Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

1934-ben Cesar Domela holland festőnek kiállítása volt a Rue de Seine-en levő Galerie Pierre-ben. Nekem nagyon tetszettek a különböző anyag-kompozíciók, üveg- és műanyag-konstrukciók, s most már franciára fordított síkverseimmel az aktatáskámban elmentem Domela műtermébe és bemutattam neki a – planizmust. Egyben közöltem vele azt a véleményemet is, ami főleg az ő kiállításán erősödött meg bennem, hogy szerintem ezek a „versek” és az ő térben, új anyagokkal kiépített „képei” tulajdonképpen azonos folyamatnak a részei kell hogy legyenek! Mert mit tettem én? Az irodalom kifejezésformájához, a vonalhoz hozzáadtam egy újabb dimenziót, a hosszúsághoz a magasságot. Így jött ki a síkkifejezés. És mit tett ő? A kétdimenziós formához, a síkhoz hozzáadta a harmadik dimenziót, a mélységet, s így vitte bele a festészetet a térbe.

Domela meglepődött, de teljesen helyben hagyta megállapításomat, megerősítve azzal, hogy ő valóban a festészetből fejlődött át a konstrukcióba.

– Akkor hát ez is „planizmus”! – kiáltott fel.

– Talán nem éppen „planizmus” – szóltam –, de valami hasonló.

– Hát akkor legyen „általános planizmus” – mondta.

Én sem tudtam jobb elnevezést, átmenetileg tehát ebben maradtunk, miközben elhatároztuk, hogy a hasonló szellemben dolgozó művészeket összegyűjtjük, megcsináljuk a programunkat, és irányzatunkat lanszírozni fogjuk.

A „hasonló szellemben” dolgozó művészekre nem is kellett sokáig várakoznunk. Legelsősorban számíthattunk Robert Delaunayre, aki már évekkel ezelőtt különböző kőporos anyagokkal egy bizonyos „építészeti festészetet”, falfelületre készült reliefeket alkotott, s tulajdonképpen még Domelára is ő hívta fel a figyelmemet, miután az egész planista költészetemet a legteljesebb elismeréssel fogadta s az ő murális-festészetének mintájára „murális-költészet”-nek nevezte el, ami ellen nekem természetesen semmiféle kifogásom nem lehetett.

Delaunay és felesége, Sonia Delaunay-Terk, aki Blaise Cendrars Transzszibériai expresszéhez készítette az első kétdimenziós költészeti művet, még Apollinaire régi baráti köréhez tartoztak, és Apollinaire törzskávéházában, a Closerie des Lilas-ban tartottak minden csütörtök este összejövetelt. Ide most már engem is meghívtak.

Első ottlétem alkalmából Delaunay bemutat egy Ervand Kotchar nevű tbiliszi örmény festőnek:

– Charles Sirato, poète planiste – mondja.

Kotchar azonnal érdeklődik a planizmus iránt, s mikor megmutatom néhány planista opuszomat, egyszer csak elkezdi szorongatni a kezemet, néz, szinte átszellemülten, rázza a kezemet, majd így szól meghatott hangon:

– Sirato! Te nem tudod, mit csináltál!

Most én bámulok és kérdem: vajon miért?

– Azonnal gyere hozzám!

Taxiba ülünk és a közelben levő műtermébe megyünk.

Itt olyan műalkotásokat láttam, amilyeneket még soha életemben. Az asztalon és állványokon fémtalpazaton függőlegesen álló, illetőleg a térben különböző irányban hajtogatott fémlemezekre festett festmények álltak, mint egy bokor, úgy nézett ki mindegyik, a festészet azelőtt egyirányú síkja fel volt szabdalva és ki volt bontogatva a térben. Óriási robusztus alakok és tájak feszültek és szakadozottan villogtak át egymásba.

– Peinture dans l’espace! Festészet a térben! – mondta Kotchar kinyújtott karjával és kezével a hajtogatott síkú kép-bokrokra mutatva. S aztán forgatni kezdte őket, mintha gramofonlemezen forognának lassan.

– Nézd, egy sík kép helyett mennyi sok más kép is van még bennük!

És valóban, ahogy forgatta, a kép-virágok, hogy ezt a kifejezést használjam, a több síkra festett alakzatok folyton más és más hatást keltettek.

