A KONTEXTUS: A MŰFAJ ÉS AZ ALTERNATÍV NYILVÁNOSSÁG

Az 1983 és 1985 között megjelenő Aktuális Levél különleges helyet foglal el a nyolcvanas évek első felének művészeti életében és sokféleképpen rétegzett kulturális nyilvánosságában.[1] E „különleges hely” természetét jelen tanulmány egyes fejezetei vizsgálják, itt annyit szeretnék előrebocsátani, hogy e folyóirat olyasféle kulturális mozgástéren belül jött létre és működött, mely egyfelől magasra értékelte a besorolhatatlanság, az osztályozhatatlanság, a definiálhatatlanság kritériumait, másfelől viszont azon fáradozott, hogy mind analitikus-fogalmi eszközökkel, mind szimbolikus gesztusokon keresztül meghatározza valamiképpen saját helyzetét a kortársművészeti színtéren belül. Jól szemlélteti ezt a „behatárolhatatlanságot” a lap elnevezése is: AL, Aktuális Levél, Alternatív Levél, Artpool Letter; „szakmaközi művészeti munka”. Ezek a névváltozatok és műfaj-definíciók egyfelől nagyjából ugyanazt jelentik („az alternatív művészet magyar/nemzetközi hírmagazinja, mely önmagában is műalkotásnak számít”), másfelől többféleképpen hangsúlyozzák a lap funkcióit (szubkulturális értesítő vagy műalkotás), identitását (magyar és nemzetközi, lokális-globális), valamint intézményes hátterét (az Artpool archívuma vagy neoavantgárd közeg).

Értelmezői és befogadói szándékoktól, valamint az egyes közleményektől és cikkektől függően a lapot lehetett úgy is értelmezni, mint egy speciális műfaj és médium (a „művészkönyv” vagy „könyvmunka”) megvalósulását, de úgy is, mint valódi hírlevelet vagy krónikát, mely beszámolt a nemzetközi és a hazai avantgárd színterek és műhelyek történéseiről hosszabb-rövidebb cikkek, kritikák, esszék, tanulmányok, interjúk formájában. E kettősség ellenére, illetve részben ebből következően az Aktuális Levél elég behatárolhatatlan vállalkozás, illetve artefaktum volt; hiszen közleményeire a műalkotásként is értelmezhető művészmagazin vagy könyvmunka esztétikai kontextusa olvasódott rá, ugyanakkor esztétikai és mediális minőségei hírként funkcionáltak – Marshall McLuhan „a médium maga az üzenet” szlogenjének megfelelően, melyre a könyvművészet és a kapcsolatművészet programjai, képviselői egyaránt szívesen hivatkoztak. Az említett „behatárolhatatlanság” természetesen érték, hiszen a kapcsolatművészet és a küldeményművészet célkitűzései mellett önmagában képviselte és megvalósította az avantgárd művészet egyfelől többnyire programelvű, másfelől a behatárolási és osztályozási kísérletek elől gyakran kitérő gondolkodásmódját.

Írásom egyfelől megkísérli elhelyezni az AL számait és törekvéseit a korabeli sajtónyilvánosság viszonyai, másfelől a lap művészettörténeti kontextusai között. Ezért figyelembe fogom venni az első nyilvánosság, tehát az ellenőrzött-irányított sajtó egyes fórumait is (Mozgó Világ, Filmvilág, Művészet), hiszen egy alternatív lap mozgástere és kulturális „helyi értéke” csak ezekhez viszonyítva rajzolódhat ki megfelelően. Ugyanilyen lényeges szempont a lapot illetően egyfelől a szubkulturális információs magazin funkciójának ellátása, másrészt a lap műalkotás mivolta, hiszen az Aktuális Levél nemcsak művészeti újság, hanem egyúttal kapcsolatművészeti alkotás is volt. Az utolsó szempont az elemzést illetően a teljesség és a részlegesség kérdéséhez kapcsolódik. Nem célom, hogy az AL tizenegy számának összes közleményeit, illetve tematikus összeállítását áttekintsem, Bényi Csilla könyvészeti cikke és bibliográfiája lehetővé teszi az egyes közlemények és összeállítások összképének kialakítását (Bényi 2004).[2] Tanulmányom egyfelől a fontosabb műkritikai-esztétikai, illetve médiaelméleti problémákra koncentrál, másrészt néhány, az AL számaiban exponáltan jelenlevő kérdéskör (megszerkesztett tematikus egység) alaposabb vizsgálatára törekszik.

