, az esztétikai tevékenység alapvetően nem őket szolgálja. Kimondottan a logosz érzéki, esztétikai szintjei érdeklik, s nem veszi figyelembe azok racionális dimenzióit. Ivan Focht a következőket teszi ehhez hozzá: „A bemutatás kényszerétől megszabadított művészet nemcsak saját ontológiai elvét, hanem saját autonomitását is megerősíti”, egyre inkább megszabadul a különféle ideológiáktól és külső hatásoktól. Grafenauer szerint a költői munkálkodás anyaga a jelrendszer szintjén értelmezett nyelv, amely esztétikai, érzéki-szemléleti alakzatokba szerveződik és informatív funkcióját tekintve nem élményeket és érzéseket közvetít, hanem újításra törekszik, melynek folyamán kipréselődnek belőle a már ismert szimbolikus jelentések. A teljes esztétikai funkcionálást célzó költészetnek a végsőkig össze kell sűrítenie a költői beszéd változatainak innovatív értékét, minek következtében nyelve átlátszhatatlanná, áthatolhatatlanná válik. A költői nyelv nem átviteli eszköz, hanem anyagi, materiális mérték. „Vitathatatlan, hogy a költő nem úgy kezeli a nyelvet, mint a prózaíró. Anyagként, nem pedig eszközként veszi birtokába”, írja Dufréne. A prózai szöveg alapegysége nem a szó, hanem a szavak összessége, a mondat: „ez a beszédfajta egyértelműbb, ideológiaibb, s a birtokában levő információk tárgyiasak, tematikusak, természetük pedig alapvetően tartalmi”. A jeltudomány kifejezéseivel élve úgy is mondhatnánk, hogy a próza jobbára szintagmatikai, a költői szöveg viszont szemantikai. A költészetben jelentkező szemantikai nézőpont a versformálás folyamatában elsősorban a lexikát képviseli, ami egyes esetekben a szintaxis szétrombolásához vezethet. Grafenauer szerint a Baudelaire utáni költészetet a lexika egyre intenzívebb alkalmazása jellemzi, s a szókombinatorika révén fokozottabban veszi igénybe az innovatív lehetőségeket. Az innovatív minőséget felmutató formai szerkezeteknek azonban nem kell feltétlenül elvetniük a már megszokott morfológiai alakzatokat, illetve a metrikai, ritmikai és fónikus elemeket. Az innovációs költői törekvés fesztáva meglehetősen széles, s az egyértelműen meghatározott szintagmatikai típustól a végsőkig formalizált típusig terjedhet. „A nyelv nem szubsztancia, hanem viszonyhelyzet”, vélekedik Ferdinand de Saussure.
A tematika nélküli költői beszéd a szerző és a beszéd olyan viszonyát tükrözi, mint amilyen a festő viszonya a színekkel, a vonalakkal, a felületekkel, a fénnyel és az árnyékkal. A költőt a szavak között kialakult új viszonyok foglalkoztatják, nem pedig a tárgyias megjelenítések. A szavak megszabadulnak mindennapi használati értéküktől és olyan beszédben állapodnak meg, amely szerkezetileg különbözik a természetes nyelvtől.
A költői ténykedés egyik legfontosabb összetevője a szöveg szavainak kiválasztása. A lexikában a szerző úgy viszonyul a nyelvhez, mintha anyaggal lenne dolga; a szövegbe épített szavak elvesztik független jeltermészetüket és a jelek által létrehozott egész konstitutív elemeivé válnak. A nyelvi matéria költői megformálásának lexikális kiválogatása az egésszel szembeni viszony alapján történik. A lexikát az alkotó egzisztenciális tapasztalata határozza meg, s ugyancsak benne találja meg azokat a kihívásokat, amelyek formai feladatok megoldására ösztönzik. Ám tudni kell, hogy a szöveg egzisztenciájának a legalacsonyabb fokán sem valamely eszme meghatározta szóválasztékról beszélünk, mivel a lexikát éltető egzisztenciális tapasztalat szélesebb kategória az ideológiánál, így logikailag lehetetlen precízen kifejezni. Az újonnan létrejött szemantikai kapcsolatokban az esztétikai információ innovatív tartalomként jelenik meg. „A szépség információ”, mondja Lotman. A költői mű élete két különböző tükör párhuzamos mozgatásához hasonlatos: a szöveg és a nyelv relációja két párhuzamos egyenesre asszociál, melyek a végtelenben metszik egymást. Lotman szerint a költemény poétikai funkciója csak tudományos intuícióval közelíthető meg, „ami más szóval azt jelenti, hogy denotatív értelemben soha sem lehet teljesen kimeríteni”.