Most rajtam volt az elragadtatás sora:

– Óriási! – szóltam. – Ilyent még soha nem láttam.

Kotchar ekkor elmondta, hogy jött rá új eljárására. Elővett egy fehér papírlapot s rajzolt rá egy figurát. Aztán összehajtotta a lapot, kettőbe, négybe, majd teljesen összegyűrködte. Aztán kibontotta s a síkrajz a gyűrődésekkel feltagoltan egész meglepő, teljesen új alakzatokat mutatott.

– Látod! Itt van az új eljárásom alapja. A tér maga is dolgozik a képben.

– Valóban meglepő – szóltam. – Hogy erre még senki sem jött rá! A sok sík, a felbontott tér maga is része a kifejezésnek.

Kotchar most elővett egy füzetet, és felolvasta a Festészet a térben manifesztumát, amit én teljes mértékben helyeseltem.

Erre bevezetett a lakószobájukba, s néhány ottlevő szobrát mutatta meg. Portrék voltak, azonban a telt gömbfej és a mellkastömb át meg át volt lyuggatva alagutakkal, vonatsínt vezető viaduktokkal, gyárak voltak a mellkasba bekomponálva, kémények meredtek fel a tüdők mélyéből. Ilyen szobrokat mindenesetre már láttam, ha nem is ennyire tárgyias béleléssel.

– Az üreges szobrászat – mondta Kotchar.

– Úgy van! – feleltem. – Nyitott szobrászat.

Ha nem is olyan abszolút új, mint a térbokor síkfestészete, de teljesen eredeti volt minden szobra is. Élvezettel azonosítottam magam azonnal minden szobrával is.

Még egyszer átnézte a síkverseimet, és ezután körülbelül ugyanolyan jelenetre került sor, mint amilyen már Domelával lezajlott:

– Écoute, mon Vieux! – szólt Kotchar. – Mi ugyanazt csináljuk! Te kiléptél a vonalból a síkba. Én kiléptem a síkból a térbe!

– És te még a zárt és telt szoborteret is megtörted! – vágtam rá.

Most eszembe jutottak fizikai előtanulmányaim, a nemeuklideszi geometriákon nyugvó új világszemlélet, amelynek két előfutára éppen egy magyar és egy orosz kutató volt: Bolyai és Lobacsevszkij. A Dunavölgyéből és Kazanyból.

– Megtörted a zárt euklideszi tér egyeduralmát. Eldobtad a teltszobrászatot!

– Úgy van – csillant fel Kotchar szeme.

– Kiszellőztetted Euklidész agyvelejét! – mondtam most már szimbólumokkal dolgozó szaknyelven.

– Így van! – kiáltott fel Kotchar. – Ezt tettem!

– Éljenek hát a nemeuklideszi művészetek! – emeltem fel poharamat azzal a pompás itallal telve, amellyel közben Kotchar felesége, egy örmény déligyümölcs-nagykereskedő lánya kínált meg bennünket, aki tulajdonképpen szorongott és aggódott férje furcsa kísérletei miatt, amikről eddig senki sem tudta megmondani, hogy micsodák, honnan eredhetnek és hová vezethetnek, s épp ezért meg sem tudta érteni őket.

A nemeuklideszi világkép végre ezeket is megmagyarázta.

Domela ajánlóleveleket adott barátaihoz. Így kerültem el az orosz Gabóhoz.

Naum Gabónál, az orosz konstruktivisták akkori párizsi vezérénél aztán minden kétséget kizáróan meggyőződhettem arról, hogy konstrukciói valóban a festészetből származnak. Őnála egész precízen lehetett rekonstruálni a folyamatot, amint a festészeti megoldásokba egyre több és több térszerűség (nem távlat, hanem valódi, tényleges „térszerűség”) vegyül, s végül a festészeti problémák teljesen eltűnnek, hogy helyet adjanak a tér-problémáknak, amelyek új anyagú megoldásaikkal kialakítják Gabónál a tiszta konstruktivizmust.

Így meggyőződve arról, hogy elméleti feltevésem eddig helyes, feltettem magamnak a kérdést: mi történhet ebben a szellemi áramlatban a szobrászattal?

Erre a kérdésre nekem már megvolt ekkor a szinte magam előtt is titkolt sejtésem és feleletem, amely azonban annyira meglepő és új volt, hogy még magam sem akartam elhinni.