***

Kiindulópontként vegyük szemügyre a lap Galántai György által jegyzett ars poeticáját! Az első szám hátoldalán Galántai kézírásával a következő szöveg (értelmezési ajánlat, műfaj-meghatározás, önkommentár) olvasható: „E levél célja, hogy olyan fésületlen és javítatlan gondolatokat közöljön, amelyeket általában nem írunk le, mert az írás sokkal több átgondoltságot és korrekciót igényel, és sokkal kevesebb spontaneitást tartalmaz. E levél egy improvizáció abban a gondolkodási szférában, amely talán nem csak engem érint. Mint ilyen ritka dokumentum is egyben. Nem akar több és nem akar kevesebb lenni egy aktuális levélnél.” Galántai írása olyan fordulatokat és megállapításokat tartalmaz, melyek egyrészt fontosak lehetnek a lap műfajának meghatározásához, a lap kontextusául szolgáló művészeti szituációk értelmezéséhez és végül a lapot körülvevő kulturális nyilvánosság természetének leírásához egyaránt. Tehát a cím (a befogadásesztétika megfelelő kifejezésével élve) afféle „Apellstruktur” is egyúttal; metaforikus eszközökkel megfogalmazott értelmezési javaslat a nyilvánosság mint kontextus és az egyedi lapvállalkozás viszonyát illetően, hasonlóan más hazai neoavantgárd lapvállalkozásokhoz (Szétfolyóirat, Lélegzet, Fölöspéldány).[3] Galántai György szövegének finoman megmunkált gondolati rétegei magukban foglalják a műfajmegjelölést és a név megindokolását: „Nem akar több és nem akar kevesebb lenni egy aktuális levélnél.” A cím további jelentésrétegeinél és többletjelentéseinél is érdemes elidőzni egy keveset. Az „aktuális levél” egyrészt úgy aktuális, hogy időszerű, valami éppen most történőt dokumentál, de úgy is aktuális, hogy még folyamatában, in situ nascendi ragadja meg a számára fontos kulturális eseményeket, történéseket, még mielőtt az „átfésülés”, a „korrekció”, az „átgondolás” elvégezné rajtuk ellenőrző munkáját. De megkockáztatható, hogy az „átfésülés” és a „korrekció” kifejezések a hivatalos cenzúrára is utalnak, hiszen a lap engedélyezetlen volt. „Az AL esetében elmosódott a határ az illegális sajtótermék – a szamizdat – és a sokszorosított mű között. A szerkesztők szándékosan kihagyták a lapból azokat az elemeket, melyek az engedéllyel rendelkező folyóiratok rendeletben meghatározott ismérvei voltak, elkerülendő a sajtóvétség vádját. Ezért nem volt az első kilenc számnak tartalomjegyzéke, és egyikben sem szerepelt impresszum, illetve ezért nem adták át a terjesztést másoknak a szerkesztők” (Bényi 2004, 405). Az első szám kísérőszövegében feltűnik még egy lényeges kifejezés, a dokumentum is, mely magába sűríti az underground kulturális mozgalmak jellegzetes önmegörökítő-öndokumentáló tendenciáját.