Külön érdekes számunkra a metafora és a metonímia konkrét költészetben betöltött szerepe. Ha úgy vesszük, a költészet metanyelve önmagában véve is egyféle metonímiai alakzat, hiszen mindegyik költői szöveg metonímiai viszonyban van a nyelvvel mint jelrendszerrel. A szavak kereszteződése című munkájában Viktor Sklovszkij megállapítja, hogy a szavak képiségét a használat elkoptatja, a szó jellé válik, s eredeti metonímiai tartalma is elhalványul. A költői szöveg metonímiai szerkezetét az feltételezi, hogy különbség alakul ki a textus és a közönséges, mindennapi nyelv között. A költői nyelv így hiteles viszonyban van azzal, ami a nyelv és a szöveg között közös, vagyis amelynek alapján a szöveget a költői alkotás jellemvonásait hordozó nyelvi struktúrának tekinthetjük.
A jelként funkcionáló szavak tehát a nyelvi kontextusban elvesztik függetlenségüket és együttes jelet alkotnak. Jellemző a tematika nélküli költészetre, hogy az általános nyelvkultúrával ellentétben egy sajátságos természetet bontakoztat ki, melyet az egésszel kiépített metonímiai viszonynak nevezünk. Ez a fajta költészet a nyelv utilitáris, haszonelvű aspektusától olyan értelemben eltávolodik, hogy már nem átvitelre, közlésre szolgál. A témát inkább a formában megmutatkozó konceptuális elvként érhetjük tetten. A prózában és a költészetben a metonímiai viszonyoknak egy újabb aspektusa mutatkozik grammatikai szóképek formájában. Jakobson szerint főleg a realista próza metonímiai szövetét jellemzik, de előfordulnak a kevés lexikális szóképpel rendelkező költeményekben is, mint amilyen a valóságábrázoló költészet, Gertrude Stein experimentális költészete vagy a konkrét költészet. „A nyelv morfológiai és szintaktikai struktúrájában rejlő költészeti források – egyszóval a grammatika költészete és annak egyéb irodalmi változatai – zömében ismeretlenek maradtak a kritikusok előtt, de a nyelvészek is mellőzték őket”, írja Jakobson. A szöveg grammatikai képei és alakzatai, valamint a nyelv grammatikai alapja közötti viszonyt Grafenauer a mértani viszonyokkal vagy a festői vásznon található alakzatok közötti viszonnyal hozza párhuzamba. A metonímiai struktúrák azonban kevésbé kifejezettek, mint a metaforikusak. A metafora az az alapvető képződmény, amelyben a költői beszéd képisége, érzéki-észlelési dimenziója a legszembeötlőbb, „mint az úgynevezett konkrét költészetben, ahol elsősorban grammatikai dimenziója mutatkozik meg a grammatikai szabályok általános destrukciója révén”. A konkrét költők többsége így a költészetnek azokat az alapvető és konstitutív kiterjedéseit alkalmazza, amelyek korábban észrevehetetlenek, rejtettek voltak, és jellegük is kifejezetten antigrammatikus, antiszintaktikus volt.
A téma nélküli és eszmék közvetítésére nem vállalkozó költészet legkifejezettebb összetevőjévé a metafora válik, hiszen lexikális szinten ugyanolyan ellentétes funkciót hordoz a nyelvvel való viszonyában, mint amit a szavak önállósulása jelent a konkrét költészetben jelenlevő grammatikai alappal szemben. „Általában véve a metafora hordozta esztétikai információ mennyisége nagyobb, mint az objektív nyelvi formulációé”, állapítja meg Bense. A tematika nélküli költészet irracionális elemekkel operál, de összhangban azzal a rendszerrel, amelyből szemantikai és esztétikai informatívája ered. Mindezt annak a törekvésnek a szellemében teszi, amiről James Joyce a következőket vetette papírra: „... fel kell törni a szavakat, hogy kiszívjuk a velejüket, hogy egymásba ojtsuk, keresztezzük őket, s ezáltal ismeretlen változatokat hozzunk létre, hogy egybekapcsoljunk hangokat, amelyeknek addig nem volt megengedve, hogy találkozzanak, pedig egymásnak vannak teremtve, hogy megengedjük a víznek, hogy víz módjára fejezze ki magát, a madaraknak, hogy saját szavaikkal csicseregjenek, hogy minden neszt, minden zörejt, mozgást, susogást, csörrenést, rikoltást, füttyöt, csikorgást, csuklást kiemeljünk alárendelt, megvetett szerepéből és ráhelyezzük a csápra, amellyel tapogatva megjelölést keresünk a még jeltelen dolgoknak”.