A második AL-szám önmagát kommentáló kísérőszövegében másféle szempontokra kerül a hangsúly. „Az Aktuális Levél kísérlet arra, hogy egy nálunk még kevéssé ismert művészeti kifejezésmód, a könyvmunka (Bookwork, livre d’ artiste) lehetőségeit kutassa, azokat az egyedi megoldásokat keresve, amelyeket csak a műtermi munka tesz lehetővé”. Ez a kommentár az elsőhöz képest szűkebbre vonja a folyóirat értelmezésének határait, mert félreérthetetlenül egy kortársművészeti műfajjal vagy irányzattal azonosítja, viszont jócskán megkönnyíti az értelmező vagy a történetíró munkáját, hiszen a képzőművészeti „könyvmunka” gyakorlata és szakirodalma lehetőséget nyújt az Aktuális Levél műalkotásként való meghatározására és művészettörténeti kontextualizálására is. Az AL mediális és képi karakterét valóban meghatározták a „könyvmunka” vagy „művészkönyv” jellegzetes tulajdonságai és törekvései. A könyvmunka olyan neoavantgárd, elsősorban a konceptuális művészet és a fluxus keretein belül elhelyezhető műfaj, melynek „témája, illetve mondanivalója maga a könyv. Ahogy a konceptual-artban és a vele rokon törekvésekben a műalkotás a művészet(fogalom) meghatározásává, kiszélesítésévé, kritikájává vagy egyszerűen témájává vált, úgy a hatvanas-hetvenes évek művészkönyvei sem a világról közöltek információkat, hanem a könyv mediális, illetve nyelvi-kifejezésbeli lehetőségeit kutatták” (Sebők 1996, 22).

Az Aktuális Levél valójában integrálta a művészeti hírlevél (a szubkulturális értesítő) és a „könyvmunka” sajátosságait, hiszen egyrészt fontos művészeti információkat közölt, másrészt képi világát és ikonográfiáját a „művészkönyv” sajátosságai határozták meg, így például a szívesen használt kollázstechnika, a laphoz járó lepecsételt „művészboríték”, az egyes belső oldalakon és a borítón látható művészpecsétek, a belefűzött, kivehető-kihajtogatható mellékletek és hasonlók. Amennyiben az értelmezési párhuzamok (könyvmunka, konceptuális művészet, fluxus stb.) közül figyelembe vesszük ezen irányzatoknak az önmagukra reflektáló, „média-tudatos” – tehát a műalkotás mediális feltételezettségével számot vető – karakterét, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy az AL szubverzív vizuális megjelenésében médiumkritikai szempontok és feladatok is összegződtek – túl az önreflexió munkáján. Az Aktuális Levél a maga sajátos formáján és közegén keresztül bírálta a hivatalos művészeti sajtó jellegtelenségét, többféleképpen is érthető „korlátoltságát”; képi és mediális gesztusaival javaslatokat fogalmazott meg a művészeti sajtó határainak radikális kiterjesztésére; mintegy reklasszifikálta azt a tudáskészletet, képzetrendszert és eszközkészletet, mely akkoriban Magyarországon az első nyilvánosságban a művészeti lapkiadást jellemezte.[4]

Az „első nyilvánosság” folyóiratai többnyire konzervatív tipográfiai hagyományokat követtek, szürkén eklektikusak voltak, kevés színnel és egyhangúan ismétlődő-variálódó grafikai motívumokkal dolgoztak; legáltalánosabb karakterjegyük a cikkek és rovatok egymástól való elszigetelése, valamint a kép és a szöveg hierarchikus jellegű szétválasztása volt. Az Aktuális Levél ezzel szemben egyszerre volt szubverzív, holisztikus és intermediális „sajtótermék”; egészében véve érvényesek voltak rá mindazok a karakterjegyek, amelyeket Erdély Dániel később, a kilencvenes években az ideális folyóirat leírásaként fogalmazott meg. „A folyóirat egy tárgy, ajándék, termék, amely valaki(k)től származik, és eljut valaki(k)hez, hogy az(ok) megismerjék a feladó(k) gondolatait, véleményét, érzéseit, arányérzékét, ítélőképességét és még sok minden mást. A termék minden porcikájában sugározza a feladók, kiadók, szerkesztők üzenetét” (Erdély 1997, 126).

→